Kérdés
Mit mond a Biblia a szomorúságról?
Válasz
A Bibliában több példát is találunk arra, hogy miként lett a szomorúság a bűnbe esett emberiség kenyere. Az Ige azonban arról is világosan tanít minket, hogy van olyan szomorúság, mely közelebb visz minket Istenhez. A szomorúság a bűn közvetlen-, vagy a közvetett következményeként is felléphet. Mivel egy bukott világban élünk, ezért a bűn — és vele a szomorúság — az élet természetes velejárója (Zsoltárok 90:10). Számos olyan zsoltárt találunk, melyben Dávid szíve teljes keserűségét kiönti Isten előtt. Mikor embertársaink elutasítóak velünk szemben, vagy akár bántóan kezelnek minket, akkor sokszor úgy érezzük, hogy Isten is magunkra hagyott minket. „Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam" (Zsoltárok 13:3). Itt azonban nem ér véget a gondolat, hanem Dávid király azzal folytatja, hogy Isten minden hűtlenségünk ellenére is hű marad hozzánk, hogy az Úrba vetett bizalmunk soha sem alaptalan. „Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön a szívem a te segítségednek; hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem" (Zsoltárok 13:6).
A 16. zsoltárban annak lehetünk tanúi, hogy Dávid — mint az egy igaz Isten követője — mennyire örül Istentől kapott „osztályos része" felett. Az ő szíve örül, lelke örvendez, és a teste is „biztosságban lakozik" (9.igevers), míg azoknak, „kik más isten után sietnek" „megsokasodnak fájdalmaik" (4.igevers). Mikor azonban Dávid bűne miatt egyszer csak Isten áldásainak tornácán kívül találta magát, akkor búja és baja menten eluralkodott felette. A 31. zsoltár 10. vers így tanúskodik erről: „Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongattatom; elsenyved a búbánat miatt szemem, lelkem, testem." A következő zsoltárban azonban Dávid már Isten irgalmáról ír, amit Isten személyválogatás nélkül ad mindenkinek, ki bűnbánó szívvel járul színe elé. A király bánata nagy hirtelen többszörös áldásra fordul: „Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen" (Zsoltárok 32:1-2). Ugyanezen zsoltár 10. versében Dávid találóan mutat rá a bűn által meghasonlott emberi szívekbe belépő bánatra: „Sok bánata van a gonosznak, de a ki bízik az Úrban, kegyelemmel veszi azt körül"
A tékozló fiú példája (Lukács 15:11-24) is segít minket abban, hogy helyén kezeljük a bűn nyomán fellépő szomorúságot. A valós megbánást a következő tettek/jelek kísérik: elismerjük a bűnünket, megbánjunk azt Istennek, és azoktól is bocsánatot kérünk, kiket sértettünk. Igaz bűnbánat eseten belső késztetést érzünk a jóvátételre, és elhagyjuk azt az utat, mely ide vezetett minket, majd annak hátat fordítva igyekszünk mind jobban Jézus Urunk lábnyomait követni (2.Korinthusbeliekhez 7:10).
Persze nem minden bánatunk az elkövetett bűneink következménye. A bűn átkával vert világunkban magunk is bukott lényként járunk, így az egész léthelyzetünknek egyfajta komorság a sajátja (gondoljunk csak Lótra, aki napról-napra gyötörte az ő igaz lelkét az istentelenek fajtalankodása miatt). Jób szintén nagy bánatot és gyászt élt meg, holott a halál árnyai nem vétkei végett vetültek rá. Minden vagyona, és mind a tíz felnőtt gyermeke egy nap leforgása alatt veszett oda. Betegséggel verve, mély lelki és testi fájdalmak között, életének szó szerinti hamvain ülve várta a vigasztalást (Jób 1-3. fejezet). A „nyormorult vigasztalók" nem is várattak magukra sokat. Jóbot balgán Isten elleni bűnnel vádolták, mintha még nem lett volna szegénynek elég baja! Oktalan érvelésük szerint csak az Isten ellen elkövetett bűn mérhet ekkora csapást az emberre. Isten aztán megjelenvén megrótta a „bölcsességben megőszült" barátokat, és feltárta minden hall(gat)ó előtt, hogy Ő néha — saját dicsőségére, szent céljainak megfelelően — megengedi a bú és a baj térnyerését az ember életben. Ráadásul ennek a pontos okait nem is köti mindig az orrunkra (Jób 38-42. fejezet).
A zsoltáros arról is hű bizonyságot tesz, hogy „az Istennek útja tökéletes" (Zsoltárok 18:31). Ha tehát hiszünk a Szent Lélek kijelentésének, és elfogadjuk azt az emberi értelmünket messze meghaladó tényt, hogy Isten útja valóban „tökéletes", akkor bízvást bízhatunk, hogy minden, amit Ő hatólagosan tesz-, vagy éppen hagyólagosan megenged, szintén tökéletes. Most még csak tükör által, homályosan látunk, így azt sem várhatjuk el, hogy teljesen megértsük Őt, mint ahogyan erre Ézsaiás prófétán keresztül is emlékeztet bennünket: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál" (Ézsaiás 55:8-9). Isten tökéletes tervének része gyermekei időnkénti bánata. Vessük hát ingatag lábainkat az Ige kőszálára, és higgyük végre el, hogy Ő soha nem hagy minket erőnk felett kísérteni (1.Korinthusbeliekhez 10:13). Teljes örömmel örvendezzünk a különfajta kísértések között is! Hagyjuk magunkat az igazság által megerősíteni: azoknak, akik Istent szeretik, minden — de minden — javukra válik, és az Ő Szent Lelke minél jobban átformál és elváltoztat minket az Atya azon szerelmes Fiának ábrázatára (Rómabeliekhez 8:28-29) – mondja a Szentírás.
Jézus urunknál nagyobb szenvedésen emberi lény nem ment keresztül. A próféta erről így ír: „Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője" (Ézsaiás 53:3). Az Úr Jézus élete nem szűkölködött viszontagságokban a bölcsőtől egészen a sírig. Igazi szenvedéstörténete azonban csak akkor csúcsosodott ki, mikor végül földi sátrát letéve minden valaha élt emberért önkéntes örök büntetést szenvedett. A Biblia beszámol arról, hogy csecsemőként hogyan menekítették szülei Egyiptomba az ártatlan vért szomjazó Heródes tébolya elől (Máté 2:19-20). Földi szolgálatának állandó kísérője volt az a fájdalom, melyet az emberek meg nem tért a szíve-, kevély szeme-, és pártos keménysége miatt érzett. Sátán kísértése-, a vallási vezetők és főemberek gyáva leselkedése és szűnni nem akaró cselszövése, valamint követői (minden hívő) állhatatlansága csak tetézhették mindezt. Keresztrefeszítése előtti éjszakán így szólt tanítványaihoz : „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig". Ekkor már érezte minden bűnünk roppant súlyát önmagára nehezedni, már az Ő hátán csattant a mi jogos ítéletünk minden ütése (Máté 26:38). Mikor Lukács az orvos azt jegyzi le, hogy Jézus vért izzadt, akkor nem valami költői túlzással él, hanem egy — az orvostudomány által jól dokumentált — valós állapotot (hematidrosis) ír le (Lukács 22:44). A legnagyobb fájdalom mégis akkor érte Őt, mikor bűneink terhétől már-már emberre sem hasonlítván, az Atya a Fiún vett végső engesztelést minden bűnünkért, és elfordította Tőle szent arcát. Ekkor Jézus Krisztus minden bűnös helyében így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?" (Máté 27:46). Egyikőnk sem élt még meg ahhoz hasonlót sem, amin Megváltónk keresztülment.
Megpróbáltatások és nehézségek idején, szomorú napokon is fegyverkezzük fel magunkat azzal a gondolattal, hogy miután az Úr Jézus száját szólásra meg nem nyitva minden szenvedést kiállt, testben feltámadott, tanuk előtt felszállt a mennybe, és végül az Atya jobbjára ült. Isten az ellen minden csapását arra használja életünkben, hogy Jézushoz, a szenvedő Királyhoz, egyre jobban hasonlóvá tegyen minket (Rómabeliekhez 5:3-5; 8:28-29; Jakab 1:2-4; Zsidókhoz 12:10). Nekünk valóban olyan közbenjárónk van az Atyánál, egy olyan főpapunk, Aki képes megindulni minden emberi gyengeségünkön, és minden szenvedésünkben együttérez velünk (Zsidókhoz 4:15). Minden gondunkat Őreá vethetjük, és bízhatunk az irántunk való el nem múló szeretetében (1.Péter 5:7). Még ha szenvedésünk oka sokszor homályba is vész előttünk, az Ő szárnyainak árnyékában, erős jobbja védelmében, szabadon kisírhatjuk magunkat (Zsoltárok 56:9). A hívők gyülekezete, Krisztus testének minden tagja is osztozik szomorúságunkban (Galátziabeliekehez 6:2; Rómabeliekhez 12:15). Szívünk soha ne keményedjék meg annyira, hogy ne tudjunk együtt sírni-, majd együtt örülni testvéreinkkel (Zsidókhoz 10:24–26; Efézusbeliekhez 5:19–20). Bátorítsuk és buzdítsuk egymást a szeretet kedvességével, ne zárkózzunk el testvéreinktől. Míg az evilági bűnös emberi létünk soha sem lesz tökéletes, tudjuk, hogy mikor az Atya hű ígéretének megfelelően Jézus Urunk visszatér, hogy magához vegye sajátjait, akkor Isten minden könnyet letöröl majd szemeinkről, és az ideig tartó földi keservet örök öröm váltja fel (Ézsaiás 35:10). Azon nagy és rettenetes nap eljöveteléig azonban az orcánk szomorúsága által jobbá lesz szívünk. Ne vessük meg tehát soha az Isten szerint való megszomorodást, „mely üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez". Az aranynál is értékesebb „kipróbált" hitünk egyre erősebb edzése messze megér némi tovatűnő szomorúságot (1.Péter 1:6-7).
English
Mit mond a Biblia a szomorúságról?
