Kérdés
Vajon miért van annyi álkeresztény?
Válasz
A hívő keresztény egy olyan személyként írható körül, aki hit által elfogadta Jézus Krisztust mint a bűneiből való egyedüli Megváltót, és teljes lényéből bízik benne (János 3:16; Apostolok Cselekedetei 16:31; Efézusbeliekhez 2:8-9). A hívő keresztény szívében Krisztus Lelke valósággal lakozást vesz (Efézusbeliekhez 3:17; 1.Korinthusbeliekhez 6:19; Rómabeliekhez 8:11). Mármost “...a kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” (Rómabeliekhez 8:9). Akiben tehát nem él a Szent Lélek, nem számít hívő kereszténynek. Az “álkeresztény” megnevezés azonban az ő esetükben is téves. Vagy hívő keresztény vagy, vagy nem vagy keresztény; az ember vagy Istennel van, vagy Isten ellen (Máté 12:30).
Ennek értelmében sokakban jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon miért van olyan sok álkeresztény. Ez minden bizonnyal egyes keresztények viselkedésére vezethető vissza; ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy sok, magát kereszténynek hívő és valló ember van köztünk, akik valójában nem azok. Számos különféle oka lehet annak, hogy miért hiszik magukról sokan, hogy igazi keresztények, holott nem azok. A hamis tanítások áradata minden bizonnyal az egyik ilyen ok. Amikor a gyülekezetek kerülik az Isten teljes akaratának tanítását, a végeredmény egy olyan gyülekezet lesz, melynek tagjai nem ismerik Isten Igéjének igazságát. Ám hogyan tudnának így lépést tartani a Lélekkel, ha az Igazság nincs meg bennük, hiszen Isten Igéje maga a nagybetűs Igazság (lásd János 17:17).
Emellett egyesek azt hiszik, hogy attól, hogy elmondják a megtérők imáját (vagy éppen egy másikat), vagy hogy ha “előre mennek”, mikor a lelki pásztor megtérésre hív fel, már kereszténnyé is váltak. Sokan a vallási hagyományaik áldozataivá válnak, mikor abba kapaszkodnak, hogy csecsemőként való megkereszteltetésük már tuti helyet biztosított nekik a mennyben, vagy hogy a számtalan-számos jó cselekedeteik által előnyös színben tüntethetik fel maguk Isten előtt. És persze ott vannak még azon tömegek is, akikkel elhitették, hogy a jeles napokon való templomi - főleg fizikai - jelenlétük, meg a rendszeres templomba járás már önmagában üdvösségük garanciája. Azt kell hogy mondjuk tehát, hogy sokan vannak, akik kereszténynek vallják magukat, de kicsit sem azok, mégis önelégülten meg vannak győződve róla, hogy az ő lelkükkel aztán minden rendben van. Sokan sajnos egész életüket abban a (tév)hitben élik le, hogy ők keresztények, csupán hogy egy napon Jézus Krisztus szájából e szavakat kelljen hallaniuk: “...Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Máté 7:23).
A Biblia világosan azt tanítja, hogy amikor valaki üdvözül, az élete határozott változáson megy át, hiszen “...új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden” (2.Korinthusbeliekhez 5:17). Egy valósan újjászületett keresztény arra törekszik, hogy Krisztus dicsőségét öregbítse, hogy mindenével (még az összes erőtlenségével és gyarlóságával együtt is – a fordító megjegyzése) Őt magasztalja, és hogy Istennek tetsző életet éljen (1.Péter 1:15-16, 4:1-4). Az igaz üdvözítő hit valóban cselekedeteket azaz “gyümölcsöt” fog teremni a hívő életében (Jakab 2:17, 26) – ebbe a hit azon cselekedeteit is besoroljuk, amelyek nem szemmel látható külső cselekedetekben nyilvánulnak meg (a fordító megjegyzése). Ha tehát valaki életéből teljesen hiányoznak a szeretet cselekedetei, akkor mindenképpen gondos önvizsgálatot kell tartania. Pál apostol éppen erre utasította a korinthusi atyafiakat: “Próbáljátok meg magatokat, hogy hitben vagytok-e! Vizsgáljátok meg magatokat! Vagy nem ismeritek fel magatokban, hogy Krisztus Jézus bennetek van? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát” (2.Korinthusbeliekhez 13:5 – Károli 2011). Igaz, hogy minden olyan hitvallás, amely nem eredményez megváltozott életet és nem hoz jó cselekedeteket, egy hamis hitvallás. Az az ember, akiből ezek hosszútávon és teljesen hiányoznak (illetve sosem voltak jelen az ún. megtérése után), nem hívő keresztény. (Fontos kiemelni, hogy Pál apostol itt nem egy egyszeri önvizsgálatra hív fel minket, hanem egy folyamatos és vissza-visszatérő önmagunkba tekintésre, Isten Igéjének fényében való introspekcióra. Ennek ténye erősen azt sugallja, hogy minden igaz hívő életében vannak szakaszok, mikor a hit és szeretet cselekedetei kissé kihűlnek, vagy egy időre akár el is tűnnek. Az igaz hívő viszont nem arról ismerszik meg, hogy soha nem esik el, hanem arról, hogy mindig hagyja magát Isten Szent Lelke által felemelni a föld sarából – a fordító megjegyzése).
Nos, bár a hívő keresztények életmódja valóban tükrözi Krisztus szívbéli jelenlétét, tudjuk, így meg is valljuk Isten és ember előtt, hogy nem vagyunk tökéletesek. A keresztények vétkeznek. Pont úgy mint mások, másokban meg még “úgyabban” (ennek egy példáját lásd itt: 1.Korinthusbeliekhez 5:1). János apostol világossá teszi, hogy becsapjuk magunkat-, illetve hogy egyedül magunkat csapjuk be, ha nem így tekintünk magunkra (1.János 1:8). Vannak persze olyanok, akik mikor a keresztények meginognak, felbuknak és elesnek nem győzik kihasználni az alkalmat, hogy tovább becsméreljék a hívők gyülekezetét, ami maga a minden emberi felekezet feletti transzcendens egyház, Jézus Krisztus teste. Pál apostol ezért intette a thesszalonikai gyülekezet tagjait, hogy még a gonosznak látszó dolgoktól is ódzkodjanak (1.Thesszalonikabeliekhez 5:22), és úgy éljenek, hogy “...a kívülvalók iránt tisztességesen” viselkedjenek (1.Thesszalonikabeliekhez 4:12).
Amitől azonban a hívőnek szintén nagyon őrizkednie kell, az az ismétlődő vagy szokásszerű bűn (1.János 3:6). Aki szándékosan és szokásszerűen vétkezik, valójában egyszerűen azt bizonyítja, hogy nem ismeri Krisztust, és ezért nem maradhat meg Őbenne, még akkor sem, ha a vallás hatalmas-, de annál rongyabb esernyője alatt éli ázott életét, amiért sokan kereszténynek tartják.
Ahogy a hívők hite mind jobban érik, egyre több bizonyítékát adják majd igaz keresztény valójuknak. Életükön egyre fényesebben csillan meg az Isten iránti szeretet, a bűnből való megtérés igénye és gyakorlata, a világ dolgaitól való elkülönülés, a lelki növekedés és az Istennek engedelmes élet. Ahogy Pál apostol mondta a rómaiaknak, Isten igaz gyermekei felszabadulnak a bűn igájából, és Isten rabszolgáivá válnak, aminek eredményeképp örök élet örökösei lesznek (Rómabeliekhez 6:22).
English
Vajon miért van annyi álkeresztény?
