Kérdés
Isten jellemének behatóbb ismerete mit vált ki pontosan a hívő emberből?
Válasz
Isten a Szentíráson, azaz az írott Igéjén-, és a testté lett Igén, vagyis az Úr Jézus Krisztuson keresztül jelenti ki Magát nekünk, híveinek. Minél jobban elmélyülünk tehát az Ő Igéjében, annál jobban megismerjük Isten jellemét, vagyis mindazon tulajdonságait, amik azzá teszik Őt, Aki. Halandó emberként azonban sosem fogjuk egészében felfogni Isten valós nagyságát, fenségének fényét nem fogadhatjuk be teljesen. Mivel Isten maga a tér és az idő létrehozója, minden anyag és minden test megalkotója, minden Élet teremtője, így ez érthető is. "Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál" (Ézsaiás 55:9).
Isten tökéletessége valóban végére mehetetlen. Emberi időnk, eszközeink és képességeik azonban igencsak végesek. A következőkben tehát Isten jellemének három fő vonását emeljük ki, valamint azt, hogy a hívőkből azok pontosan mit váltanak ki.
Isten talán legfontosabb — egyidejűleg bűnös emberi lényünkkel legkevésbé megragadható — erkölcsi tulajdonsága, az Ő tökéletes szentsége. Ézsaiás prófáta ihletett könyvének 6:3-, valamint a Jelenések könyvének 4:8 igerésze így jellemzi Isten szentségének széttéphetetlen szövésű hármas kötelékét: "...Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, a ki vala és a ki van és a ki eljövendő (Jelenések 4:8). Valójában megtérésre is csak akkor van lehetőség, ha az ember egy fikarcnyit megért Isten szentségéből, ha egy cseppet beleszagol Isten érte tett áldozatának kellemes illatába, és ezáltal megütközik saját bűnös lénye mély pöcegödrének bűzén. Boldog az a hívő, aki életében nem egyszer-, hanem legkésőbb minden nap derekán átesik ezen az élményen! A megváltásra való megtérés is csak akkor jöhet létre, ha megértjük, hogy a legkisebb bűnünk is örök halál zsoldját érdemli, majd szemeinket a keresztre emelve felérjük, hogy Isten bűntelen Fia saját maga hordozta el a nekünk kijáró jogos büntetést. Mikor ez egy halandó életében végbemegy, akkor a legerősebbnek vélt ember is térdre kényszerül. Ekkor nem vagyunk másra képesek, mint hogy tompán hallgassunk Isten Szentségével szemben, és szájtátva megadjuk magunkat és azt a tiszteletet, amit az ilyen mérvű szentség önkéntelenül is kivált belőlünk. Ekkor képesek leszünk Jóbbal egyetemben szívből kimondani: "Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem" (Jób 39:37). Mikor Isten Szentségébe egy picit nagyobb betekintést kapunk, akkor a legtermészetesebb válasz részünkről, hogy dicsőítjük őt mindazért az együttérzésért (2.Korinthusbeliekhez 1:3), irgalomért (Rómabeliekhez 9:15), megbocsátásért és kegyelemért (Rómabeliekhez 5:17), melyet felénk tanúsít. "Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?! Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged! (Zsoltárok 130: 3-4)."
Isten talán legmegnyerőbb tulajdonsága a szeretete. A szeretet mindig a mások legjobb érdekeit tartja szem előtt, saját magát pedig háttérbe állítja. Így a szeretet már meghatározásánál fogva is mindig másra irányul, azaz csak személyközi kapcsolatban nyer értelmet. A Szentháromság, vagyis az Atya, a Fiú, és a Szent Lélek már az örökkévalóság előtt is együtt-, élő kapcsolatban létezett egymással. Isten a saját képére teremtett minket, így az Ővele való kapcsolat igényét is szívünkbe táplálta, és Vele való kapcsolatra rendelte életünket (1.Mózes 1:27; Rómabeliekhez 1:19-20). Isten irántunk való szeretete olyan nagy, hogy egyszülött Fiát küldte el értünk, hogy bűneikből saját áldozatával váltson meg minket. "Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk... (1.János 3:16) "Az Isten szeretet... Mi szeressük őt; mert ő elõbb szeretett minket" (1.János 4:16-19). Isten Jézus Krisztus személyében adta meg a bűn egyszeri és mindenkori megoldását. Jézus tehát eljött a világra, hogy elhordozza helyettünk bűneink jogos büntetését, és hogy ezáltal megelégítse Isten igazságosság iránti igényét (János 1:1-5, 14, 29). Isten tökéletes szeretete és tökéletes jogossága a Kálvárián találkozott egymással. Mikor elkezdjük megérteni Isten irántunk való szeretetének kimeríthetetlen mértékét, akkor alázattal, megtéréssel és viszonzó szeretettel reagálunk. Dávid királyhoz hasonlóan azért imádkozunk, hogy Isten bennünk is tiszta szívet és állhatatos lelket teremtsen (Zsoltárok 34:19; 51:10, 17) És bár Isten szentségben és magasságban lakozik, mégis ott van minden megsebhedt lelkű, szívből alázatos emberrel is.
Végül pedig Isten szuverenitását, azaz korlátlan hatalmú uralkodói mivoltát, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről (Zsoltárok 71:16; Ézsaiás 40:10). Isten örökkön-örökké Isten, Ő örökkévalóságában is változhatatlan (Zsoltárok 90:2). Ő minden élet forrása (Rómabeliekhez 11:33-36), Ő maga azonban mégis teljesen független az egész teremtésétől, azaz transzcendens természetű (Apostolok Cselekedetei 17:24-28). Ábrahám, Sámuel, Ézsaiás, Dániel és Dávid életük szuverén uralkodójaként ismerték (el) és tisztelték Istent. "Hálákat ada azért Dávid az Úrnak az egész gyülekezet előtt, és monda Dávid: Áldott vagy te, Uram, Izráelnek, a mi atyánknak Istene, öröktől fogva mind örökké! Oh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, [tied]! Tied, oh Uram, az ország, te magasztalod fel magadat, hogy légy minden fejedelmek felett! A gazdagság és a dicsőség mind te tőled [vannak,] és te uralkodol mindeneken; a te kezedben van mind az erősség és mind a birodalom; a te kezedben van mindeneknek felmagasztaltatása és megerősíttetése. Most azért, oh mi Istenünk, vallást teszünk előtted, és dícsérjük a te dicsőséges nevedet" (1.Krónikák 29:10-13). Ebben az igerészben tanúi lehetünk, amint egy igaz hívő dicséri megváltó Istenünket, és hogy alázattal veti magát alá az Ő szent akaratának (Jakab 4:7; Júdás 1:4).
Dávid király más igehelyeken, így a Zsoltárok könyvében is, ékesszóló módon foglalta össze Isten jellemét: "Uralkodik az Úr, méltóságot öltözött fel; felöltözött az Úr: hatalmat övezett magára; megerősítette a földet is, hogy meg ne induljon. Állandó a te királyi széked eleitől kezdve; öröktől fogva vagy te!... A nagy vizek zúgásainál, a tengernek felséges morajlásánál felségesebb az Úr a magasságban. A te bizonyságaid igen bizonyosak, a te házadat illeti Uram szentség, napok hosszáig!" (Zsoltárok 93:1-2; 4-5).
A hit egyes emberei abban a kivételes tiszteletben részesültek, hogy közvetlenül megtapasztalhatták Isten jelenlétét, hogy még földi pályájuk során az Úr színe előtt állva beszélhettek Vele. A következő rövid áttekintésben azt vizsgáljuk, hogy ők hogyan reagáltak Isten irántuk való irgalmára.
Mózes arra kérte az Urat, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét, amibe az Úr bele is egyezett. Erről így olvasunk: "És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok" (2.Mózes 33:21-22). Mózes az Úr nagy jóindulatára csak úgy válaszolt, hogy egyszerűen leborult előtte és dicsőítette Őt (2.Mózes 34:6-8). Ha elmélyülten és őszintén azon elmélkedünk, hogy Isten irántunk való irgalma milyen nagy (vagyis hogy milyen érdemtelen bűnös emberek vagyunk), akkor ámulattal telve mi is meghajtjuk majd térdünk az Úr előtt, és megadjuk Neki azt a tiszteletet, ami csak Őt illeti.
Jób az őt velejéig megrázó történések közepette sem veszítette el Istenbe vetett hitét. "Ímé, megöl engem! Nem reménylem; hiszen csak utaimat akarom védeni előtte" (Jób 13:15). Jób — a mai fül számára — kissé kriptikus kijelentéséből kitűnik, hogy földi életébe, saját erejébe, egykori vagyonába és befolyásába már cseppet sem reménykedett. Ő végtére akkor hagyott fel emberi bölcselkedésével és akkor engedte el saját bűntelenségébe vetett hitét, mikor Isten forgószélben jelent meg neki, és személyesen szólt hozzá. Jób ekkor értette csak meg igazán, hogy hiábavalóságokat beszélt, olyan — az emberi értelmét meghaladó — dolgokról oktalankodott, melyekről csak azt hitte, hogy érti őket, de valójában azok messze túl csodálatosak voltak ahhoz, hogy felfoghassa őket: "Ezért hibáztatom [magam] és bánkódom a porban és hamuban" — mondta alázatos szívvel az Úrnak (Jób 42:6 lásd Jób 42:1-6). Jób példájából tanulva mi is jól tesszük, ha alázattal telt szelíd szívvel és engedelmes bizalommal fogadjuk az Úr életünkre néző akaratát, még ha azt nem is látjuk át, és olykor egyáltalán nem értjük, vagy nem értünk vele egyet.
Ézsaiás próféta elragadtatott látomásban volt tanúja annak, amint az Úr a trónján ül, és szerafimok szózata száll felé fennszóval hangoztatván, hogy "Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a [széles] föld az ő dicsőségével!" (Ézsaiás 6:3). Ézsaiás víziója annyira magával ragadta őt, hogy biztos volt benne, hogy meg kell halnia: "Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim" (Ézsaiás 6:5 lásd Ézsaiás 6:1-5). A szent Isten közvetlen jelenlétében Ézsaiás menten rádöbbent, hogy ő csak egy bűnös és gyarló ember. Ez rögtön bűnei belátására és megvallására indította őt. János apostol, de maga Dániel próféta is, valami nagyon hasonló dolgon mentek keresztül. János, mikor látta Istent a trónon ülni először nagy ámulatba — majd megdicsőült Istene lábaihoz — a földre esett (Jelenések 1:17-18). Ézsaiáshoz és Jánoshoz hasonlóan, mi is alázatra kényszerülünk Isten nagysága előtt.
Isten jellemének sok más részletét fedi fel előttünk a Szentírás. Isten irántunk való hűsége arra vezet minket, hogy egyre teljesebben megbízzunk Őbenne. Kegyelmét megélve hála támad keblünkben. Hatalma ámulatba ejt minket. Mindentudása arra késztet, hogy az Ő bölcsességéhez folyamodjunk útmutatásért (Jakab 1:5). Az Úr megismerésének egyik jele életünkben az, hogy mi is egyre tisztább és becsületesebb életvezetésre törekszünk (1.Thesszalonikabeliekhez 4:4-5).
English
Isten jellemének behatóbb ismerete mit vált ki pontosan a hívő emberből?
