Kérdés
Isten valóban azért áldozta fel Önmagát, hogy megmentsen minket Önmagától, vagyis annak a szabálynak az érvénye alól, amit Ő maga hozott?
Válasz
Egyesek azt állítják, hogy Isten lényegében úgy ment meg minket haragjától, hogy kizárólag azért áldozza fel magát, hogy eleget tegyen egy olyan szabálynak, amit Ő maga fektetett le. Aztán már záporoznak is a kérdések: vajon miért kellett egyáltalán ilyen szabályt alkotnia? Miért ne lehetne a haragot mindenféle áldozat nélkül egyszerűen csak félretenni? És annak vajon mi értelme van, hogy gyakorlatilag Önmagát áldozza fel Önmagának? Bár ezek jogos kérdések, mégis csak Isten természetének és jellemének alapvető és ismételt félreértésén alapulnak.
Először is azt az elképzelést érdemes jobban górcső alá vennünk, mi szerint Isten Önmagát áldozta fel Önmagának. Annak hátterében ugyanis Isten hármas természetének alapevtő félreértése áll, hiszen egybemossa az Atya és a Fiú különálló személyeit. Az Atya elküldte a Fiút (János 7:33), a Fiú pedig megvalósította az Atya akaratát (János 17:4), és minden bűnösért meghalt (Rómabeliekhez 5:8). Nem az Atya halt meg, hanem a Fiú tette le az életét a bűnökért való elégtételként (1.János 4:10).
Másodszor: Isten követelménye szerint a bűnért való engeszteléshez áldozatra van szükség. Persze ezt a szabályt sem a “kisujjából szívta ki”. Isten törvénye nem valami önkényes diktátum, sokkal inkább az Ő szent jellemének kiterjesztése. Isten a moralitást sem csak “kitalálta”: Ő saját lényét nyilatkoztatta ki nekünk – az Ő személyének effajta kinyilatkoztatása pedig maga az erkölcs. Amikor Isten azt mondta, “...a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Rómabeliekhez 6:23), akkor nem csak egy a semmiből kitalált szabályt-, de nem is egy újonnan kreált büntetési módot rótt ki ránk, sokkal inkább egy megváltoztathatatlan, el nem múló igazságot nyilatkoztatott ki – amennyiben eltávolodsz minden Élet Forrásától és Fenntartójától, akkor logikus, hogy azzal elvágod magad a további létezés lehetőségétől. Mindazoknak, akik elutasítják az Életet (ami maga Isten), egyetlen másik lehetőségük marad, mégpedig a halál (lásd Példabeszédek 8.36).
Ha azt állítjuk, hogy Isten alkotta meg azon “szabályokat”, amelyek betartása által a bűn kiengesztelhető, az némileg olyan, mintha azt mondanánk, hogy Isaac Newton alkotta meg a gravitációt. Newton persze helyesen ragadta meg a gravitáció természetét és helyesen értekezett annak kihatásairól, de nyilván nem az Ő okfejtése hatására lépett életbe ez a természeti törvény, hiszen a gravitáció törvénye messze megelőzte-, és valós komplexitásában messze meg is haladta az ő leírását. Nincs ez másképp a Biblia esetében sem: a Szentírás leírja a bűn és az igazságosság valós természetét, viszont a bűnre és igazságosságra-, a halálra és az életre-, az igazságosságra és irgalomra vonatkozó egyetemes törvények meghaladják és meg is előzik az Írást. Isten minden törvénye magából isteni természetéből fakad, mégpedig változhatatlanul és mindörökké.
Mivel tehát Isten teljes törvénye voltaképp lénye kiáramlása, a törvény egésze (és annak legkisebb dekoratív írásjele - lásd ióta) is változhatatlan. Isten élő Igéje “...örökké megmarad ...a mennyben” (Zsoltárok 119:89). A mindenható Isten nem teheti csak úgy félre a bűn miatt fellobbant jogos haragját, mint ahogyan mi sem változtathatjuk meg önkényesen a DNS-ünket. Isten igazságossága nem valami - külsőlegesen már előzetesen is létezett - irányvonal, amit Isten egyszer valamikor jónak ítélt, majd elkezdte gondolkodásába és cselekvésébe beépíteni. Nem. Az igazságosság Isten jellemének magva. Az igazság és a jogosság a teremtett világ feletti szuverén uralmának megingathatatlan alapját képezi (Zsoltárok 97:2). Jogosság nélkül – a bűnnel szemben tanúsított búsuló haragja nélkül – Isten nem volna Isten. Nem azért a bűn következménye a halál, mert “Isten egyszer jól megmondta, hogy az márpedig úgy van”, hanem mert a bűn egyet jelent az Élet ellen való lázadással.
Jól tesszük, ha a bűn valós természetét is Isten Igéjének fényében igyekszünk meghatározni. A bűn ugyanis sokkal több mindent jelent, mint az Istennek “nem tetsző” gondolatok és cselekedetek halmaza. Igenis létezik egy objektív mérce, amelyhez a bűnt mérjük. Bűnnek nevezünk minden olyan gondolatot vagy cselekedet, amely nem üti meg Isten szentségének és abszolút tökéletességének örök mércéjét. Bűn az, ami az Ő jellemével ellentétes. A hazugság nem azért helytelen, mert Isten egyszer úgy döntött, hogy az neki személyesen valamiért nem tetszik, hanem azért, mert Isten maga az Igazság, így a hazugság nyilvánvalóan szembemegy az Ő természetével. A gyilkosság nem azért gonosz dolog, mert Isten egykoron valami önkényes szabállyal rukkolt volna elé, hanem azért, mert Isten maga az Élet, így a gyilkosság egyenesen nekifeszül az Ő örökkévaló jelleme jóságának.
Mivel a Szent Isten előtt mindannyian bűnösök vagyunk, így a biztos és jogos kárhoztató ítélettel kell szembenéznünk: ez nem más, mint a Tőle való örök elválasztás, vagyis az örök halál. Ha Isten nagy ívűen egyszerűen csak a sutba vetné bűn feletti haragját, és nem róná ki ránk azt az ítéletet, amit a bűn megkövetel, akkor nyomban megszűnne igazságosnak lenni. Isten azonban túláradó szeretetében és irgalmasságában afelől is gondoskodott, hogy eleget tegyen a jogosság minden kritériumának, és egyidejűleg kegyelmét is kiterjessze ránk: “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16).
A tökéletes igazságosság és a tökéletes irgalom Krisztus fényes keresztjének lábánál találkozik egymással. Bűneink és minden igazságtalanságunk a kereszten nyerte el méltó büntetését – Isten Fia a mi bűneinkért lett kárhoztatva. Mivel tehát a bűn büntetése Krisztus áldozata által már megvalósult, így az Atya az arra teljességgel érdemtelen bűnösökre is kiterjesztheti irgalmát. Isten igazságosan járt el, mikor megtorolta a bűnt. Ő egyedül képes mindazon bűnösöket megigazítani (azaz igazzá tenni), akik hit által befogadják Krisztust (Rómabeliekhez 3:26). Isten igazságosságát és könyörületességét Krisztus keresztre feszítése mutatta meg. A kereszten Isten jogos büntetése teljes egészében Krisztuson lett végrehajtva, hogy Isten irgalmának teljessége kiáradhasson mindazokra akik hisznek. Isten tökéletes irgalmassága az Ő tökéletes igazságosságán keresztül jutott kifejezésre.
Isten nem azért áldozta fel önmagát, hogy egy saját maga által kiötlött szabálynak eleget téve effektíve Önmagától mentsen meg minket. Kicsit sem. Léteznek ugyanis olyan örök szellemi igazságok, amelyek a szabadon megfigyelhető fizikai igazságoknál vagy természeti törvényeknél messze-messze magasabbak és bizonyosabbak: az egyik ilyen igazság kimondja, hogy a bűn fizetsége a halál. Isten azonban, Aki maga a Szeretet (1.János 4:8), elküldte egyszülött Fiát értünk, hogy megmentsen minket bűneink következményétől, vagyis attól a végső gonosztól is, ami törvényszerűen sújtja azokat, akik elutasítják a jót. Az egész emberi történelemre elegendő szeretet, abban a kereszten magányosan szenvedő alakban tömörült össze, Aki bizonyságot tett arról, hogy bármelyik pillanatban angyalok seregeit vezérelhette volna ki megmentésére. Ő azonban mégis úgy döntött, hogy nem így tesz. Ezt a döntést pedig kizárólag a mi javunkat keresve hozta meg, sosem a magáét.
English
Isten valóban azért áldozta fel Önmagát, hogy megmentsen minket Önmagától, vagyis annak a szabálynak az érvénye alól, amit Ő maga hozott?
