Kérdés
Hogyan szabadulhatok meg attól, hogy kényszeresen keressem az emberek tetszését?
Válasz
Az embereknek való megfelelés az a motivációs erő, amely kizárólag olyan döntések meghozatalára készteti az embert, melyek a vélt legpozitívabb visszajelzést váltják ki embertársaiból. Az effajta hízelkedő hozzáállás egyenesági rokona a társfüggőség és mások önkényes akaratának differenciálatlan kiszolgálása. A Biblia fényében jól láthatóvá válik, hogy embertársaink tetszésének kényszeres keresése a bálványimádással szomszédos.
A másoknak megfelelni igyekvő személyeket (is) jó érzéssel tölti el, ha embertársaik kedvelik őket – ebben még nincs hiba. Ők viszont arra is erős késztetést éreznek, hogy tetteiket és szavaikat mindig abba az irányba tereljék és éppen úgy forgassák, hogy a társas érintkezésben résztvevő másik félből a lehető legnagyobb elismerést tudják kicsikarni. A más emberek tetszését kereső személyek a felszínen rendre önzetlennek, kedvesnek és nagylelkűnek tűnnek. A színfalak mögött azonban a kétségbeesésig menőllleg bizonytalanok, mivel azt hiszik, hogy a másoktól kapott elismerés határozza meg valós értékük. Előbb-utóbb persze rájönnek, hogy az embereknek való állandó megfelelés nem csupán kimerítő, de egyben lehetetlen vállalkozás is. A kényszeres megfeleléstől szenvedők szélsőségesebb esetei már az egyes élethelyzeteket és kapcsolataikat is elkezdhetik manipulálni, csak hogy mesterségesen kiválthassák a mások kellemes reakciói mentén fellépő elégedettségük lázas örömét. Ennek tükrében valójában nem is helytálló azt állítani, hogy az ilyen személyek más emberek tetszését keresik, ugyanis lényegében csak azért igyekeznek mindenkinek megfelelni, mert elsősorban saját maguk felé próbálnak megfelelni.
Egyes emberek már természetüknél fogva is hajlamosabbak arra, hogy másoknak meg akarjanak felelni. Az érzékeny, engedékeny típusú embertársaink gyakran élesebben észlelik mások reakciót, ezért szavaikat és döntéseiket úgy mérik fel és úgy alakítják, hogy minél nagyobb valószínűséggel elkerülhessék a negatív visszajelzéseket. Ezen tulajdonságuk pozitív színben tüntetheti fel őket mások szemében, így az emberek kedvében járó attitűdjüket néha az Úr Jézus Krisztus nagylelkűségéhez hasonlítják (lásd Apostolok Cselekedetei 10:38). Jézus önzetlen szolgálata és az emberek tetszését kényszeresen keresők cselekedetei közötti különbségre azonban legkésőbb az indíték vizsgálatakor fény derül. Jézus azért élt, hogy minden szavával és tettével mennyei Atyját dicsőítse, és hogy Neki engedelmeskedjen (János 8:29). Szerette az embereket, bőkezűen adta önnön lényét nekik, és fáradhatatlanul szolgált feléjük, de még akkor sem félt kimondani mindazt, amit ki kellett mondani, ha az emberek keblében a hallottak nyomán (gyilkos) indult lángolt fel. Nem egy példa volt rá, hogy képmutatásukért és hitetlenségükért nyilvánosan megdorgálta őket (pl. Máté 23:15). Úgy tűnhet, kevéssé érdekelte, hallgatósága hogyan fogadja szavait. Pontosan azt mondta, amit el kellett mondania, még akkor is, ha végül ez vezetett erőszakos halálához (Márk 15:1-2; János 18:37). Jézus tehát az emberek tetszését kényszeresen kereső személy szeges ellentéte volt.
Az embereknek való tetszés, a hízelkedő hozzáállás ellen úgy léphetünk fel, hogy először is (f)elismerjük és tudatosítjuk magunkban, hogy az efféle magatartás bűn. Ha életünk legfőbb hajtóereje mások elismerésének hajszolása, akkor már le is cseréltük Isten személyét valaki másra, vagyis valaki mást tettünk istenünkké, ez pedig maga a bálványimádás definíciója. Amikor megengedjük, hogy a Szent Lelken kívül bármi más irányítson bennünket, akkor azzal valami Vele versengő hamis isten hódolatának szerkesztünk szentélyt a szívünkben (Efézusbeliekhez 5:18; Galátziabeliekhez 5:16, 25). Isten kedvének keresése helyett gyarló emberi lények dicséretére vágyni biztos céltévesztéshez vezet. János evangéliuma 12:43-as igeversének hű tanúsága szerint Jézus földi szolgálatának idejében is voltak olyanok, akik bár hitték Jézus üzenetét, de mégsem voltak hajlandók követni Őt, “mert inkább szerették az emberek dicséretét, mintsem az Istennek dicséretét.” Ha hagyjuk, hogy embertársaink kedvének keresése uralkodjon el döntéseink felett, akkor az az Istentől való örökérvényű elszakadáshoz vezethet.
Amint tehát már felismertük magunkban annak a bűnös késztetését, hogy mindig emberek tetszését keressük, meg kell térnünk abból, hogy megnyílhasson előttünk a szabadulás ajtaja. Szükséges lesz egy alternatív motiváció után néznünk. A Korinthusbeliekhez írt első levél 10:31-es igeverse ma is azt üzeni nekünk, hogy minden egyes szóra és tettre az kell indítson minket, hogy azok által Istent dicsőítsük. Amikor a Jézusba vetett üdvözítő hit útjára lépve bensőséges kapcsolatot alakítunk ki Vele, akkor Ő válik életünk és lényünk középpontjává. Hűségünket az önimádat oltárától elszakítva Isten imádatra adjuk át. Többé nem a másoknak és (közvetve) az önmagunknak való tetszés lesz céljuk, hanem hogy egyedül Neki tetszhessünk (Kolossébeliekhez 1:10). Nagy szabadságra lelünk abban, amikor Isten erejével sikerül kitörnünk abból a satuszerű fojtó-szorításból, amely mások kedvének kényszeres keresése által uralkodik el életünkön. Ahelyett, hogy száz hangnak próbálnánk megfelelni, immár csupán egyre kell hallgatnunk (János 10:27). Egy keresztény számára csak egyetlen kérdés lényeges minden nap végén: “Uram, voltam ma olyan kedves számodra, amennyire arra csak képes lehetek?”. Ha a válasz “igen”, akkor lelkünk derűsen sütkérezhet Istenünk örömének fényében. Valós értékünk ugyanis egyedül abból származik, hogy Ő kinek mond minket.
A következő fontos lépés az embereknek való kényszeres megfelelés lelki igájának letörésében az, hogy éberen oltalmazzuk szívünk a mindig sóvárgó bírásvágytól. Az emberek kedvének keresését jórészt maga az irigység táplálja, hiszen valahol az irigység késztet arra, hogy mások elismertségét vagy népszerűségét a magunkénak kívánjuk. Ez a jelenség különösen jól megfigyelhető a könnyűzenei sztárokat és sportolókat bálványozó tinédzsereknél, de felnőtt létünkre sem vagyunk mentesek tőle (a felnőttek viszont már kifinomultabb álca alól áhítják mások pozícióját, státuszát, javait – a fordító megjegyzése). Az irigység talaján felnövő hízelkedő attitűd sokkal elterjedtebb, mint azt elsőre gondolnánk, így annak keserű gyökereit legtöbben megtalálhatjuk életünk valamely területén.
Az embereknek való megfelelés kényszere meggátol minket abban, hogy teljesen azzá váljunk, akinek Isten elhívott minket. A másoknak való megfelelés befogja szánk, amikor nagyon is mondanunk kellene valamit, de még akkor is tovább fenyeget, mikor bátorságunk összeszedve már szólásra nyitottuk azt. Az emberi szemeknek-, és a Biblia tanítását már el nem viselő füleknek való tetszelgés mindenféle alattomos megnyilvánulása napjaink számos gyülekezetében erősen képviselteti magát. Ezt a korjelenséget Isten Szent Lelke a Timótheushoz írt második levél 4:3 igeverse által már évezredekkel ezelőtt megbízhatóan előrejelezte: “Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök.” Azon prédikátorok, kiknek az a vágyuk, hogy tömegeket vonzzanak és könyveket adjanak el, sokszor nyakig merülnek az embereknek való önérdekű megfelelés bűnében, és ezt ráadásul még “szolgálatnak” is nevezik. Minél több embertársunk elérésének kísérlete önmagában persze még nem bűn, amikor viszont ennek hátterében az áll, hogy az emberek (magunkat is beleértve)-, és nem Isten tetszését keressük, akkor már nem kicsi a probléma. Gondoljunk csak egy fél pillanatra bele: ha az apostolok is az emberek kedvére próbáltak volna tenni, hitükért soha nem szenvedtek volna mártírhalált!
Nem szolgálhatunk két úrnak (Máté 6:24): nem viseltethetünk teljesen odaadással Krisztus evangéliuma iránt, és nem szolgálhatjuk ki egyidejűleg az emberek szélingatta tetszését. E két dolog soha nem hozható egy közös nevezőre, kétes elegyük viszont különösen mérgező. Talán ez az egyik oka annak, amiért Jézus ilyen keskeny úttá tette a tanítványságot. “Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem” (Lukács 9:23). Az önmegtagadáshoz szervesen hozzátartozik, hogy keresztre feszítjük azon késztetésünk, hogy embereknek akarjunk tetszeni, és hogy minden áron megkedveltessük magunk velük (1.Thesszalonikabeliekhez 2:3-5; Galátziabeliekhez 1:10).
Péterrel egyetemben mi is ezt valljuk: “Felelvén pedig Péter és az apostolok, mondának: Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Apostolok Cselekedetei 5:29). Nem az a feladatunk, hogy boldoggá tegyük az embereket. Az viszont igen, hogy (önnön kereteinkhez képest) a lehető legjobb emberként éljünk és mindenben hűségesen szolgáljuk az Urat, amire Ő elhív, hogy naponta meghaljunk saját önző vágyainknak, és jutalmunkat egyedül az Úrtól reméljük (1.Korinthusbeliekhez 4:5). Ha ezeket tesszük életcélunkká, akkor többé már nem az embereknek való megfelelés után loholunk majd.
English
Hogyan szabadulhatok meg attól, hogy kényszeresen keressem az emberek tetszését?
