Kérdés
Hogyan engedheti meg Isten az ártatlanok szenvedését?
Válasz
Világunkban olyan sok szenvedés van, hogy egy bizonyos fokig mindnyájan ki vagyunk téve neki, és eltérő mértékben bár-, de mindannyian kivesszük belőle részünket. A szenvedés egyes esetekben az emberek önnön rossz döntései, bűnös cselekedetei mentén, vagy tudatos hanyagság és felelőtlenség nyomán alakul ki. A Példabeszédek könyvének bölcsessége erre is pontosan rávilágít: "...a hitetleneknek pedig útja kemény" (Példabeszédek 13:15). Mi van azonban a hitetlen emberek és a hitetlenség gonosz tetteinek áldozataival? Hogyan indokoljuk az ártatlanok szenvedését, Isten vajon miért engedi meg azt?
Mélyen az emberi természetünkben gyökerezik, hogy próbálunk valamilyen érvényes összefüggést találni a helytelen cselekedetek és a rossz körülmények között, és ennek megfelelően a helyes tettek és a kívánatos állapot között. Az emberben olyan pregnánsan jelen van annak az igénye, hogy az elkövetett bűn függvényeként/következményeként tekintsen a szenvedésre, hogy Jézus Krisztus kétszer is szükségesnek látta, hogy tematizálja ezt a dolgot, és ezáltal fényt vigyen emberi értelmünk sötétjébe. "És a mint eltávozék, láta egy embert, a ki születésétől fogva vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei..." (János 9:1-3). A tanítványok, koruk és kultúrájuk gondolkodásával teljes összhangban, azt hitték, hogy ártatlan ember sosem szenvedne ilyen fogyatékosságtól, így a vak ember (vagy szülei) személyes bűnének tulajdonították állapotát. Jézus azonban helyreigazította gondolkodásukat, mikor elmagyarázta, hogy azért esett ez a dolog ezen az emberen, "hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai" (János 9:3b). A férfi vaksága tehát nem személyes bűneinek eredménye volt! Isten messze magasabb célt szánt szenvedésének, névlegesen hogy a teljes utókornak megmutassa rajta Szent Lelke hatalmának nagyságát, és hogy példáján keresztül kárhoztassa a "jóból csak jó származhat" — elvét, illetve annak logikai ellentétpárját.
Egy másik alkalommal Jézus egy balesetben elhunytak példáján keresztül karolta fel ugyanezt a témát. Isten ihletett Igéje ma is így tanít minket: "...az a tizennyolcz, a kire rászakadt a torony Siloámban, és megölte őket, gondoljátok-é, hogy bűnösebb volt minden [más] Jeruzsálemben lakó embernél? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképen elvesztek" (Lukács 13:4-5). Ekkor az Úr újfent szerteoszlatta azt a hamis elképzelést, mely szerint a csapások és a szenvedés kizárólag és mindig személyes bűnökre vezethetők vissza. Jézus azonban még egyazon lélegzettel hangsúlyozta annak a tényét is, hogy egy bűnnel teljes világban élünk. Figyelmeztetett, hogy ne hagyjuk magunkat a bűntől annyira megcsalatni, hogy végül az Istentől való örök elválasztás legyen kínkeserves osztályrészünk. Az Úr nem győzte nyomatékosítani, hogy minden egyes embernek égető szüksége van arra, hogy megtérjen bűneiből. A bűn zsoldja örök halál, és még ha ez emberi felfogásunkkal ütközik is, nincs olyan, hogy "kis bűnös" vagy "nagy bűnös".
Ezen gondolat továbbszövése egyenesen arra a felismerésre vezet minket, hogy Isten mércéje szerint nincs olyan, hogy "ártatlan ember". Milyen jó is az, ha ebben az esetben sem vélt emberi bölcsességünkre támaszkodunk, hanem Isten Igéjének engedjük át az utolsó szót: "Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül" (Rómabeliekhez 3:23). A teljes bűntelenség kritériumának eleget téve tehát nem állíthatjuk, hogy bárki is "ártatlan" volna. Mindnyájan eredendően bűnös természettel születtünk, amit egyenesen Ádámtól örököltünk, és mint ahogyan már az előbb utaltunk rá, mindenki megtapasztal egy bizonyos fokú szenvedést e világban függetlenül attól, hogy a szenvedés az adott egyén konkrét bűnéhez kapcsolható-e, vagy sem. A bűn romboló hatása mindent átjár és áthat, és mivel ez egy bukott világ, így a teljes teremtés is a szenvedés igáját nyögi, és kín alá rekesztetett (Rómabeliekhez 8:22).
A szenvedés számos fajtája közül a leginkább szívszorongató talán a gyermekek szenvedése. Mivel világunkban a gyermekek állnak legközelebb az ártatlanság állapotához, így az ő szenvedésük érint meg minket leginkább. Sajnos nem ritka, hogy gyermekek mások bűnei miatt szenvednek, vagyis pusztán azért, mert felnőtt felvigyázóik elhanyagolják, bántalmazzák, és nem koruknak, és státuszuknak megfelelően kezelik őket (a gyermek nem a szülő barátja, hanem a gyermeke, mint ahogyan gyermeknek több barátja lehet, de apja és anyja csak egy). Ezen esetek tekintetében leszögezhetjük, hogy szenvedésük nyilván nem az ő bűnük következménye, hanem az sokkal inkább mások személyes bűnére vezetendő vissza. MIndebből azt a magvas tanulságot is levonhatjuk, hogy a bűn mindig kihatással van a környezetünkben élő emberekre is, olyasvalami, mint az áldozat nélküli bűntett, tehát nem létezik. Előfordul az is, hogy gyermekek emberi és természeti katasztrófák elszenvedői, vagy különféle betegségek sanyargatják őket. Még azonban ezekben az esetekben is igaz, hogy szenvedésük a bűn eredménye, persze ekkor az eredendő bűn világunkra gyakorolt általános hatására gondolunk.
A jó hír mindebben a rosszban azonban az, hogy Isten sosem hagyott el minket. Ellenkező esetben ez a végeláthatatlan és értelmetlen szenvedés volna az emberi nem egyetlen perspektívája. Igaz, hogy az emberi kifejezéseink szerinti ártatlan ember is szenved (lásd Jób könyvének 1. és 2. fejezete), az Úr Jézus azonban képes és hajlandó (volt) megváltani minket ebből a szenvedésből. Irgalmas és szerető Istenünk tökéletes tervének egy fontos szelete, hogy a szenvedést legalább három különböző módon fordítja jóra életünkben. Először is, a fájdalom és a szenvedés következtében nagyobb eséllyel közeledünk Istenhez. Minél jobban megismerjük őt, annál inkább vágyunk majd az Ő szüntelen jelenlétére életünkben. Jézus Krisztus szavai szerint "e világon nyomorúságtok lészen" (János 16:33). A megpróbáltatások és nehézségek tehát földi pályánk szerves részét képezik, emberi létünk tetemes részét valójában ezek teszik ki ebben a bukott világban. Az Úr Jézus Krisztusban azonban egy olyan mentőövet kaptunk az Atyától, ami a tenger legvadabb vihara közt is képes minket megóvni a süllyedéstől. Az Atya ajándékának hatékonyságáról azonban csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha néha viharba keveredünk, vagy mikor a tenger hánykódása egyszerűen kivet minket a hajóból. Kétségbeesésünk és minden törekvésünk bénult tehetetlensége az, ami az Ő karjaiba hajt minket, avagy a zuhanó repülőn nincs egyetlen ateista sem. Ha az Úr Jézus Krisztus értünk tett áldozati ajándékának elfogadása által egyszer és mindenkorra Isten gyermekeivé váltunk, akkor felismertük már, hogy Ő mindig ott áll és csak arra vár, hogy megvigasztaljon és minden lehetséges élethelyzeten átsegítsen minket. Mindezzel Isten nem csupán hűségéről tesz tanúbizonyságot, hanem afelől is biztosít minket, hogy mindig védő szárnyainak árnyékába rejt majd minket. Az Úrtól való függőség, az egyetlen jó függőség, az ilyen ellen nincs törvény. Azt is érdemes megjegyezzük, hogy amennyiben Istennel megyünk keresztül életünk legsötétebb óráin, akkor az ő vigasztalását megismerve — Isten Szent Lelkétől felhatalmazva — mi is képesek leszünk embertársaink támaszává válni, mikor az általunk már ismert helyzethez hasonlóan az ő fejük felett gyűlnek össze a fellegek (2.Korinthusbeliekhez 1:4).
Isten arra is használja az e világban elkerülhetetlen szenvedést, hogy elnyerjük annak bizonyosságot, hogy a minket minden nap megtartó hit valós és erős. Az, hogy miképp reagálunk a szenvedésre, különösen ha nem mi tehetünk arról, nagyrészt attól függ, hogy hitünk mennyire igaz. Mindazok, akik hisznek Jézusban, vagyis "a hitnek fejedelmére és bevégzőjére" (Zsidókhoz 12:2) teljes bizalommal tekintenek, azok a megpróbáltatásokból nem megtörve, hanem ép hittel fognak kijönni, mintegy a "tűz által" kipróbálva, hogy hitük "dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor" (1.Péter 1:7). A hűek nem Istenre mérgeskednek, vagy az Ő jóságát vonják kétségbe, hanem "teljes örömnek" tekintik a különféle kísértéseket (Jakab 1:2), tudván hogy ezek a próbák mutatják meg, hogy ők igazán Isten gyermekei. Isten Igéje ma is így buzdít minket: "Boldog ember az, a ki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, a mit az Úr ígért az őt szeretőknek" (Jakab 1:2).
A szenvedés harmadik célja az, hogy Isten általa figyelmünket a jelenvaló világról az elkövetkezendő világra irányítsa. Isten Igéje nem szűnik meg figyelmeztetni minket arra, hogy ne adjuk ezen világ dolgainak szívünket, hanem inkább a mennyek országába gyűjtsünk kincseket. Ebben a világban az "ártatlan" is szenved, azonban ez a világ, és minden ami benne van, el fog múlni. Isten eljövendő országa azonban örökre megáll. Jézus Krisztus így szól ma is követőihez: "....Az én országom nem e világból való..." (János 18:36). Mindazoknak, akik az Ő nyomdokain járnak, ez a világ, annak minden jó és rossz oldalával együtt, messze nem a történet vége. Bármilyen szörnyű szenvedéseken is menjünk keresztül, azok "...nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik" (Rómabeliekhez 8:18).
Mit mondhatunk tehát, Istennek vajon hatalmában áll az összes szenvedés megakadályozása és eltörlése? Persze, minden további nélkül. Ő azonban inkább kegyelme nagysága felől biztosít minket, mikor azt mondja Szent Lelkén keresztül, "hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik [az] [ő] végzése szerint hivatalosak" (Rómabeliekhez 8:28). Ebbe az előbb említett "mindenbe" a szenvedés, sőt még az "ártatlanok" szenvedése is beletartozik. Isten mindezt arra fordítja, hogy jó és tökéletes céljait végérvényesen elérje. Isten terve tökéletes, jelleme hibátlan. Mindenki, aki Őbelé veti bizalmát, soha-örökké nem fog csalódni, az Úrba vetett remény sosem szégyenít meg.
English
Hogyan engedheti meg Isten az ártatlanok szenvedését?
