Kérdés
Miért olyan nehéz Krisztust követni?
Válasz
Biztosra vehetjük, hogy egy épeszű szülő sem mondta soha azt, hogy "Bárcsak rosszul viselkednének gyermekeim", de önsegítő könyv sem jelent még meg "Hogyan éljünk boldogtalan életet?" címmel. Mindannyian áldást, boldogságot és beteljesülést akarunk. Legtöbbünk számára a boldogság állapota egy bizonyos fokú könnyedséggel rokonértelmű. Jézus mindenkinek áldást és beteljesedést ígér, aki csak követi Őt (János 4:14), ugyanakkor sokan lepődtek már meg azon, hogy Krisztus útja nem olyan könnyed, mint gondolták vagy remélték. Krisztus követése néha ugyanis kifejezetten nehéznek bizonyul.
Tény, hogy az áldás és a megpróbáltatásokkal teljes nehézségek nem zárják ki kölcsönösen egymást. A tanítványok mindent elhagytak, hogy Krisztust kövessék, de az Úr "százszor annyi" áldást ígért nekik cserébe (Márk 10:28-30). Jézus arra is figyelmeztetett, hogy akik Őt követik, meg kell tagadják önmagukat, és minden nap fel kell vegyék keresztjüket (Lukács 9:23). Biztosra vehetjük tehát, hogy a nehézségek megkerülhetetlenek, mégis olyan nehézségek ezek, melyek, paradox módon, közelebb visznek minket célunkhoz, és amelyek végül az Úr örömére vezetnek.
Krisztus követői – mesterükhöz hasonlóan – a világ ellenállásával szembesülnek. Meg van ugyanis írva, hogy "...mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak" (2.Timótheushoz 3:12). Jézus nem azt ígérte tanítványainak, hogy minden könnyű lesz számukra; épp ellenkezőleg: arra készített fel minket, hogy ebben a világban nyomorúság vár ránk (János 16:33). Üzenetét azonban mégis e reményteli bátorítással zárta "...bízzatok: én meggyőztem a világot".
Isten erkölcsi törvényei minden ember szívébe be vannak írva – minden embernek lelkiismeret adatott arra, hogy segítse őt a jó és rossz megkülönböztetésében (Rómabeliekhez 2:14-15). Amikor az ember Krisztus követőjévé válik, már nem csak Isten törvényei vannak szívében, hanem Isten Szent Lelke is lakozást vesz benne, Aki arra készteti, hogy életvitelében is az igazságot kövesse (Rómabeliekhez 8:11). Persze ez nem jelenti azt, hogy a keresztény nem vétkezik többé, azt viszont igen, hogy a hívő jobban tudatában lesz önnön személyes bűneinek, és őszinte szívbéli vágyat érez arra, hogy azt tegye, ami Krisztusnak tetsző (Rómabeliekhez 8:14-16).
A bűn elleni harc az ember életében sokszor csak megtérése után élesedik igazán ki. Minden ember jelleme születésénél fogva és születésétől fogva a bűnre hajlik, így a gyereket sem kell megtanítani arra, hogyan viselkedjen rosszul – ez teljesen természetes módon jön. Attól, mert az ember eléri lelke üdvösségét, a bűnös természete még nem tűnik el – ezzel pedig minden hívő ember életében egy belső konfliktus kezd kibontakozni.
Pál apostol, aki magát "Krisztus (rab)szolgájának" nevezte, a Rómabeliekhez írt levél 7:14-25 igehelyén a bűnös emberi természettel való küzdelméről ír. A 15. vers így hangzik: "Mert a mit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekeszem" (Rómabeliekhez 7:15). E nemes harcban résztvevő keresztények szívbéli vágyat éreznek arra, hogy kerüljék a bűnt, de persze arra is természet szerinti késztetésük van, hogy a test cselekedeteit vigyék véghez, hogy annak kedvezzenek. Persze csalódottá válnak, mikor azon kapják magukat, hogy "azt cselekszik, amit valójában nem is akarnak tenni". De hogy még tovább bonyolítsuk a helyzetet, a keresztények nem hogy nem akarnak vétkezni, hanem gyűlölik is a bűnt. És mégis elkövetik a bűnt.
Pál így folytatja: "Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn" (Rómabeliekhez 7:17). Pál az újjászületés nyomán létrejött kettősségre utal – az apostol Krisztus által "új teremtés", új ember lett (2.Korinthusbeliekhez 5:17), de még mindig vétkezik, mert emberi testében továbbél a bűn. A bűnös testi természet ugyanis (sajnos) túléli a lélek újjászületést (Rómabeliekhez 7:18). Pál ezt a belső viszályt "ellenkezésnek", tusakodásnak, azaz egyfajta szellemi háborúnak nevezi, mivel az új ember folyton harcol a régi emberrel és vica versa. Pál igen gyötrelmesnek találta ezt a harcot, hiszen helyesen akart cselekedni (Rómabeliekhez 7:23). "Óh én nyomorult ember!..." – kiáltott fel szorongattatásában (Rómabeliekhez 7:24).
Minden keresztény, aki megpróbál igazságosan élni, egész életében erre a hadakozásra van elhívva. Lelki csatában veszünk részt, Isten viszont kegyelméből és irgalmából teljes páncélzatot és kétélű kardot ad a Hozzá hű hívőnek, hogy az helytállhasson a küzdelmek viharában (Efézusbeliekhez 6:13).
A keresztény élet kihívásokban gazdag, viszont a nehézségek nem teszik semmissé örömünket. Emeljük szemeinket Jézus Krisztusra, aki "...az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült" (Zsidókhoz 12:2). Isten felszabadított minket a bűn rabszolgaságából. Miénk a győzelem (2.Korinthusbeliekhez 2:14). A Szent Lélek által a hívők bátorítást és erőt kapnak a kitartáshoz, és arra is emlékezteti őket, hogy felvételt nyertek az Isten családjába. Tudjuk, "...hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsõséghez, mely nékünk megjelentetik" (Rómabeliekhez 8:18).
English
Miért olyan nehéz Krisztust követni?
