Kérdés
Lehetséges úgy megváltásban részesülnünk, hogy Isten előzetesen nem választott ki minket?
Válasz
A rövid és velős válasz az, hogy nem, lehetetlen olyasvalakinek megváltásban részesülnie, akit Isten nem hívott el az üdvösségre. A legtöbb ember, mikor először találkozik a kiválasztás bibliai tanával, akkor igencsak elszomorodik és felindul azon, hogy (látszólag) miféle szörnyen igazságtalan rendszer ez. Sajnos a legtöbben ekkor mérgesen sutba is vetik az egész témát. Ha azonban a Biblia szilárd alapján állva, magunkat odaszánva, vizsgáljuk meg ezt a kérdést, akkor elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutunk, hogy Isten eleve elrendelése (predesztináció) túláradó szeretetében fogant.
Először is, tetsszék, vagy sem, be kell lássuk, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, és amennyiben csak rajtunk múlna, akkor sosem választanánk Istent. Az Isten hívására adott természet szerinti válaszunk az, hogy engedetlenül fellázadunk szeretete és szuverenitása ellen. Nem keressük Őt szívből (Rómabeliekhez 3:11), azt meg még kevésbé akarjuk, hogy Ő mondja meg nekünk, mi a jó, és mi a rossz, vagy hogy mit tegyünk. Ahhoz, hogy valaha is hátat fordítsunk bűnös utainknak, és hittel Őhozzá forduljunk, Neki kell megtennie az első lépést. “Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon” (János 6:44). Más szavakkal tehát, senkinek sem lehet megváltásban része, ha Isten arra nem hívta el, és választotta ki őt.
Mindemellett persze az is igaz, hogy ahhoz, hogy valaki megmeneküljön, szabad akaratából kell hitet válassza. A legtöbb hívő fel tudja idézni életének azon időszakát (egyesek a konkrét napot is), amikor Jézus Krisztus Igéjét ízlelgették és belsővé tették, majd átadták az életüket Istennek. A hit szabad akaratból meghozott döntése tehát rajtunk áll vagy bukik: ha úgy döntöttünk volna, hogy nem hiszünk Isten Szavának, akkor megváltásban sem lehetne részünk. Mikor azonban mélyen belenézünk a szabadság tökéletes törvényébe (az élő és ható Ige), és visszatekintve felismerjük megtérésünk folyamatának egyes lépéseit, akkor azt is hamar felérjük, hogy Isten szabadító jobbja mindvégig óvón ki volt tárva felettünk, hogy Ő Szent Lelke által egész életünkben szelíden hívogatott minket. Meglátjuk azt is, hogy a Szent Lélek miként vezetett rá lépésről-lépésre bűneinkre, és azt is fel fogjuk ismerni, hogy Isten hogyan változtatta meg a még akkor meg nem tért szívünket: Ő plántálta az Ige-magokat, melyek gondos ápolgatásának és kitartó öntözgetésének köszönhetően meg is hozták a hit gyümölcsét. Idővel mindazon jó és rossz eseményeket is világosabban fogjuk látni, melyeket Isten azért rendezett és engedett így, hogy rest füleink egy napon meghallhassák evangéliuma szabadító örömhírét.
Kizárólag azért lehet élő kapcsolatunk Istennel, mert Ő döntött úgy, hogy kapcsolatra lép velünk, és mert elhatározta, hogy hosszútűrő kitartás által nyeri meg szívünket. Vannak, akik úgy tartják, hogy Isten minden ember esetében pontosan így jár el. Ha azonban tényleg erről volna szó, akkor az egyben azt is jelentené, hogy bizonyos emberek igazabbak-, a szellemi dolgokra fogékonyabbak-, vagy hogy kifinomultabb erkölcsi érzékkel rendelkeznek, mint mások. Ebből ugyanakkor az következne, hogy a megváltás az emberek “veleszületett jóságának” mértékén is múlik. Ha azonban az emberi jóság is szükséges volna lelki üdvösségünk eléréséhez, akkor nem csupán egy logikai ellentmondással találnánk magunkat szemben, hanem Isten Igéjének világos kijelentésébe is beleütköznénk.
A Szentírás tanítása szerint Isten egyes embereket megváltásra hívott el. A kiválasztás azonban kizárólag az Ő kegyelme szerint ment végbe, vagyis sosem a megváltott emberek “veleszületett emberi jóságán” múlt. Kiválasztását Isten nem is attól tette függővé, hogy Ő előzetesen tudta azt, hogy egy napon ki választja majd Őt, és ki nem. A Szent Lélek szócsövén, Pál apostolon, keresztül, így nyilatkozik Istenről: “... kiválasztott minket Ő benne [azaz Jézus Krisztusban] a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által, eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, amelylyel megajándékozott minket ama Szerelmesben [azaz Jézus Krisztusban]” (Efézusbeliekhez 1:4-6, betoldva).
Az Efézusbeliekhez írt levél 1:11-14 igerészében Pál apostol azt magyarázza, hogy Isten kiválasztása és a mi hitünk hogyan dolgoznak együtt: “Ő benne, akiben vettük is az örökséget, eleve elrendeltetvén annak eleve-elvégezése szerint, aki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik, hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének, akik előre reménykedtünk a Krisztusban: akiben ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangyéliomát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével, aki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltatására, az Ő dicsőségének magasztalására.” Isten teljes megváltó terve az Ő dicsőségét hirdeti, és persze mindazok javát szolgálja, akik az Ő elhívása szerint hivatalosak. Sok népszerű tanítással szemben, a megváltás terve (és teljességre vitt gyakorlata) sem rólunk, hanem Istenről szól.
A kiválasztás tana egy világos bibliai tanítás. A Szentírás olyan emberekről is beszámol, akik bár Istenhez tartoznak, egyelőre még nem hisznek Benne. Isten tehát elhívta Őket, és ők valóban az Ő gyermekei, de még nem adták át Neki szívüket. A hitetlen vallási vezetőkhöz Jézus azonban ma is ezeket a szavakat intézi: “...ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok.... Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem” (János 10:26-27). Vegyük észre azt az ok-okozati sorrendet, mely ebbe a kijelentésbe lett kódolva. Az Úr Jézus nem azt mondja, hogy “mivel nem hisztek Bennem, nem vagytok juhaim”, hanem azt állítja, hogy “mivel nem vagytok juhaim, így nem is hisztek Bennem”. A 16. igeversben Jézus azonban olyan juhokat is említ, akik amint majd meghallják pásztoruk szavát, hinni fognak. Azok tehát, akik megváltásra vannak elhívva, meg is menekülnek.
Volt egy idő, amikor Korinthusban csak egy maréknyi hívő élt. Pál apostol ebben az időben is üldöztetésnek volt kitéve. Jézus Krisztus ekkor ezzel az üzenettel jelent meg neki egy éjjeli látomásban: “Monda pedig az Úr látás által éjszaka Pálnak: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: Mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy néked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban” (Apostolok Cselekedetei 18:9-10). Korinthus ebben az időben még nem volt tele hívekkel, azonban számos olyan korinthusi ember volt, aki igaz még nem volt hívő, de mégis arra volt elhívva, hogy a rendelt időben hívővé váljon. Ezen igerészben olyan emberekről van tehát szó, kiket Isten arra választott ki, hogy amint az örömhír üzenetét meghallják, hitre térjenek.
Az elhangzottak nyomán egyesekben felmerülhet a kérdés, hogy amennyiben Isten úgyis előre elrendelte, hogy kit ment meg, akkor ugyan minek terjesszük az evangélium üzenetét? A válasz egyszerűen az, hogy azért kell továbbadjuk az Úr Jézus Krisztus minden tanítását, mert Ő parancsba adta azt nekünk. Azért evangelizálunk, hogy Isten dicsőségét öregbítsük, továbbá azért, mert Isten végére járhatatlan bölcsességében úgy döntött, hogy “az igehirdetés bolondsága által” tartja meg a világot (1.Korinthusbeliekhez 1:21-25). Az, hogy Isten tökéletes tervének kivitelezésében, minket, erőtlen kis emberkéket is bevon, külön kegyelem. Egy római tömlöcben ülve, Pál apostol, Isten Szent Lelke által, így ír Timótheusnak arról, hogy egyáltalán hogyan képes-, és miért hajlandó ilyen megpróbáltatásokat kiállni az evangéliumért: “Annakokáért mindent elszenvedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való idvességet örök dicsőséggel egyben” (2.Timótheushoz 2:10).
Egyesek lehet, hogy azzal a váddal illetik Istent, hogy terve egyszerűen igazságtalan, hiszen míg egyeseket kiválaszt, addig másoknak esélyt sem ad. Az effajta ellenvetés és ágálás azonban csak a megváltásról kialakított hamis képen alapulhat. Ezen elképzelés szerint az emberek tömött sorokban járulnak Isten színe elé, és arra kérlelik, hogy váltsa meg őket, Isten azonban csak így reagál: “A te neved nem szerepel a listán, vagyis téged nem is választottalak ki, így te szépen kívül maradsz!” A valóság azonban kicsit sem ilyen. Valójában mindenki esélyt kapott arra, hogy engedelmeskedjen Istennek (lásd szabad akarat), azonban - kicsik és nagyok mind - a bűn ideig-óráig tartó örömei mellett tesszük le voksunkat. Isten Igéje azonban arról biztosít bennünket, hogy az Úr nagy kegyelmében úgy döntött, hogy lázadásuk ellenére is megment egyeseket. Az ő szívükben mindaddig dolgozik, míg megnyeri őket, azaz míg, szabad akaratukkal élve, Őt választják. A többieket pedig egyszerűen átadja az ő szabad akaratunknak, vagyis hagyja, hogy megmaradjanak azon az úton, amit ők maguknak választottak, amiről le sem akarnak igazán térni. Akik tehát elutasítják Jézus Krisztus megváltó jobbját, szabad akaratukból teszik azt. Akik beengedték Istent a szívükbe, ők is szabad akaratukból cselekedtek, azonban erre csak azért volt lehetőségük, mert Isten előzetesen kitartóan a szívükre beszélt. Azt is érdemes megfontolnunk, hogy amint az Isten képére teremtett ember, úgy Isten is szabad akarattal rendelkezik (sőt Ő tökéletesen szabad), vagyis arra nézve sincs semmiféle kötelezettsége, hogy bárkit megmentsen. Az, hogy az irántunk való szeretete megmentésünkre indítja Őt, már az Ő szabadon vállalt elköteleződése, tehát azt sem lehet számon kérni rajta.
Isten előzetes elhívása és kiválasztása (predesztináció) nélkül egyetlen ember sem menekülhetne meg. Ha Ő nem hívna és hívogatna minket, akkor a teljes emberiség egy emberként veszne el örökre. Az egyetlen ok, amiért egy lázadó bűnös ember Jézus Krisztus hitére juthat az, hogy Isten úgy döntött, megtéríti őt a veszedelemre vezető útról. Végső soron tehát az egész megváltás egyedül Istenen múlik. “Az idvesség a mi Istenünké, aki a királyiszékben ül, és a Bárányé!” (Jelenések 7:10).
English
Lehetséges úgy megváltásban részesülnünk, hogy Isten előzetesen nem választott ki minket?
