Kérdés
Miért engedi meg Isten a betegségek bekövetkeztét?
Válasz
A betegség és a testi szenvedés témakörének és emberi élményének szellemi magyarázata igen nehéz terepnek minősül. Kulcsfontosságú, hogy ne veszítsük szem elől, hogy Isten utai felfoghatatlanul magasabbak, mint a korlátolt emberi értelmünk által behatárolt világképünk. Emberileg természetes, hogy betegségtől sújtva, és fájdalom igáját nyögve szinte kizárólag a megélt kínra vagyunk képesek figyelni. Az effajta próbák esetében igen nehéz arra összpontosítanunk, hogy az Úr végtére a jó szolgálatába állítja agóniánkat, hogy fájdalomteljes perceinket is szellemi gyarapításunkra használja. A Rómabeliekhez írt levél 8:28 igerésze arra emlékeztet minket, hogy Isten minden elképzelhető rossz helyzetet képes azok javára fordítani, akik szeretik Őt, akik elhívása szerint hivatalosak. Sok hívő testvérünk úgy tekint vissza betegségére, mint egy olyan időszakra, melyben közelebb kerülhetett Istenhez, mint egy olyan életszakaszra, melyben sokkal mélyebb és belsőségesebb bizalmi kapcsolatra léphetett Istennel, melyben valóban elkezdte értékelni az életet és az egészséget. Mivel Isten minden betegségünk felett korlátlan Úr, ezért Ő ezen értékes szellemi megtapasztalásokra is tekint, mikor megengedi a betegség térnyerését életünkben.
Ebből azonban még nem következik az, hogy minden betegségünk Istentől rendeltetett, vagy hogy Isten mindig azért engedi meg a betegséget életünkben, hogy valamilyen értékes szellemi leckére tanítson minket. Az eredendő bűn igája alatt nyögő világban a bűn, a betegségek, és a halál teljes földi létünk ideje alatt elkísérnek minket. Fizikai kiterjedéssel (test) rendelkező bukott lényekként testünk ki van téve a különböző betegségeknek és nyavalyáknak. Egyes betegségek tehát annak tudhatóak be, hogy ebben a megrontott — de hála Istennek elmúló — világban egyszerűen így mennek a dolgok, ez a természetes. Egy tüdőgyulladás, vagy egy védőmaszk nélküli hegesztés által kialakult kötőhártyagyulladás mögött tehát nem feltétlenül kell Istentől való leckét, vagy Sátántól való nyomorgatást feltételezni. A föld porából való földi testünk egészen egyszerűen könnyen sebezhető. Elképzelhetőek azonban olyan esetek is, mikor a betegség egy démoni (bukott angyali lény) támadás eredményeként bontakozik ki. A Szentírás számos olyan esetről számol be, melyben a fizikai és mentális szenvedés Sátán és angyalai tevékenységének számlájára volt írható (Máté 17:14-18; Lukács 13:10-16). Ebben az értelemben egyetlen egy betegség sem Istentől származik, hanem mind a Sátántól, mint ahogyan maga a halál is az ő legfőbb fegyvere és egyben csatlósa (Zsidókhoz 2:14). Az már egy másik kérdés, hogy Isten időnként megengedi, hogy a Sátán a bűneinken keresztül — vagy azoktól teljesen függetlenül — szenvedést okozzon emberi életünkben. Így bár a szenvedés sosem közvetlenül Istentől származik, Ő a szenvedés "közvetlen kiváltója" felett is egy olyan teljhatalmú Úr, Aki a szenvedést eszközként használja a mi javunkra és az Ő dicsőségére, életünkre vonatkozó tökéletes tervének teljesítésére.
Azt sem akarjuk azonban elhallgatni, hogy Isten időnként szándékosan engedi a betegség bekövetkeztét életünkben, hogy azon keresztül szuverén céljai teljesülhessenek. Bár a Zsidókhoz írt levél 12:5-11 igerésze nem konkrétan a betegségről szól, arról mégis világosan nyilatkozik, hogy Isten olykor szerető apa módjára fenyít minket, hogy végül "az igazságnak békességes gyümölcsével" édesíthesse jelen és jövőbeli életünket. Isten tehát a betegséget "okos fenyítéknek" eszközévé is teheti. Képmutatás nélkül megvallhatjuk (Neki is), hogy emberi lényekként nehéz megértenünk, hogy miért folyamodik néha ilyen módszerekhez. Amint azonban Jézus Krisztus lábnyomában lépdelő földi vándorlásunk egyre jobban előrehalad, hit által annál inkább látjuk majd Isten mindenek feletti uralmának kiterjedését. Mivel nincs ember, önmagunkat beleértve, aki jobban szeretne minket, mint Istenünk, biztosak lehetünk benne, hogy Hozzá megérkezve, atyai ölében ülve, életünk filmjét visszapörgetve, szívből azt fogjuk mondani, hogy mi ugyanúgy jártunk volna el az Ő helyében, mint azt Ő tette. Minden szenvedésünk és a fájdalmunk eltörpül majd az örök élet perspektívájából nézve, és végül még az emlékezetük is eltöröltetik.
A Szentírás talán a 119. zsoltár igen találóan tárja elénk az Atya fenyítékének értelmét és hasznát. Érdemes a 75. versig felvezető 67. és 71. versek ívét is észbe vennünk: "Minekelőtte megaláztattam, tévelyegtem vala; most pedig vigyázok a te szódra...Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet...Tudom Uram, hogy a te ítéleteid igazak, és igazságosan aláztál meg engem". A zsoltáros Isten szemszögéből-, az örökkévalóság fáklyája fényénél vizsgálja a szenvedés témakörét. Nyomban le is vonja a következtetést, hogy javára vált mindaz a "rövid ideig tartó" szenvedés, amit Isten csupán az iránta való hű szeretetéből engedett meg. A szenvedése által "Isten szerint való megszomorodás" támadt keblében, mely végül emberi lelke alázatosabb tartásához vezetett. Ezáltal megérthette Isten rendeléseit, és az Igének való engedelmesség hajtása is felnövekedhetett szívében.
Nem hallgatunk persze arról sem, hogy a betegség és a szenvedés mindig emberpróbáló megtapasztalás. Azt azonban mindenképp meg kell akadályozzuk, hogy a betegség ellopja Isten irántunk való szeretetébe vetett hitünk számos bizonyságát. Isten akkor is változatlan szeretettel viszonyul hozzánk, mikor már arra a gondolatra ragadtatnánk el magunkat, hogy elhagyott minket bajunkban. Még a legvégső betegségben, mely maga a halál, is Isten irgalma jut kifejezésre. Gondoljunk csak bele, hogy mi lett volna, ha az Úr hagyta volna, hogy eleink az Élet fájáról is szakítsanak... Örökké ebben a izzadságtól bűzlő, könnyel átitatott, vérben tocsogó világban maradtunk volna. Ez minden túlzás nélkül maga a pokol volna. Miután gyorsan bomló földi sátorházunkat levetkőzzük, és a nap végén hazaérkezünk Istenhez, minden földi szenvedésünk egy pillanat alatt feloldódik majd abban az örömben, amit akkor érzünk, mikor a közeledésünket már távolról szemlélő Atyánk elébünk szalad és a csókolva minket nyakunkba borul.
Végül pedig hadd jegyezzük meg, hogy Isten szolgáiként arra is elhívásunk van, hogy szenvedő embertársaink szükségei enyhítésére siessünk, hogy gondoskodjunk róluk, hogy azzal a vigasztalással vigasztaljuk őket, amit mi is Istentől kaptunk. Már csak a puszta emberi együttérzésünk is azt diktálja, hogy egy szenvedések között sínylődő embertársunk pillanatnyi állapotában nem fogékony arra a bölcsességre, mely szerint jelen szenvedése valójában jó neki, hiszen Isten azt javára fordítja. Persze ez igaz, Isten azonban ilyen helyzetben mégsem első sorban azt várja tőlünk, hogy magas teológiai igazságokkal építsük embertársunkat. Nem. Érezzünk vele együtt, sírjunk együtt a sírókkal! Ne is görcsöljünk azon, hogy jó keresztényként nekünk mindig meg kell találjuk a vigasz és bátorítás legmegfelelőbb szavait. Vannak olyan helyzetek az ember életében, mikor a legbölcsebb és legkedvesebb szónál is többet ér az odahajolás. Ilyen esetekben mi is jól tesszük, ha csendesen leülünk a szenvedő mellé a porba, és puszta jelenlétünkről biztosítjuk őt, mint azt Jób emberi vigasztalói három álló napon keresztül tették.
English
Miért engedi meg Isten a betegségek bekövetkeztét?
