Kérdés
Kinek áll jogában az Úrvacsora vezetése?
Válasz
A keresztények körében általánosan elfogadott nézet, hogy az Úrvacsora intézményét személyesen Jézus Krisztus alapozta meg, így az Ő követői gyülekezeti szertartásként kell megünnepeljék azt. Pál apostol a korinthusbeli gyülekezetnek részletesebben is ír az Úrvacsora helyes menetéről (1.Korinthusbeliekhez 11:23-26). A Timótheushoz intézett levelében Isten Szent Lelke a későbbiekben azt is közli Pálon keresztül, hogy a gyülekezet vezetői, vénei, elöljárói, püspökei (ezek helyén az eredeti textusban egy és ugyanazon szó áll – a fordító megjegyzése), valamint a diakónusok milyen elvárásoknak kell eleget tegyenek tisztségük betöltéséhez. A görög szövegben a diakónus szó töve a “szolgálni” igére vezethető vissza. És bár a Biblia első sorban az asztalok körüli sürgés-forgásra használja e kifejezést, idővel sokkal szélesebb egyházi szolgálati területek lefedésére is foganatosították. Mivel tehát adott, hogy a diakónusok az asztalok körül szolgáltak, valamint hogy az Úrvacsora (másképp: az Úr asztalához való járulás) központi jelentőséggel bírt a korai egyházban, így okkal következtethetünk arra, hogy az Úrvacsora felszolgálása a diakónusok tevékenységének egy igen fontos elemét képezte.
Mindebből pedig azt vonhatjuk le, hogy a korai egyházban a kijelölt vezetőség tagjai, melyhez persze a diakónusok is hozzátartoznak, vezényelték le az Úrvacsora teljes menetét. Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy az Úrvacsora “mikéntjének” a Szentírás nem tulajdonít olyan kiemelt jelentőséget, hogy arról külön szóljon. Ennek tükrében a vezetőség részéről még az is teljesen logikus és gyakorlatias eljárás lehet, hogy amennyiben nem áll rendelkezésre megfelelő számú diakónus, egyszerűen a hittestvérek sorából kérnek fel személyeket e szolgálatra.
Hogy azonban ki szolgálja fel az Úrvacsorát, az valójában csak egy dolog. Ennél lényegesen fontosabb, hogy milyen szívvel adják és fogadják azt. A Korinthusbeliekhez írt levél 11:27 igehelyén azt olvassuk, hogy “a ki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen”. A “méltatlan” ebben a kontextusban azonban több dolgot is jelenthet: jelentheti, hogy olyan felebarátunk él az Úrvacsorával, aki igazából sosem adta át a szívét Jézusnak, vagyis nem újjászületett keresztény, csupán vallásos ember, aki e szertartás komolyságát és tiszteletteljes mivoltát szellemben nem érheti fel. Azt is jelentheti, hogy valaki pusztán az emberi szemeknek való tetszelgésből, vagyis az emberek elismerésének kevély kivívása céljából, önnön dicsőségét keresve él vele (ez szintén az előbb említett felebarátaink egy biztos ismérve – a fordító megjegyzése). A 28. és a 29. igevers azt tárja elénk, hogy milyen kritériumnak kell eleget tenni ahhoz, hogy az ember fia és lánya részt vehessen az Úrvacsorán, valamint hogy az ember fia felszolgálhassa azt. Vizsgáljuk meg tehát szívünket, azaz Istennel való kapcsolatunkat, mielőtt az Úr asztalához járulunk. Ha így teszünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az Úrvacsorát vételező, és az azt felszolgáló egyaránt kedves Isten szemében, mikor ezeket cselekedvén Őróla emlékeznek meg.
English
Kinek áll jogában az Úrvacsora vezetése?
