Kérdés
Hogyan kerekedhetek felül az életből való kiábrándultságomon, csalódásaimon?
Válasz
A bűnös, bukott világban való élet egyik sajnálatos velejárója, hogy minden egyes ember – legyen szó akár keresztény hívőről, akár nem – megtapasztalja az élet fájdalmait, különféle szenvedéseken megy keresztül, csalódik és kiábrándultságot él meg. A felbomlott kapcsolatoktól kezdve a beteljesületlen álmokig, az élet tele lehet bánattal és csalódással. Olyannyira így van ez, hogy még Jézus is felhívta erre a figyelmünk: “...E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: és meggyőztem a világot” (János 16:33). A csalódás és a kiábrándulás ellen tehát egyikőnk sincs teljesen védve.
Ahhoz, hogy felülkerekedjünk a kiábránduláson, fontos, hogy ne dugjuk homokba a fejünk, és ne takarjuk ki azt látószögünkből. Bár a mennyország kerítésén ideeső részen sem a szenvedést, sem pedig a csalódást nem tudjuk teljesen kiküszöbölni, más szemszögből nézve azok már sokkal kevésbé félelmetesek. Az első dolog, amit szem előtt kell tartanunk, a következő: nincs ebben az életben megtapasztalhaltó olyan mérvű szenvedés és csalódás, ami semmissé tehetné azt, amit Isten Jézus Krisztusban tett értünk. A Szentírás megközelítésén kívül nagyon nehéz úgy tekinteni a szenvedésre és a csalódásra, hogy azok bármi értelmet nyerjenek, így mindazok, akik nem ismerik meg Isten Igéjét, ezen jelenségekben csak ritkán fognak értelmet találni. A szenvedésre és a kiábrándulásra tehát sem a pszichológia, sem a filozófia nem tud kielégítő magyarázatot szolgáltatni. Egyetlen társadalomtudomány sem képes gyógyulást adni a léleknek – erre egyedül Isten személye képes (Zsoltárok 23:3). Az igazság az, hogy megpróbáltatásaink és csalódásaink – bármennyire nem is kívánjuk őket még a hátunk közepére sem – magasabb célt szolgálnak. A megpróbáltatások által tanulunk türelmet és alázatot, kitartást és bizalmat, vagyis rajtuk keresztül olyan erényekre teszünk szert, amelyek (szellemileg) megerősítenek bennünket, és istenfélő jellemet bábáskodnak ki belőlünk.
Többnyire csak életünk nehéz időszakai által tanulunk meg Istenre támaszkodni, hiszen ilyenkor első kézből tapasztaljuk meg az Ő Igéje abszolút megbízható mivoltát. Annak az igazságát is ekkor tanuljuk meg, amire Pál apostolon keresztül tanított minket az Úr: Isten ereje a mi erőtlenségünkben árad ki leginkább az életünkbe (2.Korinthusbeliekhez 12:9).
Fontos, hogy a perspektívánk az örökkévalóságra is kiterjedjen, földi létünk örökkévaló utazásunknak ugyanis csupán felmérhetetlenül apró töredékét teszi ki. Gondoljunk csak Pál apostolra és mindarra az üldöztetésre, melynek az evangélium terjesztése közben volt kitéve. Bár szenvedései hosszú sora minden emberi mérce szerint elviselhetetlennek tűnik, ő elképesztő módon mégis csak “pillanatnyi könnyű szenvedésnek” nevezte hányattatásait. Ez csak azért lehetett így, mert ő már arra az “örök dicsőségre” összpontosított, amely messze felülmúlta az általa átélt összes földi csalódást (2.Korinthusbeliekhez 4:17; lásd még Róma 8:18). Ezt csak akkor tudjuk megtenni – magyarázta – ha nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra, vagyis a mennyei otthonunkra szegezzük tekintetünket (2.Korinthusbeliekhez 4:18).
Egyedül a hit teszi lehetővé számunkra, hogy valósággal lássuk a láthatatlant. A hit ezért olyan nélkülözhetetlen eleme a keresztény életnek. A Szentírás azt tanítja, hogy hitből élünk (2.Korinthusbeliekhez 5:7), valamint hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni (Zsidókhoz 11:6). Tudjuk, hogy Krisztus követőiként át fogunk élni csalódásokat, és hogy olyan megpróbáltatásokat is el kell viselnünk, melyek hitünket valóban próbára teszik. Jakab apostol viszont azt mondja, hogy “teljes örömnek” tekintsük azt, amikor ezekkel a próbákkal szembesülünk, mert így erősödik meg a hitünk, és így válunk érett kereszténnyé (Jakab 1:2-4).
Még ha a csalódások és a kiábrándultság az utolsó szívdobbanásunkig is gyötörnek minket, mégis minimálisra csökkenthetjük hatásuk, ha megértjük és gyakorlatban is alkalmazzuk a vetés és aratás elvét, ami – nem mellesleg – az egész Biblián végigvonul. Meg van ugyanis írva, hogy “...aki igazságosságot vet, igaz bért szerez” (Példabeszédek 11:18, SZIT 1996), míg “A ki vet álnokságot, arat nyomorúságot...” (Példabeszédek 22:8). Amikor hűségesen törekszünk arra, hogy Isten tökéletes Igéje szerint éljünk, akkor eleve tartózkodni fogunk attól, hogy felesleges bajokat és csalódásokat hozzunk az életünkbe. Ahogy a zsoltáros kijelentette: “Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útát, ha nem a te beszédednek megtartása által?” (Zsoltárok 119:9).
Az is mindenképp segít, ha nem feledkezünk meg Isten abszolút szuverenitásáról. Minden, ami megtörténik, az vagy az Ő rendelése szerint-, vagy pedig az ő engedélyével történik, úgy, hogy közben minden tökéletes összhangban van szuverén szándékaival és kifürkészhetetlen útjaival (Rómabeliekhez 11:33). Az imádkozás Isten szuverenitásának végső, legmagasabb elismerése. Próbatételeink és csalódásaink közepette az ima ad új erőt nekünk. Mózes (lásd 2.Mózes 32:11; 4.Mózes 14:13; 20:6), Dávid (lásd Zsoltárok 55:17-18) és Dániel (lásd Dániel 6:10; 9:20-23) esetében sem volt ez másképp. De mielőtt Megváltónk magára vette az egész világ bűneit, utolsó éjszakáját Ő is imádságban töltötte (Máté 27:36-44; János 17. fejezet). Ő ma is, most is, arra hívja a “megfáradtakat és megterheltetteket”, hogy jöjjenek hozzá, és Ő megnyugvást ad lelküknek (Máté 11:28).
Isten gyermekének lenni azt jelenti, hogy megpróbáltatásainkban sem vagyunk soha egyedül (Zsidókhoz 13:5). Isten megadja nekünk a szükséges erőt és a kegyelmet, hogy bármilyen körülményt elviseljünk, és minden csalódáson és kiábrándultságon felülemelkedjünk (Filippibeliekhez 4:13; Zsoltárok 68:36). Az Ő békéje megőrzi szívünket, ha tekintetünk Hozzá emeljük (Filippibeliekhez 4:6-7). Ha Istenre összpontosítunk, akkor semmi és senki nem foszthat meg minket a békénktől.
English
Hogyan kerekedhetek felül az életből való kiábrándultságomon, csalódásaimon?
