Kérdés
Mit értünk határok alatt, és vajon bibliailag helytálló-e bizonyos határok meghúzása?
Válasz
Egy határ voltaképp nem más, mint egy “választóvonal”. A földrajzi értelemben vett határ egy ingatlan, vagy egy adott joghatóság végét és egy másik kezdetét jelöli. A személyközi kapcsolatok kontextusában értendő határ elválasztja az egyik személyt a másiktól, hogy mindegyikünknek külön identitása, egyéni felelőssége, valamint különféle kötelezettségei és jogai legyenek. Ez a határ hozza létre az egyes egyének közötti szükséges “személyes teret” is. Az egészséges határok a másokkal szemben támasztott elvárásainkat is határok közé szorítják, de egyszersmind ahhoz is elengedhetetlenek, hogy tiszteletteljesen bánjunk embertársainkkal, vagyis azt is szabályozzák, hogy mit várhatunk el tőlük és mit adhatunk nekik.
A bibliai értelemben vett határok az önkontrollra vonatkoznak. Míg (bukott) emberi természetünk arra sarkallna minket, hogy másokon uralkodjunk, addig a Biblia azt parancsolja nekünk, hogy magunkon uralkodjunk (Tituszhoz 2:12). A személyes határok segítenek az önzőségre való azon hajlamunk korlátozásában, hogy másokat irányítsunk vagy manipuláljunk. A határok azonban olyan emberektől is megvédenek minket, akik nem rendelkeznek önuralommal, és minket akarnának irányítani. A világosan meghúzott, egészséges határokkal rendelkező személy képes mások tudtára adni, hogy azok meddig mehetnek el, ezzel pedig tulajdonképp a következőket kommunikálja feléjük: “Innentől ez már az én hatásköröm, így nincs semmi jogod beleavatkozni”.
A határok meghúzásával egészséges-, de bűnös módon is lehet élni. Úgy tudhatjuk meg, hogy mely határok istenfélő indíttatásúak és melyek nem, hogy megvizsgáljuk a felállításuk mögött meghúzódó motivációnk. Csupán azért húzol meg egy bizonyos határt, hogy magad vagy egy nálad gyengébb személyt megvédj a potenciális sérülésektől, az esetleges érzelmi, vagy fizikai bántalmaktól? Ha igen, akkor ezzel egészséges és szükségszerű határokat állítottál fel. Ha azonban csak azért tartod valakivel szemben a távolságot, mert ki akarod őt zárni, akkor az már bűnös viselkedés. A klikkeket fenntartó-, vagy az egyes gyülekezeti szolgálati lehetőségeket csak egyes személyekre korlátozó határok kicsit sem hasznosak.
A megfelelő határok segítik a hívőket abban, hogy a világi hatásokat még a küszöbön feltartóztassák. A világosság gyermekei nem vállalnak közösséget a sötétséggel, és így elkülönülnek a világtól (2.Korinthusbeliekhez 6:14). Kedvesnek és barátságosnak lenni krisztusi dolog, a világ szokásait viszont nem szabad magunkévá tegyük (Jakab 4:4). Nem arról van szó, hogy az embereket akarjuk távoltartani magunktól, de ha egyesek egyszer már rombolóan lépnek fel velünk szemben, akkor az általunk felállított korlátok igenis határt szabhatnak az ellenünk elkövetett gonoszságnak.
A határok a saját életünkért való felelősségvállalásról is szólnak. Isten megadja nekünk, hogy szabadon eldönthessük, hogy az Ő által megszabott határokon belül, vagy azokon kívül akarunk élni. Az Isten által szabott határokon kívüleső élet ugyanakkor azt jelenti, hogy annak minden következményét is vállalnunk kell. Az Isten által szabott határokon belül élni áldást-, míg az azokon kívül való élet pedig pusztulást és (végső, szellemi) halált von maga után (Rómabeliekhez 6:23). Ádámnak és Évának egyetlen határ lett megszabva az Édenkertben: tartózkodniuk kellett a jó és a rossz tudásának fájának gyümölcseitől. Az Úr szabadságot adott nekik arra, hogy az általa megszabott határokon belül maradjanak, ők viszont úgy döntöttek, hogy átlépik ezt a határt, és ezzel bűnt követnek el. Mikor Isten aztán szembesítette őket engedetlenségük következményeivel, akkor mindegyikük valaki mást hibáztatott, ahelyett, hogy önuralmuk hiányáért felvállalták volna a felelősséget. Így Éva Sátánt, Ádám pedig Évát – és közvetetten Istent – hibáztatta (1.Mózes 3:12-13). A határok hatásosan korlátozzák a destruktív, azaz romboló természetű tetteket és viselkedésformákat. Ezért van az, hogy Isten és a társadalom egyaránt törvényeket szab, azok számára pedig, akik áthágják ezen törvényeket, következményeket helyez kilátásba (Rómabeliekhez 13:1-4).
Az egészséges házassághoz szintén szükségesek bizonyos határok. A házasság megtartó keretei az intimitást és a szexet a házasfelek kapcsolatára korlátozzák, miközben mindkettejük igényei felett sem hunynak szemet. E határok megsértése azonban gyorsan erodálja a bizalmat.
A határok a gyermeknevelésben is hasznosak. Ha egészséges határokat szabunk gyermekeiknek, azzal védelmet biztosítunk számukra (Példabeszédek 22:6). Az egészségtelen módon meghúzott határok mögött viszont inkább egyfajta önző és kontrolláló motiváció tapintható ki. A határok ismerete arra kell rávezesse a gyereket, hogy azzá a személyiséggé váljon, akinek Isten őt teremtette. A határok lehetővé teszik a gyermekek számára, hogy családjuk biztonságában a szüleikétől különálló, önálló identitást alakíthassanak ki. Az identitás nélkül ember ugyanis “eltűnik”, “feloldódik” a többi emberben, vagy esetleg azt fogja elvárni tőlük, hogy mindenki olvadjon bele egy egyarcú masszába, azaz hogy ne legyenek különbségek ember és ember között.
A gyerekek éretlen fejjel sokszor még úgy érzik, hogy a határok és a szabályok túl szigorúak, és ezért nyilván “rosszak” is. Amire azonban felnőnek, általában rádöbbennek, hogy ezek a határok épp az ő biztonságukat szolgálták. Az ilyen védelmező határok nélkül felnövő felnőtt, gyakran érzi úgy, hogy mikor valaki “nem”-et mond neki, az “rosszindulattal” van felé. Ez viszont csupán azért van így, mert egy ilyen ember sosem tanult önkontrollt, és ezzel a mások határainak tiszteletben tartását sem sajátította el. Persze a gyerek csalódottá válik, ha nem kapja meg, amit szeretne, az istenfélő jellem kifejlődéséhez azonban elengedhetetlen, hogy megtanulják elfogadni, ha “nem”-et mondanak nekik; ugyanakkor a gyerek viselkedését szabályozó határok kijelölése mindig szeretetteljes módon kell végbemenjen, hogy a gyerek közben is mindvégig érezhesse, hogy szeretik (Efézusbeliekhez 6:4; Kolossébeliekhez 3:21; Tituszhoz 2:4). Az Úr arra utasítja a szülőket, hogy igenis tanítsák meg gyermekeiket a határok tiszteletben tartására (Példabeszédek 19:18). A határok segítenek a gyermeknek felismerni, hogy az élet nem arról szól, hogy szüntelen azt hajszolja, amit csak ő akar, hanem arról, hogy átadja magát az Úrnak és kövesse Őt. A feltétel nélküli szeretettel felállított határok által a gyermek megtanul szívében térdre rogyni az Úr előtt, és bízni abban, hogy Isten mindig tudja, mi a legjobb. Megtanulja, hogy igazi elégedettséget kizárólag Isten adhatja meg.
Igen fontos, hogy még gyermekkorban megtanuljuk a határokat. Az élet későbbi szakaszaiban ez ugyanis már lényegesen nehezebben megy. A gyermekek felnőttént sem fogják tiszteletben tartani az Isten által szabott határokat, ha azt már az otthonukban sem tanulják meg, hogy igenis vannak bizonyos határok. A példamutatás e tekintetben is elengedhetetlen; a szülők nyilván nem papolhatnak olyan határok betartásáról, melyeket maguk is rendre áthágnak.
Az egészséges határokkal rendelkező személy felelősséget vállal az életéért, egyidejűleg viszont hagyja, hogy mások is éljék a sajátjukat. A határok meghúzásának egyik rendeltetése az, hogy amennyiben szükséges, legyünk képesek és készek áldozatot hozni embertársainkért. Ez viszont sosem mehet a megsegített fél (lásd rossz fajta segítségnyújtás, ami csak önmagunk megnyugtatását célozza – a fordító megjegyzése) vagy önmagunk rovására. Segítő kezet kell nyújtanunk a válságban lévő embertársainknak, a határt nem ismerő érzelmi/anyagi követelőzés vagy a (különféle gerjedelmekre való) kunyerálás elől azonban el kell zárkóznunk. Önmagunk kegyességben való gyakorlása nem egy arra jogosító ingyenjegy átadását jelenti, hogy mások folyamatosan lemeríthessék az érzelmi, vagy épp pénzügyi számlánkat. Az elutasítástól való félelemből való “igenlés” és “rábólintás” mögött, voltaképp csak kedvesség palástjába bújt önzőségünk rejtőzik (hiszen az a mögöttes motiváció, hogy engem elfogadjanak, szeressenek – a fordító megjegyzése). Csupán azért kedvesnek lenni, hogy valaki kegyeit elnyerjük, képmutató magatartás, és egyben jól rámutat arra, hogy mekkora szükségünk van korlátokra. Az embertársunk rosszallásától való félelem ugyanis a társfüggőség táptalaja, és ezzel az egészséges és kölcsönös egymásrautaltság beteg alternatívája.
A határok tiszteletben tartása megtanít minket arra, hogy különbözőnek és mégis értékesnek fogadjuk el egymást. Isten arra használja a határokat, hogy segítsen bennünket megtanulni értékelni az emberek különbözőségét, ahelyett, hogy azt valami rossznak tekintenénk. Egy istenfélő barát azt mondja el nekünk, amit hallanunk kell, nem pedig feltétlenül azt, amit hallani akarunk (Példabeszédek 27:6). Ha képesek vagyunk uralkodni magunkon, akkor szabaddá válunk arra, hogy az embertársainkkal való kapcsolatainkban is önmagunkat adjuk. Az így felállított határ nem az önzőség kifejeződése, amennyiben az általa nyert szabadságunkat mások szolgálatába állítjuk és embertársaink szeretetére fogjuk, hiszen így épp hogy a saját önös, testi késztetéseinket tartjuk kordában általa (Galátziabeliekhez 5:13). Egy istenfélő kapcsolatban mindkét fél szabad arra, hogy szeresse a másikat, de szabadon lehet önmaga is, hiszen egyikük sem használja ki, vagy manipulálja a másikat.
Az önuralom a Lélek egyik gyümölcse (Galátziabeliekhez 5:22-23). Az a hívő, aki felismeri, hogy több önuralomra van szüksége, hogy felelősséget tudjon vállalni a saját tetteiért, valamint hogy ne legyen mások terhére, az Úr segítségéhez fog folyamodni, és Őt kéri, hogy e jellemvonása megerősödhessen, megszilárdulhasson. A határok tiszteletben tartása az Isten akaratának való szabad akaratból történő alárendelődés gyümölcse, Isten pedig képessé tesz minket az istenfélő döntések meghozatalára.
Krisztushoz hasonlónak lenni azt is jelenti, hogy a másik fél legjobb javát szem előtt tartva önzetlenül tudjunk “nem”-et mondani. A szeretet néha ugyanis épp azt követeli meg, hogy “nem”-et mondjunk szeretteinknek. Ha például egy családi összejövetelen egyik családtagunk visszaél az alkohollal, akkor krisztusi dolog “nem”-et mondani neki, mikor még egy, meg még egy pohárral kér. Így fellépve megfelelően szabtuk meg a határt. Ha az illető erre úgy reagál, hogy dühössé válik, fogja a kalapját, és a jövőben soha be sem teszi a lábát a hozzánk, akkor nyugtázható, hogy ő nem volt hajlandó/képes tiszteletben tartani azt a bizonyos határt. Nem bűn tehát “nem”-et mondani olyasvalakinek, aki káros és romboló módon lépi át a személyes határokat. Hasonlóan minden randevúzó fiú és lány világos határokat kell szabjon, melyeket sem magának, sem a másik félnek nem szabad átlépni.
A határokat felállítása időnként nehéz feladatnak bizonyulhat, ugyanis meglehet, hogy egyesek tévesen arra lettek nevelve, hogy “nem”-et mondani illetlen, tisztelettelen, és ezzel istentelen dolog. Isten azonban arra tanít minket, hogy az igazságot szeretetben szóljuk, hogy az igazságot szeretetben kövessük (Efézusbeliekhez 4:15). Isten azt mondja, hogy alázatra törekedve uralkodjunk magunkon, hogy a szeretet fegyverével álljunk ellent a bűnnek, hogy kegyelmesen fogadjunk el másokat, és hogy a gonoszt jóval győzzük le (Rómabeliekhez 12:21). Mindehhez pedig a minden körülmények között jól jövő bölcsessége felől biztosítja az azt kérőt (Jakab 1:5).
English
Mit értünk határok alatt, és vajon bibliailag helytálló-e bizonyos határok meghúzása?
