Kérdés
Mit jelent a hit megvallása?
Válasz
Vallást tenni azt jelenti, hogy szabad akaratból kinyilvánítjuk egy konkrét meggyőződésünket. Mikor azt mondjuk, hogy valaki vallást tesz a hitéről, vagy megvallja hitét, akkor általában arra gondolunk, hogy egy adott személy nyilvánosan kijelenti, hogy Urának és Megváltójának egyedül Jézus Krisztust tekinti, és ezért követni akarja Őt. Mivel emberi szavaink nem mindig tükrözik hűen a szívünk valós állapotát, ezért a hit megvallása önmagában még nem garantálja az igaz megtérést.
A Rómabeliekhez írt levél 10:9-10 igerésze jól rámutat, hogy a Jézus Krisztusról való vallástétel micsoda értékkel bír: “Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az idvességre.” Mikor szívünkben felnövekedik a hit, akkor a szánkkal is vallást teszünk róla. Azok, akik a megváltás kegyelmében részesültek, nem tudják megállni, hogy ne beszéljenek erről. Még akkor is így van ez, ha a hitük bizonyságtétele halálos veszélybe sodorja őket: Pál apostol pontosan ilyen szorongatott helyzetben lévő római testvéreknek írt levelet Isten Szent Lelke által.
A megváltásunkban játszott (emberi) szerepünk igencsak elhanyagolható, hiszen a lelki üdvösségünk megingathatatlan alapját lefeketető szellemi munkát maga Isten Szent Lelke végzi bennünk. Azt tehát biztosra vehetjük, hogy nem a kimondott szavaink mentenek meg minket. Megváltásban kizárólag Isten kegyelme által lehet részünk, ami a hit ajándéka által válik valósággá életünkben– a szavainknak mindehhez vajmi kevés köze van (Efézusbeliekhez 2:8-9). Jézus Krisztus egy ízben éppen azért intette meg a zsidó főemberek vallásos képmutatását, mert az csak üresen kongó szóhalmaz volt, és semmi több. Így olvassuk az Úr Jézus szavait: “...Igazán jövendölt felőletek, képmutatók felől Ésaiás próféta, a mint meg van írva: Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívök pedig távol van tőlem” (Márk 7:6).
A korai egyház napjaiban az Úr Jézus Krisztusban való hit megvallása rendszerint az elképzelhető legnagyobb árat követelte. Világunk sok táján ez mind a mai napig változatlanul így van. Letűnt korok napjaiban a zsidó hívek számára üldöztetést és halált vont maga után (Apostolok Cselekedetei 8:1), ha bizonyságot tettek arról, hogy Jézus Krisztus a rég várt Messiás (a szó jelentése: Isten felkentje – azaz az Isten által kijelölt király). Ez volt az egyik oka, hogy Péter miért tagadta le háromszor is, hogy ismeri Jézust (Márk 14:66-72). Jézus Krisztus testbeni feltámadása-, majd mennybemenetele után, ígéretéhez hűen, elküldte Szent Lelkét, hogy Ő a követőiben vegyen örök lakozást. Ekkor, a kezdetben igencsak félénk tanítványok, már Isten ereje által bátran hirdették Jeruzsálem utcáin és a zsinagógákban a feltámadott Jézust (Apostolok Cselekedetei 1.-2. fejezet). A hitük megvallása éppúgy vezetett új megtérők szabadulásához, mint börtönnel, erőszakkal, és halállal teljes üldöztetéshez (Apostolok Cselekedetei 2:1–41; 4:1–4). Mégsem volt képesek befogni szájukat: maga a Szent Lélek tett bizonyságot rajtuk keresztül Jézusról. A Lélek az Úr Jézus szavait szívükben forgatta: “Mert valaki szégyel engem és az én beszédemet, az embernek Fia is szégyelni fogja azt, mikor eljő az ő dicsőségével, és az Atyáéval és a szent angyalokéval” (Lukács 9:26). A hitünkről való vallástétel egyik rendeltetése tehát, hogy kinyilvánítsuk, kicsit sem szégyellünk az Ő követői lenni.
Szívünk valós állapotának megváltozása nélkül, a szavak persze csak szavak maradnak. Ha (állítólagos) hitünkről úgy teszünk vallást, hogy valójában nincs is hit a szívünkben, akkor az sem megváltásra nem visz, sem pedig belső emberünk megváltozásához nem vezet. Ez olyannyira nagy horderejű dolog, hogy Jézus külön felhívja rá figyelmünket, mikor intő példát ad elénk. Lesznek (és vannak) ugyanis olyan emberek, akik azt hiszik, hogy megváltásban részesültek, csak mert valami külsőségekben gazdag ceremónia közepette, papagáj módjára felmondtak egy pár előre bebiflázott szózatot. Ők azonban rá fognak jönni, hogy valójában sosem adták át legbelsőbb valójukat az Úrnak. Jézus Krisztus pontos szavai, ma is így csengenek minden halló ember fülében: “Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Máté 7:21-23). Tehát nem, hogy Jézus Krisztus hitének megvallása-, de még az Ő nevében véghezvitt jó cselekedetek sem garantálják megváltásunkat! Sokkal inkább meg kell bánjuk a bűneinket (Márk 6:12), a Szent Lélek által újjá kell születnünk (János 3:3), és a hit ajándéka segítségével Jézust kell életünk Uranként kövessük.
A hitünk megvallása egy élethosszig - és bőven azon túl - tartó tanítványság kezdete (Lukács 9:23). A hitet sok különböző módon meg lehet vallani, mint ahogy Jézus Krisztus megtagadásának is legalább ennyi módja létezik. Jézus ma is így tanít minket Szent Lelke által: “Mondom pedig néktek: Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, az embernek Fia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt; A ki pedig megtagad engem az emberek előtt, megtagadtatik az Isten angyalai előtt” (Lukács 12:8-9). A hitünk egyik - külső szemmel is látható - megvallásának módja maga a bemerítkezés, ami az Úr Jézus Krisztus iránti engedelmességünk egyik első lépése (Apostolok Cselekedetei 2:38). A megkeresztelkedés azonban önmagában nem szavatolja megváltásunkat. A történelem során emberek millióit érintették vízbe, hintették meg, és igen sokan be is merítkeztek. Ezek a rituálék azonban önmagukban senkit sem képesek megmenteni: “A lélek az, a mi megelevenít, a test nem használ semmit...” (János 6:63). A megkeresztelkedés a Jézus Krisztusban nyert új életünk jelképe, mely azt szimbolizálja, hogy bűn rabszolgaságából átmehettünk Isten szolgálatába. Az Istentől ajándékba kapott új élet, és a belső emberünk megváltozása nélkül azonban a megkeresztelkedés, meg a hit ilyen-olyan megvallása és bizonysága nem több holmi vallásos rituálénál, mely halott tettnek minősül.
Megváltásunk akkor pecsételtetik be, mikor a Szent Lélek beköltözik abba a szívbe, amit előzetesen Ő maga vezetett bűnbánatra, és belekezd megszentelő munkásságába, mely által mind jobban és jobban Jézus Krisztus hasonlatosságára változtat el minket (Rómabeliekhez 8:29). Mikor Jézus ezt Nikodémusnak fejtegette (lásd János 3. fejezet), akkor a szélhez hasonlította Isten Szent Lelkét. A szél ugyanis nem látható, de mégis látjuk, amerre jár, mert útjában mindenre kihat, amit csak megérint. A mező minden fűszála meghajol előtte, a terebélyes fák fütyülésére táncolnak, az ember forró homlokát pedig szelíden hűsíti. Így van ez Isten Szent Lelkével is. Mikor Ő kezd a hívő szívének belső szobájában sepregetni, akkor friss leheletével kivisz onnan minden poshadt levegőt, port és kénes hagymaszagot. És bár szemeinkkel nem láthatjuk Őt, mégis látjuk, hogy itt jár(t) nálunk, hiszen világnézetünk megváltozik, és sok minden átértékedlődik bennünk, miközben vágyaink egyre és egyre inkább Isten Igéjéhez kezdenek igazodni: szeretnénk minden tettünkkel Jézus Krisztusról vallomást tenni, és az Ő dicsőségét keresni (1.Korinthusbeliekhez 10:31). Az életvezetésünk hangosabb és érthetőbb bizonyságot tesz a feltámadott Krisztusról, mint arra szavaink valaha is képesek volnának. A szavaknak persze nagyon is van jelentőségük, így Jézus Krisztus követője nem fog szégyenkezni amiatt, hogy nyíltan megvallja: Ő immár Jézus kegyeltjévé vált. Arra nézve is találunk példát, hogy Jézus kiemelte a szavak fontosságát hitünk megvallásában (pl. Máté 16:15), azonban Ő arra is vágyik, hogy a szavakon túl, életünkkel dicsérjük Őt: “...Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonynyal az én tanítványaim vagytok” (János 8:31).
English
Mit jelent a hit megvallása?
