Kérdés
Istennek élni – vajon miért is olyan nehéz?
Válasz
Jézus minden Ő jövőbeli követőjét arra utasította, hogy vegye fel a maga keresztjét, mérje fel az Ő követésének az árát, és engedjen el mindent, amibe eddig kapaszkodott (Lukács 14:25-33). "Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz..." – mondta a Mester (Máté 7:14). A Szentírás Isten sok olyan emberéről emlékezik meg, akik ezt a nehéz utat járták – Dániel, Illés, József és Keresztelő János csak néhány közülük.
A Rómabeliekhez írt levél 7. fejezete világosan rámutat, hogy Istennek élni egyikőnk számára sem könnyű. Pál apostol így ír saját küzdelméről: “Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban” (21-23. versek).
Mielőtt eljutottunk Krisztus ismeretére, magunk is együgyűek voltunk, azaz egy ügyünk volt: a bűn cselekvése. E tekintetben nem is volt igazi választási lehetőségünk. Legfőbb motivációnk az volt, hogy saját javunkat keresve önmagunknak kedveskedjünk és tetszelegjünk. Még a véghezvitt jó cselekedeteinknek is önzőségünkben megkeseredett gyökere volt: csupán azért tettünk jót, hogy jobban érezhessük magunkat a bőrünkben, hogy enyhítsünk bűntudatunkon, vagy hogy teli szájjal hirdethessük nagyságunk az adott közönségünk előtt. A megváltás pillanatában azonban a Szent Lélek Isten lakozást vesz lelkünkben. Ő megtöri a bűn életünk feletti hatalmát, és szabaddá tesz minket arra, hogy engedelmeskedjünk Istennek. Innentől fogva már nem a bűntudat, hanem a szeretet motivál bennünket (Ezékiel 36:26-27).
Persze kísértésekkel ezután is szembesülünk, kívülről és belülről egyaránt (2.Korinthusbeliekhez 7:5). Mikor a Biblia a régi bűnös természetünkre utal, akkor rendre a “test” szót használja. Csak ennek ismeretében érthetjük jól azt a figyelmeztetést, mely szerint mindazok, akik “testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt” (Rómabeliekhez 8:8). Ne áltassuk magunkat testvérek, maguk a keresztények is lehetnek “testben”. Bár a Szent Lélek minden hívő szívében benne él (1.Korinthusbeliekhez 3:16; 6:19), mégis minden keresztény személyes felelőssége, hogy mennyire engedi át Neki az irányítást. Ezt a parancsot is kaptuk: “...Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek” (Galátziabeliekhez 5:16, 25). A Lélek szerint való járásban viszont csak akkor lehetek állhatatos, ha minden nap úgy tekintek magamra, mint aki “Krisztussal együtt megfeszíttettem” (Galátziabeliekhez 2:19-20).
Jézus nem azért született meg erre a világra, hogy megreformálja a testet, hanem hogy megfeszítse azt (Rómabeliekhez 6:6-7). A test azonban nem akar meghalni. Annak a mély vágya, hogy önmagunk tetszését keresve újra és újra megalkudjunk a világgal, nem múlik ki egykönnyen. Mindaddig, míg körömszakadtáig ragaszkodunk a jogainkhoz, a véleményünkhöz, a napirendünkhöz stb., valójában önnön életünk akarnok kiskirályai maradunk. Mikor viszont akaratunk szabad akaratunkból tesszük le Isten elé az oltárra, és elengedjük azt, meghalunk önmagunknak. Nap-nap után. Ekkor betelünk örömmel és “Szent Lélekkel” és teljesen az Ő irányítása alá kerülünk (Apostolok Cselekedetei 4:8; 13:52; Efézusbeliekhez 5:18). Csak a Szent Lélek ereje által élhetünk istenfélő, Istent valóban tisztelő életet. Kizárólag a Lélek ereje képes törvényeskedéstől és büszkeségtől mentes jó cselekedeteket kimunkálni bennünk.
Annak a vágya, hogy a világ is elfogadjon minket, a keresztények megalkuvásának legfőbb motorja. (Emberileg szólva) nyilván senki sem akar nevetségessé válni, mint ahogy a hátrányos megkülönböztetést (extrém esetben: üldöztetést) is kerülnénk. Mennyivel kellemesebb és főleg könnyebb a körülöttünk lévő hasonszőrű gyarló emberekhez mérni magunkat, mintsem Isten tökéletes Igéjéhez (2.Korinthusbeliekhez 10:12). Meg van azonban írva: “A ki... e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz” (Jakab 4:4).
Amikor bedőlünk annak a hamis elképzelésnek, hogy az üdvösség elérése valójában megkönnyíti az életünket, akkor a pofon már a sarkon vár ránk. Azok, akik a Krisztus által kínált “repi-falatok” miatt keresték és keresik társaságát, rendre gyorsan el is fordulnak Tőle, amikor rájönnek, hogy Őt választani annyit tesz, hogy új főnökük van. Amikor Jézus a földön járt, a rajta fürtökben lógó tömegek szerették az ingyen kenyeret és a cirkuszt (hiszen számukra csupán ennyit jelentettek isteni csodái – a fordító megjegyzése), mikor azonban az evangélium nehezebben emészthető fogásait kezdte feltálalni nekik, attól “...fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele” (János 6:66).
Nem szolgálhatjuk egyszerre Istent és az önös törekvéseinket (lásd Lukács 16:13). Istennek élni azt jelenti, hogy végleges döntést hozunk arról, hogy ki életünk főnöke. Majd amikor testünk újra elkezdi követelni jogait, visszahurcoljuk a kereszthez, “rúgódozzon” mégannyira vadul is, és átadjuk az enyészetnek. Amikor a bűn kísérteni kezd, kész döntés elé állítjuk: mi Isten akaratát keressük a sajátunkkal szemben. A Galátziabeliekhez 1:10 ma is így késztet gondolkodásra minket: “Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni?...” A válasz egyértelmű: “Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék”.
Lehet, hogy az Istennek élt élet nehéz, de közel sem örömtelen. Pál apostol legörömtelibb levelét épp akkor írta, amikor Rómában üldöztetést szenvedett (lásd a Filippibeliekhez írt levelet). Míg ebben a testben vagyunk, mindig lesznek kísértések meg nehézségek, de amikor Isten dicsőségére összpontosítunk, az Érte élt élet fáradságos kötelesség helyett el nem múló öröm forrásává válik (Zsoltárok 100:2; 1.Korinthusbeliekhez 6:20; 1.Péter 4:16).
English
Istennek élni – vajon miért is olyan nehéz?
