Kérdés
Abúzus áldozata vagyok. Miért van az, hogy mégis én érzem magam bűnösnek?
Válasz
Az abúzus, különösen a szexuális abúzus természete miatt az áldozatok sokszor érzik úgy, mintha be lennének szennyezve, és olyan szégyen tölti el őket, mintha maguk követtek el volna valami bűnt. Az abúzus már definíció szerint is a valamivel vagy valakivel való visszaélést-, valaki bántalmazását jelenti. Nem példátlan, hogy a megvalósított szexuális abúzushoz vezető úton a későbbi áldozatot – megtévesztés, és egyéb trükkök által – magát is bevonják. Pontosan az áldozat részéről való ezen bevonódás az, ami az abúzusból való felépülés küzdelmes évei során a bűntudat és az önkárhoztatás érzését kelti az érintettben. A tett kontextusában elhangzott minden egyes szava, minden rosszul meghozott döntése, és minden egyes, utólag már túl jóhiszeműnek ítélt gondolata gyötri az áldozatot, folyvást abban erősítve őt, hogy mivel voltaképp megengedte, hogy ez megtörténjen vele, ezért valójában nem is érdemes a gyógyulásra. De vajon van-e abban bármi igazság, hogy a múltbéli abúzus valamiképp bemocskolta és bűnössé tette az abban érintett áldozatot? Hogyan tekint Isten az ilyen abúzusra?
A abúzus csupán egy szó, de mégis rengeteg különféle dologra-, negatív élmények tág spektrumára vonatkozhat. A legtöbb ember élete során maga is valamiféle visszaélés áldozatává válik. A mások általi bántalmazás/abúzus az emberi lények bűnös természetére vezethető vissza; az ilyen tettek annak a tagadhatatlan tényéből fakadnak, hogy egy bukott világban élünk (1.Mózes 3. fejezete; Rómabeliekhez 5:12). Egy zsarnokoskodó főnök adott esetben mentálisan abuzálhat minket, előfordul, hogy serdülőben lévő gyermekünk érzelmileg él vissza szeretetünkkel, és sajnos az sem ritka, hogy a törvényeskedő szemléletben fuldokló egyes egyházak szellemileg bántalmaznak minket. Jelen cikkünkben azonban kizárólag a szándékos fizikai és lelki abúzusra fogunk összpontosítani, amit az egyik személy kifejezetten ártó szándéktól vezérelve hajt végre egy másik személyen. Minden abúzusnál beazonosíthatunk egy vagy több bántalmazót, és általában egy áldozatot. Az áldozat az a személy, akinek semmi beleszólása nem volt abba, hogy az adott álnokságot elkövessék ellene (azaz az elkövető az áldozat szabad akaratát sérti tettével). Ha az áldozaton múlt volna, akkor semmiképp sem vett volna részt egy a személye ellen irányuló ilyen visszaélésben, bántalmazásban.
Az abúzus fenti definíciója a gyermekeket érintő szexuális visszaélés vonatkozásában viszont pontosításra szorul. Sok áldozat, aki még gyermek volt az őt ért abúzus idején, mély bűntudattól szenved, mert a szexuális visszaélés bevezető szakaszában nem állt ellen, még esetleg valamilyen szinten tetszett is neki, ami történik, és a kezdeti fázisban – kíváncsiságtól vezérelve – egy kicsit még lehet, hogy folytatni is akarta azt. (Ezt a szexuális ragadozó nem ritkán éri el úgy, hogy valami olyan játéknak állítja be az atrocitást, amiben csak “nagy” lányok és “nagy” fiúk vehetnek részt. A gyermeknek egy bizonyos kortól természetes igénye van arra, hogy olyan dolgokat csináljon, mint a “nagyok” - a fordító megjegyzése). Az ilyen gyermekkori traum(ák)at követően az áldozatok önmaguk ellen irányuló mély megvetése a felnőttkor elérésére már rettentően nyomasztóvá válik számukra. A gyermekkori szexuális visszaélés ezen áldozatai számára döntő fontosságú felismerni, hogy nincs olyan gyermek, aki fel tudná fogni, hogy egy ilyen helyzetben mi következik rá, ennélfogva pedig szó sincs arról, hogy ők bármi módon is belegyeztek volna egy a szexualitás megélésével kapcsolatos olyan döntésbe, amit csak felnőtt fejjel képes meghozni az ember. A gyermek mindig az ártatlan áldozat, függetlenül attól, hogy ő maga később hogyan emlékszik vissza az eseményekre. A gyermeket ily módon bántalmazó felnőttet vagy idősebb tinédzsert terheli a teljes felelősség.
Más helyzetekben, például a felnőttkori abúzus esetében, az áldozat a szexuális bántalmazáshoz vezető tettei vélt helytelensége miatt érezhet irracionális bűntudatot. Egy nemi erőszak áldozata nem ritkán épp azután kutat emlékei között, hogy ő mit csinált rosszul. Előfordul, hogy a válaszok ezen tévúton való keresése közben még az is felmerül benne, hogy biztosan nagyon kihívó ruhát vett föl az nap, vagy túl kacéran viselkedett. Annak az oka, amiért az áldozatok megpróbálják megtalálni a módját, hogy paradox módon önmagukat hibáztassák, abban az általános emberi szükségletünkben keresendő, hogy egy bizonyos fokig éreznünk kell, hogy mi irányítjuk az életünket. Amikor csupán azért vetítjük le újra és újra lelki szemeink előtt a tragikus eseménysort, hogy megpróbáljuk kideríteni, hogy más döntéseink esetlegesen hogyan vezethettek volna a helyzet eltérő kimeneteléhez, akkor voltaképp az ún. túlélői bűntudat egyik megnyilvánulásával küszködünk. Az effajta gondolkodásmód viszont csak hamis bűntudatot ébreszt bennünk (2.Korinthusbeliekhez 7:10), a hamis bűntudat pedig pont azon eszközök egyike, melyen keresztül ellenségünk, a Sátán, láncra ver minket. Az ő hazugsága azt sugallja nekünk, hogy ha valamilyen módon tényleg hibásak vagyunk a történtekben, akkor már sem gyógyulást, sem pedig megbocsátást nem érdemlünk. Az már csak igaz, hogy mindannyian minden egyes nap önző és ostoba döntések tömkelegéért vagyunk hibásak. Valójában egyikünk sem érdekel sem gyógyulást, sem pedig megbocsátást (Rómabeliekhez 3:10, 23). De itt nem áll meg a történet: éppen itt lép be a képbe Isten kegyelme, ami nem más, mint az Ő felénk való ki nem érdemelt kedvessége, jósága (Efézusbeliekhez 2:8-9). Isten azon kegyelme, ami által igenis megbocsát nekünk, nem szelektív jellegű, és semmi személyválogatás nincs benne. Nincs olyan bűn, ami túl nagy-, vagy olyan abúzus, ami túl szégyenteljes volna ahhoz, hogy Isten kegyelme és irgalma ne tudná elfedezni (Zsoltárok 103:12).
Amikor aztán már készen állunk a gyógyulásra, vagyis arra, hogy megtörtségünk hátunk mögé vetve megint “egész-ségessé” váljunk, akkor különösen fontos, hogy önmagunkkal és Istennel szemben is őszinték legyünk. Ha valahogy mégis arra jutnánk, hogy a mi elővigyázatlanságunk, naivságunk stb. valóban szerepet játszott abban, ami történt, akkor ezt is Isten elé vihetjük bűnvallásban, épp úgy, ahogy minden más bűnt is nyíltan megvallhatunk Neki, tudván, hogy Isten sosem hagy minket faképnél (1.János 1:9; 5:15). Attól viszont tartózkodnunk kell, hogy beássuk magunkat a bűntudat azon öles köve alá, aminek a helye a még meg nem tért bántalmazó vállán van. Ha a bántalmazás gyermekkorunkban ért minket, vagy a mi részünkről való mindennemű bevonódás nélkül követték el azt velünk, akkor mi nem a bűn elkövetői, hanem a bűn elszenvedői vagyunk. Mi nem bánhatjuk meg más bűneit, és nem is bűnhődhetünk értük. Bántalmazottá válni nem bűn, egy személyt bántalmazni viszont nagyon is az. A kettő között óriási különbség van ám.
A másik ok, amiért a bántalmazás áldozatainak nagyon nehezükre esik, hogy átéljék, hogy nekik már valóban megbocsátásban volt részük, ebben, a szájukból gyakorta elhangzó kijelentésben foglalható össze: “Tudom, hogy Isten megbocsát nekem, én viszont nem tudok megbocsátani magamnak”. Bár ez a gondolat alázatosnak hat, voltaképp viszont csak a kifordított, palástolt büszkeség nyilvánul meg benne, hiszen valójában ezt fejezi ki: “Tudom, hogy Isten megbocsát, de az én mércém magasabb, mint Istené. Tudom én, hogy Jézus halála minden bűn elfedezésére elegendő volt – kivéve persze ezt az egyet. Ezért a bűnért nekem kell megbűnhődnöm, és így segíthetek Jézusnak megfizetni érte. Ez addig fog tartani, amíg egyszer majd én határozok úgy, hogy most már tényleg eleget szenvedtem ahhoz, hogy megbocsátásban legyen részem.” Jól kitűnik tehát, hogy itt gyarló emberi büszkeséggel, nem pedig alázattal állunk szembe. Tény és való, hogy mindnyájunknak nagy alázat kell ahhoz, hogy elfogadjunk azt a megbocsátást, amiről legbelül mindannyian jól tudjuk, hogy tulajdonképp meg sem érdemeljük. Isten viszont pontosan ezt kínálja nekünk. Nem üdvözülhetünk, nem részesülhetünk megbocsátásban, és nem gyógyulhatunk meg, ha nem vagyunk hajlandóak megalázni magunk Isten előtt, és nem engedjük el az arra vonatkozó jogunkat, hogy mi bíráljuk felül, hogy az Ő kegyelmi ajánlatának nagysága a mi esetünkben is elegendő-e, vagy épp nem az (1.Péter 5:6; Máté 23:12; Jakab 4:10).
Azok, akiket gyermekkorukban bántalmaztak, erős támaszra lelhetnek Isten teljes életeket átalakító ígéretében (2.Korinthusbeliekhez 5:17). Gyermekkoruk bármely olyan történését megvallhatják, ami terheli őket, amiért bűnösnek érzik magukat, azt viszont tudatosan vissza kell utasítaniuk, hogy mások bűneiért vállaljanak felelősséget. A bántalmazás gyermekkori áldozatait sokszor épp azok fosztották meg ártatlanságuktól, akiknek azt védeniük kellett volna. Az egykori áldozatnak, legyen szó ma már akár felnőtt nőről, vagy férfiról, tudnia kell, hogy Isten semmiképp sem haragszik rá. Gyermekként ugyanis nem is lehetett sem elég ereje, sem elég esze, sem pedig elég bátorsága ahhoz, hogy ellenálljon azt őt ért bűnnek. Mi bűne is lehetett volna a dologban, hiszen egyszerűen csak egy gyermek volt!
Az egymással való visszaéléseink, a különféle bántalmazások, vagyis az abúzus igen megszomorítja szerető Istenünk szívét. Jézus figyelmeztetett arra, hogy akik másokat abuzálnak, és másokat bűnre visznek, azok egy napon az Ő haragjával fognak majd szembesülni (Lukács 17:2). A megtört szívűeknek viszont azt kínálja fel, hogy óvó közelébe vonja őket, a szenvedőknek pedig hogy vigaszt nyújt nekik (Zsoltárok 34:19). A velünk szemben elkövetett gonosz dolgokért semmiképp sem kárhoztat minket. Jézus maga is szörnyű bántalmazást szenvedett el, így Ő valósággal képes megvigasztalni, ha bántalmazás ért minket, hiszen ha valaki-, akkor Ő tudja, hogy milyen az (Ézsaiás 52:14; Zsidókhoz 4:15; János 15:13). Ő minden időben közbenjár gyermekeiért, és sosem fárad el kegyelmével körbevenni minket, mikor segítségül hívjuk Őt (Rómabeliekhez 8:34). Isten gyógyulást és felépülést kínál mindenkinek, függetlenül attól, hogy milyen nagy sebet ejtettek rajta. Azt ígéri, hogy amikor egyszülött Fián, Jézus Krisztuson keresztül Hozzá fordulunk, Ő leveti rólunk minden viseltes szennyes rongyunkat, és az Ő tökéletes igazságával ruház föl minket (Ézsaiás 64:6; 2.Korinthusbeliekhez 5:21).
English
Abúzus áldozata vagyok. Miért van az, hogy mégis én érzem magam bűnösnek?
