Kérdés
Mit értünk a hitetlenség érve kifejezés alatt?
Válasz
A hitetlenség érve szerint az Istent őszintén kereső, nem-hívő embertársaink puszta léte is azt bizonyítja, hogy Isten nem létezhet. Ez az érvelés azt sugallja, hogy sok ember hajlandó volna hinni Istenben, ha csak elegendő bizonyítékot kapna. Azt a tényt pedig, hogy ők (mind ezidáig) nem kaptak megfelelő bizonyítékot Isten létezésére, már önmagában annak az igazolásának tekintik, hogy valójában nem is létezik semmiféle szerető Isten, aki ilyen bizonyítékot nyújthatna, így persze nyilván ilyen bizonyíték sem létezhet.
Az ún. hitetlenség érvét röviden így foglalhatjuk össze: amennyiben Isten valóságos lenne, akkor olyan világosan kinyilvánítaná magát, hogy bárki, aki őszintén hajlandó lenne hinni, menten hitre térne.
A hitetlenség érve mögött két alapvető feltételezés húzódik meg; előrevetítjük, hogy mindkettő szembetűnően hamis. Az első hipotézis szerint objektív, őszintén Istent kereső, hinni kész nem-hívők valóban léteznek. A második feltevés szerint Isten nem szolgáltat(ott) “elég” bizonyítékot, ami által eljuthatnánk az igazság megismeréséhez. Létezik azonban egy harmadik, az érvelésben némileg elrejtett premissza is, amely annak felvetésével áll kapcsolatban, hogy Isten egyáltalán köteles-e eleget tenni (az ember által definiált) valamiféle “kinyilatkoztatási minimumnak”, vagy sem. Az effajta érvelés mögött meghúzódó logikai építmény igencsak ingoványos alapon nyugszik. Ez abból is kitűnik, hogy az előbbi érvelést/gondolatmenetet jó szerivel meg sem nagyon próbálják egyéb témáknál elővenni.
A legvilágosabb magyarázat arra, hogy a hitetlenségből származó érv miért hamis, közvetlenül a Szentírásból származik. A Rómabeliekhez írt levél kijelentései majdhogynem homlokegyenest szembemennek a hitetlenség érvével, mikor mindkét hamis előfeltevéséről a következő határozott szavakkal rántják le a leplet:
“Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják. Mert a mi az Isten felől tudható nyilván van ő bennök; mert az Isten megjelentette nékik: Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek.
Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával.
Annakokáért adta is őket az Isten szívök kivánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, a ki mind örökké áldott. Ámen.”
– Rómabeliekhez 1:18–25 (kiemelve)
Röviden azt mondhatjuk, hogy a hitetlenség végső soron nem az őszinteségben (esetleg annak hiányában) vagy (a tudatosan választott) szellemi vakságban gyökerezik, hanem az igazság követésének zsigeri elutasításában (a fenti igerész bizonysága szerint ez egy általános emberi jelenség – a fordító megjegyzése). A Biblia világosan rámutat arra, hogy ami ilyenkor végbemegy az emberben, valójában nem más, mint az igazság szándékos elfojtása. Az Istenben nem hívő embertársaink abban az értelemben persze lehetnek “őszinték”, hogy ők tényleg nem hisznek Istenben. Azonban az Isten által sajátkezűleg berendezett emberi megtapasztalások révén hozzáférhetővé tett bizonyítékok sokasága (mind a külső, természeti világban, mind pedig az ember szellemi-lelki működésében – a fordító megjegyzése), több mint elég ahhoz, hogy mindenki ugyanarra a logikus következtetésre jusson, vagyis hogy felismerje, Isten létezik. Kijelenthető tehát, hogy egy bizonyos ponton túl a legőszintébben kereső ateista is őszintétlenül és szándékosan hagyja figyelmen kívül és veti el az Isten létezésére vonatkozó bizonyítékokat, legyen azok száma még olyan magas: vagy egyszerűen lesöprik az asztalról, vagy szimplán úgy döntenek, hogy nem járnak tüzetesen utána mindannak, ami “... az ő [vagyis Isten] alkotásaiból megértetvén megláttatik” (Rómabeliekhez 1:20 - betoldva).
Ezen túlmenően a Szentírás azt is jelzi, hogy Isten a természetben is elhelyezte isteni létének bizonyítékait (Zsoltárok 19:2), mint ahogy azt is fontosnak tartja számos alkalommal megemlíteni, hogy Ő mindenkihez közeledik, aki teljes szívéből keresi Őt: Ő hagyja magát megtalálni (Máté 7:7-8). A Biblia viszont arról a (bukott) emberi tulajdonságunkról sem hallgat, hogy az emberi szív szándéka mindig felülírja a bizonyítékokat és ezzel magát a realitást: az embernek tehát akarnia kell megismerni az igazságot, ez a nulladik lépés – a bizonyítékok, meg minden logikai érv és evaluáció csak ezután következik (János 7:17). (Nem különbül, mint ahogyan egy tudós is nyílt és kész szívvel áll vizsgálata tárgyához: tényleg meg akarja érteni azt, és nem arra akar érveket találni, hogy miért-, és pontosan hogyan nem érthető, amit vizsgál. A jóindulatú tanár példája, aki a szóbeli feleltetés során azt akarja kideríteni, hogy mit tud a diák, és nem azt akarja bebizonyítani, hogy mi mindent nem, szintén hozzájárul iménti állításunk szemléltetéséhez – a fordító megjegyzése) A szívében vonakodó, Istennek ellenálló embert azonban sajnos semmilyen bizonyíték sem fogja meggyőzni (Lukács 16:19-31). Minél hangosabban hirdeti tehát valaki, hogy neki ugyan “csak több bizonyítékra volna szüksége”, annál hitelesebben igazolja, hogy neki soha, semmilyen bizonyíték nem lesz igazán elég (Máté 12:39).
A Biblia ezen témát érintő tanítását tapasztalataink is alátámasztják. Lábainkat a logika és az empíria talaján megvetve racionálisan megállapíthatjuk, hogy olyan szerzet, mint az Istennek “nem ellenálló ateista” - nemes egyszerűséggel - nem létezik. Az ún. laposföld-elmélet feltétlen hívei valamint az ő személyük közt világos párhuzam húzható.
Modern világunkban bizonyos emberek ragaszkodnak ahhoz a képzethez, hogy a Föld lapos. Éljen bármi is múltunkról a köztudatban, az emberiség egésze már jóval Kolumbusz Kristóf előtt tudta, hogy a Föld gömb alakú. (Azt a mesét, mely szerint egészen a késő középkorig nem volt ismeretes, hogy a Föld gömb alakú, a 17. században kezdték el terjeszteni. Cyrano de Bergarac francia író, 1657-es Holdbéli utazás című posztumusz regénye 5. fejezetében jelent meg talán először ez az állítás. Ezt aztán még rengetegen felkapták – a fordító megjegyzése). Az ószövetségi írók és a görög filozófusok idejében is már rendelkezésre álló, megfigyelésen alapuló természeti bizonyítékok jól érthető nyelvet beszéltek, mikor azokat az értelem által bírták szóra. Az Istennel szembeni hitetlenség érvét propagálók minden bizonnyal csak igen vonakodva mernék azt mondani, hogy a modern laposföld-hívők valójában “nyitottak” arra, hogy elfogadják, a bolygónk geoid alakú. Jó eséllyel azt sem hiszik róluk, hogy amennyiben kellő bizonyíték állna rendelkezésükre, meggondolnák magukat. Elméleti síkon persze egyik lehetőséget sem lehet teljesen kizárni, csak a gyakorlat éppen nem ezt igazolja.
Az “őszinteségre” való törekvés minden személy-színtű bizonygatása ellenére, a tapasztalat azt mutatja, hogy a laposföld-hithez bizonyos fokú tudatos választás szükségeltetik. Egyes tényeket szándékosan figyelmen kívül kell hagyni, le kell söpörni, vagy a fejük tetejére kell állítani. Más szavakkal, a laposföld-hívő, aki azt állítja, hogy “nyitott” a meggyőződésvel ellentétes bizonyítékokra is, valójában nem az. Prezentálhatnak neki még annyi lehengerlő erejű bizonyítékot, a tipikus laposföld-hívők körbemagyarázzák, tagadják vagy tudatosan figyelmen kívül hagyják azokat.
Persze egy a sajátjával ellenkező véleményre nyílt, de tájékozatlan laposföld-hívő létezése még nem volna bizonyíték arra, hogy a Föld lapos – már csupán az alpvető logika is ezt sugallja. Ez jól rávilágít a hitetlenség érve harmadik előfeltevésének hamis voltára, vagyis arra, hogy Istennek (az emberi időrendhez) igazodva bizonyos mérvű bizonyítékot kell szolgáltatnia, hogy higgyenek benne. Ez a premissza már csak azért is hamis, mert gyökerei pontosan oda nyúlnak vissza, ahonnan az ateizmus is ered: annak feltételezéséig, hogy Istennek azt kell tennie, amit egy ateista ember is helyesnek tartana, amit adott esetben ő is tenne. Egy ember lehet őszinte, és persze őszintén tévedhet is; Istent viszont bizonnyal nem határol be semmiféle önkényes határvonal, amit az ember élete gyorsan pergő futóhomokjába húz.
Mindez ugyanakkor még nem azt jelenti, hogy a megtérés – legyen szó akár laposföld-hívőről, akár ateistáról – lehetetlen volna. A megtért ateisták majdnem minden esetben elismerik, hogy problémájuk legalább részben abból fakadt, hogy szándékosan nem voltak hajlandóak hinni. Utólag már (f)elismerik, hogy előítéleteiknek és ilyen-olyan eredetű preferenciáknak megengedték, hogy egyszerűen felülírják a bizonyítékokat. Híres ateisták idézetei túlcsordulnak a negatív érzelmektől, szorongással teljesek, és azokban sokszor azt is nyíltan beismerik, hogy nem is akarják, hogy Isten valóságos legyen. Erre vezethető vissza az is, hogy az Isten létezésébe vetett hitnek való ellenállásban rendre az érzelmek-, és nem az észérvek kerekednek felül.
Az Isten létezését igazoló számos, több tudományterületre kiterjedő bizonyíték áll rendelkezésünkre. Ezen bizonyítékok már önmagukban is segítenek a hitetlenség érvének megcáfolásában. Ha Isten végtére tehát csak nem szolgáltatott “elég” bizonyítékot az őszintén Istent kereső ember számára, akkor vajon miről beszélnek azon egykori ateisták, akik váltig állítják, hogy bizonyítékok vezették őket a keresztény hitre való áttérésre? A hitetlenség érve alátámasztására foganatosítható egyetlen lehetséges védelmi stratégia ekkor az lesz, hogy körbemenő (tautologikus) érveket hoznak. Nincs ez másképp az előbbi kérdésünk esetében sem, amire nagyjából annyit képesek mondani, hogy az egykori ateistákat nyilván becsapták, hiszen a meggyőződéses nem-hívők nyilván nem olyan kis hiszékenyek, mint ezek a szakadárok. Mindeközben úgy tesznek, mintha észre sem vennék, hogy az őszinteség és a bizonyíték definícióját folyamatosan változtatgatják (lásd lejjebb).
A józan ész is azt súgja, hogy néhányan azok közül, akik jelenleg azt állítják, hogy nem látnak elegendő bizonyítékot Isten létezésére, valamikor a jövőben meg fognak térni. Ha a hitetlenség érve csak egy kicsit is valid, akkor az ilyen megtérések arról tanúskodnak, hogy Isten valójában létezik. A nem-hívőnek itt is az előbb vázolt érvelés valamelyik változatához kell folyamodnia (vagyis azt kell mondania, hogy az az ateista, aki megtért, valójában nem is volt olyan igazi, meggyőződéses ateista, mint ő maga – így értjük azt, hogy jobb híján folyamatosan változtatgatják a fogalmak jelentését, ebben az esetben azét, hogy ki is a meggyőződéses ateista, és ki nem), esetleg egyéb trükköket kell bevetnie ahhoz, hogy elkerülhesse álláspontja – saját magára nézve is – kényszerítő logikáját.
Maga a Szentírás-, de a körültekintő megfigyelés is azt mutatja, hogy a hitetlenség érvének mindkét fő premisszája hamis. Az ember nem éppen nevezhető az objektív racionalitás mentén gondolkozó lény mintapéldányának, Isten létezésének gondolata pedig kicsit sem jelentéktelen, vagy egyszerűen emészthető, hiszen az egy rakásnyi addigi vélekedésünk (vagy inkább az egész világképünk) felülvizsgálatáért kiált. Már csupán ezért sincs okunk azt hinni, hogy emberi személy e kérdést illetően valaha is teljesen objektív lehetne (hiszen az ezzel való szembenézés fenyegetőleg hat majdnem minden magasztos dologra, amit eddig magáról és a világról gondolt, ugyanis sarkából emeli ki azokat – a fordító megjegyzése) Ésszerűtlen azt állítani, hogy egy adott személy abból az egy okból kifolyólag nem tudott ezidáig meggyőződni Isten létezéséről, mert az ő életének eddigi teljes ideje alatt Isten neki – tehát személyesen neki – nem szolgáltatott elég bizonyítékot. Ennek tekintetében nem sokban különbözik a laposföld-hívőktől, akik nagyon hasonlóan érvelnek, mikor pl. arra hivatkoznak, hogy a bolygónkról származó külső felvételek csak egy összeesküvés elemei lehetnek, hiszen ők maguk, személyesen, még soha sem győződhettek meg arról, hogy a Föld valóban kerekded-e. Hiszem, ha látom; amit nem látok, nem tapinthatok, nem mérhetek stb., az nincs is – dörög a világ vitázójának hangja, mire a Szellem szelíden csak így kérdez vissza: És az értelmedet mikor láttad valaha, ember?
English
Mit értünk a hitetlenség érve kifejezés alatt?
