Kérdés
Ki játssza valójában Istent? Az az orvos, amelyik eutanáziában részesít egy haldokló beteget, vagy az az orvos, amelyik meghosszabbítja egy halálos beteg életét?
Válasz
Ez a kérdés felszínre hoz néhány rejtett gondolatot az élet megszűnésével kapcsolatos döntéshozatalról. A legtöbb ember elsősorban arra gondol, hogy van-e „értelme" az életnek a szenvedés bizonyos mértékét meghaladóan vagy fontos életfunkciók leállása után. Az „értelem" meghatározása során az egyik probléma a döntéshozatal gyakran szubjektív természetében rejlik.
Fontosabb megfontolni Istennek, az élet adójának és a bölcsesség adójának akaratát, – azét a bölcsességét, amelyre a szenvedések közepette oly égető szükség van (Zsoltárok 27:11, 90:12). Isten ad értelmet és célt az életünknek, egészen a halál pillanatáig. Mivel az élet Isten ajándéka, meg kellene őrizni. Isten szuverén kezében van a halálunk ideje és módja. Az az orvos, amelyik életmentő kezelést biztosít, nem „Istent játszik", hanem tiszteletben tartja Isten ajándékát.
Az élet megszűnésével kapcsolatos döntéshozatal körül két végletről beszélhetünk. A spektrum egyik végén állnak azok, akik az eutanáziát vagy kegyes halált támogatják: a szenvedés rossz, ezért meg kell szüntetni, akár a szenvedő megölése árán is. A másik végletet azok képviselik, akik az életet szentnek tartják, és minden lehetséges eszközzel, bármi áron meg akarják azt tartani.
Az első nézettel az a baj, hogy túl azon, hogy az eutanázia gyilkosság, a Szentírás sehol nem tanítja, hogy a szenvedést bármi áron el kell kerülni. Ami azt illeti, Krisztushoz hasonlóan a hívőknek is szenvedniük kell, hogy Isten igazságos és megváltó céljai megvalósuljanak bennünk (1Péter 2:20-25; 3:8-18; 4:12-19). Gyakran előfordul, hogy csak jelentős szenvedés és veszteség miatti kiábrándultság után vesszük számba, hogy mi igazán lényeges, és kezdjük el megvalósítani Isten céljait.
A másik nézetben felmerülő problémát az „élet" definíciója okozza. Tulajdonképpen mikor szűnik meg az élet? A klasszikus példa az ún. tartós vegetatív állapot, amely során az egyén évekig elélhet pusztán élelem és ital bevitele révén. Sokan azt feltételezik, hogy az ilyen állapotban levő pácienseknél nem áll fenn kognitív tudatosság, ezért egyáltalán nem is „élnek". Ahhoz, hogy a döntéshozókat segíteni tudják, a neurológusok megmérik a páciensek bizonyos neurológiai ingerekre adott reakcióit. Mások azonban azt hiszik, hogy ha egy személynek ebben az állapotban ver a szíve, akkor van remény, és az életet fenn kell tartani, még ha gépekkel is.
A legjobb válasz valószínűleg a két nézet között található. A hívőknek meg kell őrizniük az életet, de különbség van az élet megőrzése és a halál elhúzása között. Ha mesterséges módon próbálunk megőrizni egy életre hasonlító valamit, pusztán azért, mert érzelmileg képtelenek vagyunk elengedni egy szerettünket, akkor valóban „Istent játszunk". A halálnak „rendelt" ideje van (Zsidók 9:27). Amikor egy páciens életfunkciói kezdenek leállni; amikor az orvosi beavatkozás nem gyógyít, csak elnyújtja a halál folyamatát, akkor nem erkölcstelen eltávolítani a gépet, és hagyni, hogy az illető meghaljon. Ez bölcsességet igényel. Ellenkező esetben, a halál felgyorsítása helytelen. Akkor is „Istent játszanánk". Ha passzívan visszatartjuk az életmentő kezelést, az rossz. De ha engedjük, hogy az élet a természetes folyását kövesse, és palliatív gondozást nyújtunk, hagyván, hogy az illető elhunyjon, az nem rossz.
Figyelembe véve ezeket a szempontokat, mindkét véglet esetén fennáll a világos és valós veszélye annak, hogy „Istent játsszunk": vagy bármi áron véget akarunk vetni a szenvedésnek vagy minden terápiát alkalmazni akarunk, bármi áron. Ahelyett, hogy Istent játszanánk, hagyjuk, hogy Isten legyen Isten. A Szentírás arra int, hogy Istentől kérjünk bölcsességet (Jakab 1:5), és mérlegeljük, hogy minek van értelme, míg az élet tart.
English
Ki játssza valójában Istent? Az az orvos, amelyik eutanáziában részesít egy haldokló beteget, vagy az az orvos, amelyik meghosszabbítja egy halálos beteg életét?
