Kérdés
Isten tényleg nem emlékezik meg bűneinkről? Lehetséges az, hogy egy mindentudó Isten bármit is elfelejtsen?
Válasz
Számos olyan bibliai igerészt találunk, melyek arról tesznek bizonyságot, hogy Isten megbocsátja, és el is felejti bűneinket. Ézsaiás próféta ihletett írásának 43:25 igehelyen ezt olvassuk: "Én, én vagyok, a ki eltörlöm álnokságaidat enmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg" (Ézsaiás 43:25). A Zsidókhoz írt levél 10. fejezete azt taglalja, hogy Jézus Krisztus értünk tett keresztáldozata egyszer és mindenkorra elegendő áldozat volt. Az ószövetségi áldozás rendszerével ellentétben — melyben az újabb elkövetett bűnök folyamatosan újabb és újabb áldozatot követeltek — Jézus egyszer, azaz pontosan egyszer, tette meg engesztelőáldozatát. Az Ő törlesztése mindenkorra, tehát az emberi történelem kezdetétől egészen annak végezetéig, elegendő (volt), vagyis az idő kezdetétől annak legvégéig kihat(ott). A Zsidókhoz írt levél 10:14-18 ma is így tanít minket: "Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is, mert minekutána előre mondotta: Ez az a szövetség, melyet kötök velök ama napok után, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjökbe írom be azokat, [Azután így szól:] És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem. A hol pedig bűnök bocsánata vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat" (Zsidókhoz 10:14-18).
A fenti igerészek tehát azt bizonyítják, hogy Isten nem tartja örökre számon bűneinket. Ezt persze ne úgy értsük, mint valami emberi értelemben vett feledékenységet, hiszen ez sokkal inkább egy tudatos döntés Isten részéről. Nekünk mindentudó Istenünk van, Aki soha semmit nem felejt el. Ahhoz hasonlóan azonban, ahogyan emberi kapcsolatainkban mi is dönthetünk úgy, hogy nem emlékezünk meg embertársunk ellenünk irányuló múltbéli sérelmeiről, Isten sem emlékezik meg az Őt sértő bűneinkről. A megbocsátásnak mintegy előfeltétele, hogy az adott embertársunk személyéhez fűződő fájdalmas emlékeket tudatosan kiszorítsuk gondolataink homlokteréből. Bár arra törekszünk, hogy úgy tegyünk, mintha egy-egy dolog soha meg nem történt volna, nyilván mégsem arról van szó, hogy képtelenek vagyunk felidézni egy adott sértő történést, hanem inkább arról, hogy úgy döntünk, nem azzal foglalkozunk, és elnézünk felette. A megbocsátás képessége megment minket attól, hogy folyamatosan múltbéli sérelmek keserítsék jelenünket.
Ahelyett tehát, hogy Isten a bűneink szerint viszonyulna hozzánk, Ő saját vére által tisztára mos minket azoktól, és olyan messzire veti vétkeinket tőlünk "a milyen távol van a napkelet a napnyugattól..." (Zsoltárok 103:12). Ha egy kicsit jobban belemerülünk ebbe a hasonlatba, akkor viszonylag gyorsan fel fogjuk ismerni, hogy a "napkelet" és a "napnyugat" között — attól függően, hogy hogyan határozzuk meg azok földrajzi helyeit — akár a Földön lehetséges legnagyobb távolság is lehet, hiszen a Nap éppen mindig felkel és éppen mindig lenyugszik valahol. Abban a pillanatban tehát, mikor elfogadjuk az Úr Jézus Krisztus értünk tett áldozatát, minden bűnünk megbocsáttatik. A Zsidókhoz írt levél Szent Lélek által ihletett írója pontosan erre utal, mikor azt mondja, hogy Jézus egyszeri áldozata teljességgel kimosott minket bűneink minden mocskából. Jézus Krisztusban új életre találva tehát igaznak mondatunk a mennyei Atyánk színe előtt. A Rómabeliekhez írt levél 8:1 igerésze is ezt visszhangozza, mikor fennhangon a világ tudtára adja, hogy a Jézus Krisztusban élő híveknek már semmilyen kárhoztatásuk sincs. A Rómabeliekhez írt levél ugyanezen fejezetében az Úr Jézusban való üdvbiztonságunk egy gyönyörű szellemi panoráma képében tárul elénk (Rómabeliekhez 8:31-39). Bűneink tehát már nem állják az Úrral való viszonyunk útját, és nem vetik hosszú árnyékukat az Istennel való élő kapcsolatunkra. Jézus Krisztus áldozatára tekintve az Atya igaznak nyilvánít-, és teljesen elfogad minket. Isten velünk való bánásmódjában tehát semmilyen formában sem mutatkozik meg az, hogy megemlékezne bűneinkről, sőt mi több, teljesen igaz és igazságos lényként kezel minket. A Korinthusbeliekhez írt második levél így ír arról, hogy ennek a kegyelemnek pontosan milyen magas ára is volt: "Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Ő benne" (2.Korinthusbeliekhez 5:21). Isten tehát pontosan így "nem jegyzi meg" bűneinket.
Nagyon fontos testvérek, hogy legkésőbb minden este igénybe vegyük Isten túláradó kegyelmét, hiszen jól tudjuk, hogy még keresztényként sem telik bele egy óra sem, amikor gondolatban, szándékban, szóban vagy tettben ne vétkeznénk. Mélyítsük el magunkban annak a szilárd tudatát, hogy Isten hű a Jézus Krisztusban adott ígéretéhez, és megbocsát nekünk (1.János 1:9). Ő nem fárad bele abba, hogy szüntelen megtisztítson minket, majd aztán nyomban tovább is lép balgaságunk felett, vagyis nem kapaszkodik sűrű kihágásaink emlékébe, és azokat nem is hánytorgatja fel (Példabeszédek 17:9). Ő az, Aki valósággal képes minket a bűn rabszolgaságából megszabadítani, hogy új teremtményekként új élet részesei lehessünk. Isten megbocsátó kegyelmének biztos tudatában, lelkünknek nyugalmat találva, mi is csatlakozhatunk Ezékiás királyhoz, és így dicsőíthetjük a Megváltó Jézusunkat: "...Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet" (Ézsaiás 38:17). Pál apostollal egyetemben mondjuk mi is, hogy az elmúltakat elfelejtve "...czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára" (Filippibeliekhez 3:14).
English
Isten tényleg nem emlékezik meg bűneinkről? Lehetséges az, hogy egy mindentudó Isten bármit is elfelejtsen?
