Miért higgyek Krisztus feltámadásában?




Kérdés: Miért higgyek Krisztus feltámadásában?

Válasz:
Meglehetősen megalapozott tény az, hogy a Szanhedrin kérésére Jézus Krisztust nyilvánosan kivégezték Júdeában Poncius Pilátus helytartósága alatt a Kr.u. I. században. Jézus Krisztus halálának lényeges történelmi vonatkozásaival kapcsolatban a nem-keresztyén Josephus Flavius, Cornelius Tacitus, Szamoszatai Lukianosz, Maimonidész, sőt, még a zsidó Szanhedrin történelmi beszámolói is alátámasztják a korabeli keresztyén szemtanúk elbeszélését.

Feltámadásával kapcsolatban több csoportba sorolhatók a bizonyítékok, amelyek perdöntő erejűek. A néhai rendkívüli sztárügyvéd és államférfi, Sir Lionel Luckhoo (védőügyvédként példa nélküli, a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült 245 egymást követő felmentő ítélettel gyilkossági ügyben) a következőképpen foglalta össze a feltámadás ügyének erejébe vetett lelkes keresztyén bizalmat: „Több mint negyvenkét évet töltöttem védőügyvédként a világ számos szegletében, és még mindig aktívan praktizálok. Szerencsésnek mondhatom magam, mert jó néhány esküdtszéki tárgyaláson voltam sikeres, és teljes bizonyossággal állítom, hogy Jézus Krisztus feltámadása mellett oly elsöprő erejű bizonyítékok vannak, amelyek a bizonyítottság talaján elfogadásért kiáltanak, és nem hagynak kétségnek helyet.”

Már előre látható volt, hogy a módszertani naturalizmushoz való ragaszkodásuk miatt a világi közönség részéről ennek a bizonyítéknak a fogadtatása közönyös lesz. A módszertani naturalizmus annak az elnevezése, hogy mindent kizárólag természetes okokkal kívánunk megmagyarázni. Ha egy adott történelmi esemény (pl. a feltámadás csodája) ellentmond a természetes magyarázatoknak, akkor a világi tudósok általában a bizonyítékoktól függetlenül — mindegy mennyire perdöntőek azok — teljes szkepticizmussal kezelik azt.

Szerintünk a természetes okokhoz való efféle megingathatatlan, az ellenkező álláspontot alátámasztó lényegi bizonyítékokat figyelmen kívül hagyó hűség nem segíti elő a bizonyítékok részrehajlás nélküli (azaz kielégítő) vizsgálatát. Egyetértünk a többek között Dr. Wernher von Braun által képviselt állásponttal, miszerint egy népszerű filozófiai irányultság bizonyítékokra erőltetése gyengíti a tárgyszerűséget. Azaz Dr. von Braun szavaival: „Ha kötelező csupán egyetlen végkövetkeztetést elfogadni... [akkor ez] magának a tudomány tárgyilagosságának a meggyalázása.”

Ezek után vizsgáljuk meg a feltámadást támogató bizonyítékok különböző csoportjait.

Krisztus feltámadását alátámasztó bizonyítékok első vonalbeli csoportja
Először is, rendelkezünk nyilvánvalóan őszinte szemtanúk vallomásával. A korai keresztyén apologéták több száz szemtanút idéztek, akik közül némelyek dokumentálták is állítólagos tapasztalatukat. Sok eltökélt szemtanú inkább önszántából kiállta a válogatott, hosszadalmas kínzásokat vagy akár meg is halt, de nem vonta vissza vallomását. Ez a tény a tanúk őszinteségét erősíti, kizárja megtévesztésüket. A történelmi feljegyzések szerint (Cselekedetek 4:1–17; ifjabb Plinius: Levelek Traianus császárhoz, X:96; stb.) a legtöbb keresztyén egyszerűen véget vethetett szenvedéseinek, ha megtagadta hitét. Ehelyett azonban úgy tűnik, hogy legtöbbjük a szenvedést választotta — Krisztus feltámadásának hirdetését, egészen a halálig.

Noha a mártíromság figyelemre méltó, de nem feltétlenül perdöntő erejű. Nem annyira a hitet hitelesíti, mint inkább a hívő embert (mert őszinteségét kézzel fogható módon mutatja be). Az első keresztyén mártírokat az tette olyan kiemelkedővé, hogy tudták, hogy amit hirdetnek igaz-e vagy sem. Vagy látták Jézus Krisztust halála után épen és egészségesen, vagy nem. Ez nem mindennapos. Ha hazugság lett volna, akkor a körülményeiket figyelembe véve vajon miért tartották volna fenn olyan sokan? Miért ragaszkodtak volna egy ilyen kevés haszonnal kecsegtető hazugsághoz az üldöztetés, bebörtönzés, kínzások és halál tudatában?

Noha a 2001. szeptember 11-i öngyilkos merénylők kétségtelenül hittek abban, amit vallottak (ezt bizonyította, hogy hajlandóak voltak meghalni), de nem tudták és nem is tudhatták, hogy mindaz igaz-e. Nemzedékről-nemzedékre szállt rájuk a hagyomány, amiben hittek. Ezzel szemben a korai keresztyén mártírok az első nemzedék voltak. Vagy látták azt, amiről azt mondták, hogy látták, vagy nem.

A szemtanúk közül a leghíresebbek az apostolok voltak. Tagadhatatlan, hogy Jézus Krisztus állítólagos feltámadását követő megjelenése után mindnyájan nagy változáson mentek át. A keresztre feszítés után közvetlenül még életüket féltve bujkáltak. A feltámadás után nyakukba vették a várost, bátran hirdették a feltámadás tényét, noha az ellenállás egyre erősödött. Mivel magyarázható ez a hirtelen drámai változás? Egész bizonyosan nem pénzügyi nyereségvágy hajtotta őket. Mindent feladtak, amijük volt — beleértve az életüket is —, hogy a feltámadást hirdessék.

Krisztus feltámadását alátámasztó bizonyítékok második vonalbeli csoportja
A bizonyítékok második vonalbeli csoportja olyan szkeptikus kulcsszereplők megtérésével foglalkozik, mint például Pál és Jakab. Pál saját bevallása szerint is az első egyház erőszakos üldözője volt. Miután — elmondása szerint — találkozott a feltámadt Krisztussal, azonnal drámai változás állt be nála, és az egyház rosszindulatú üldözőjéből egyik legtermékenyebb, önzetlen védelmezőjévé vált. Krisztus feltámadásába vetett kitartó hite miatt sok korabeli keresztyénhez hasonlóan Pál is elszenvedte az elszegényedést, az üldözést, a veréseket és a bebörtönzést, majd kivégezték.

Jakab nem volt annyira ellenséges, mint Pál, de szkeptikus volt. A feltámadt Krisztussal való találkozás folytán maga nemében páratlan keresztyén, a jeruzsálemi gyülekezet egyik vezetője lett belőle. Még ma is rendelkezésünkre áll az a levél, amit a tudósok szerint ő írt a korabeli egyháznak. Pálhoz hasonlóan Jakab is vállalta a szenvedést, és meg is halt a bizonyságtételéért, ami bizonyítja őszinte hitét (lásd: Cselekedetek könyve; Josephus Flavius: A zsidók története, XX:ix:1).

Krisztus feltámadását alátámasztó bizonyítékok harmadik és negyedik vonalbeli csoportja
A bizonyítékok harmadik és negyedik vonalbeli csoportjába az üres sírról szóló ellenséges beszámolók és az a tény tartozik, hogy a feltámadásba vetett hit Jeruzsálemből ered. Jézust Jeruzsálemben nyilvánosan végezték ki, majd eltemették. Nem tudott volna meggyökerezni a feltámadásba vetett hit Jeruzsálemben, ha a holttest még mindig a sírkamrában lett volna, ahonnan a Szanhedrin exhumáltathatta volna, közszemlére tehette volna és így leleplezhette volna a csalást. E helyett a Nagytanács a tanítványokat vádolta meg azzal, hogy ellopták a testet, mégpedig vélhetőleg a test eltűnésének (és így az üres sírnak) magyarázataként. Milyen magyarázatot tudunk adni az üres sír tényére? Íme, a három legnépszerűbb megoldási javaslat:

Az első: a tanítványok ellopták a holttestet. Ha ez történt volna, akkor ők tudták volna, hogy a feltámadás csak ámítás. Így nem igen lettek volna hajlandóak szenvedni és meghalni az ügyért. (Lásd a nyilvánvalóan őszinte szemtanúk vallomásával kapcsolatos első vonalbeli bizonyítékokat.) Az összes úgymond „szemtanú” tudta volna, hogy valójában nem is látta Krisztust, azaz hazudik. Ilyen nagyszámú összeesküvő esetén minden bizonnyal lett volna valaki, aki bevallja az igazságot — ha nem a saját szenvedésének, akkor barátai vagy családja szenvedésének megszűntetésére. Az első keresztyén nemzedék brutális bánásmódban részesült, különösen a Kr.u. 64-ben bekövetkezett római tűzvész után (amit állítólag Néró rendelt el, hogy palotája bővítésére helyet csináljon, és amit a római keresztyénekre fogott, hogy magát kimentse). Cornelius Tacitus „Évkönyvek” c. művében így idézi fel az eseményeket (a történtek után egy nemzedékkel):

„…Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak.” (Évkönyvek, XV:44; fordította: Borzsák István)

Néró olyan kerti partikat tartott, ahol keresztyének eleven megégetése szolgált világításként. Ilyen szörnyű fájdalmak közepette minden bizonnyal lett volna valaki, aki elárulja az igazságot. A tények viszont azt mutatják, hogy nem maradtak ránk olyan feljegyzések, amelyek szerint akár csak egyetlen keresztyén is megtagadta volna hitét a szenvedései miatt. Ehelyett inkább ott vannak a feltámadás utáni megjelenések és a szemtanúk százai, akik mindezért hajlandóak szenvedni, sőt meghalni.

Ha a tanítványok nem lopták el Krisztus holttestét, akkor milyen magyarázatot tudunk adni az üres sír tényére? Egyesek szerint Krisztus csak megjátszotta halálát, majd később megszökött a sírból. Ez egyértelműen abszurd. A szemtanúk szerint Krisztust megverték, megkínozták, testét szétszaggatták és megszúrták. Belső sérülései voltak, sok vért vesztett, oxigénhiányos állapot lépett fel nála, és dárdát döftek a szívébe. Teljesen alaptalan azt feltételezni, hogy Jézus Krisztus (vagy ilyen alapon akár bárki más) túlélhet egy ilyen megpróbáltatást, majd megjátssza a halálát, három nap és három éjjel egy sírkamrában üldögél orvosi ellátás, élelem és víz nélkül, elgörgeti a hatalmas követ a sír bejáratáról, észrevétlenül kisurran (és semmi vérnyomot nem hagy maga mögött), több száz szemtanút meggyőz arról, hogy a halálból támadt fel és köszöni szépen jól van, majd nyomtalanul eltűnik. Ez a feltételezés nevetséges.

Krisztus feltámadását alátámasztó bizonyítékok ötödik vonalbeli csoportja
Végül, a bizonyítékok ötödik vonalbeli csoportja a szemtanúk egyik különlegességét foglalja magába. A feltámadásról szóló összes főbb elbeszélésben nők az első és elsődleges szemtanúk. Ez elég furcsa kitaláció lenne, hiszen mind az ősi zsidó, mind a római kultúrában a nőket súlyosan lebecsülték. Szavukat jelentéktelennek, hanyagolhatónak tartották. Ezt a tényt szem előtt tartva elég valószínűtlen, hogy bárki, aki az I. századbeli Júdeában csalást tervez, nőket válasszon koronatanújául. Ha mindnyájan hazudtak, a feltámadás pedig csak városi legenda, akkor miért éppen a leglenézettebb, legkevésbé bizalomgerjesztő tanúkat választották, noha férfiak is állították, hogy látták a feltámadt Jézust?

Dr. William Lane Craig így érvel: „Ha ismerjük a nők helyzetét az I. századi zsidó társadalomban, rendkívül figyelemre méltó, hogy a történet főszereplői, akik az üres sírt felfedezték, éppen nők voltak. Az I. századi Palesztinában a nők igen alacsony helyet foglaltak el a társadalmi ranglétrán. Ilyen rabbinikus mondásokat ismerünk: ’Inkább égjenek el a törvény betűi, semhogy asszonyoknak magyarázzák őket!’ Vagy: ’Áldottak, akiknek fiúgyermekei vannak, de átkozottak, akiknek leánygyermekei születnek.’ Annyira értéktelennek tekintették a nők vallomását, hogy hivatalosan nem is tanúskodhattak a bíróság előtt. Ennek fényében nagy jelentősége van annak, hogy az üres sír koronatanúi asszonyok… Minden későbbi legenda férfi tanítványokkal fedeztette volna fel az üres sírt, például Péterrel vagy Jánossal. Azt a tényt, hogy a sír üres volt — akár tetszik, akár nem —, éppen az valószínűsíti leginkább, hogy asszonyok fedezték fel. Ez azt mutatja, hogy az evangélisták úgy írták le az eseményeket, ahogy azok valóban megtörténtek, még akkor is, ha ez zavarba ejtőnek tűnt számukra. Mindez a hagyomány torzulásmentessége mellett szól, és cáfolja a legendás elemek megjelenését.” (Dr. William Lane Craig; idézi Lee Strobel a „A Jézus-dosszié” c. könyvében; fordította: Székely György)

Összefoglalásul
A különböző vonalbeli bizonyítékok: a nyilvánvalóan őszinte szemtanúk vallomása (és az apostolok esetében a megmagyarázhatatlan, bizonyító erejű változás), kulcsfontosságú ellenfelek és a szkeptikusokból lett mártírok megtérése és látható őszintesége, az üres sírról szóló ellenséges nyilatkozatok, a tény, miszerint mindez Jeruzsálemben történt, ahol a feltámadásba vetett hit született és felvirágzott, az asszonyok tanúvallomása, az efféle vallomás jelentősége a történelmi kontextusban — mindez erősen támogatja a feltámadás történelmiségét. Arra bíztatjuk a kedves Olvasót, hogy figyelmesen vegye fontolóra ezeket a bizonyítékokat. Mire engedik következtetni? Mi magunk is elgondolkodtunk rajtuk, és határozottan egyetértünk Sir Lionel állításával:

„Jézus Krisztus feltámadása mellett oly elsöprő erejű bizonyítékok vannak, amelyek a bizonyítottság talaján elfogadásért kiáltanak, és nem hagynak kétségnek helyet.”



Vissza a magyar oldalra



Miért higgyek Krisztus feltámadásában?