Kérdés
Az elsőáldozásnak nevezett oltári szentség valóban bibliai?
Válasz
Előrevetítjük, hogy az “elsőáldozásról” egy szót sem találunk a Bibliában. Az elsőáldozás a római katolikus edukáció rendszerében a gyermekek nevelésének/szellembeli fejlesztésének részét képezi, és egyben a hét katolikus “szentség” egyike. A római katolikus teológiában a szentség egy olyan cselekedet, melyet az ember azért visz véghez, hogy jó színben tüntesse fel magát Isten előtt, azaz hogy kiérdemelje az Ő kegyelmét. Mielőtt az újszülöttnek bármiféle koncepciója volna a bűnről (vagy bármi másról), megkeresztelik. A római katolikusoknál ez az egyik szentség, mégpedig az első. A következő lépésben a kisgyermekké cseperedett emberpalántát hittanra járatják, majd az első bűnvallás következik. Ezt, a pap jelenlétében lezajló vallásos cselekedetet nevezik “gyónásnak”, vagy “szentgyónásnak”. A bűnök megvallása után a gyereknek ugyanezen pap által elrendelt számú imát/fohászt kell elmondania, hogy feloldozásban lehessen része. A római katolikus embertársunk csak ezek után járulhat életében először az Úr asztalához - vagy az ő szóhasználatuk szerint - csak ezután lehet elsőáldozó.
Ezzel szemben a Szentírás egyértelműen azt adja a tudtunkra, hogy nem emberek képzett kasztja-, vagy más, szent életű halandó férfiak és nők-, hanem egyedül Jézus a mi közbenjárónk Isten színe előtt: “Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1.Timótheus 2:5). Megvallhatjuk egymásnak bűneinket (Jakab 5:16), de nem azért, hogy az az ember oldozzon fel minket, akinek szívünk kitártuk, hiszen erre csak Isten képes. Így tehát jól tesszük, ha csak Istenhez imádkozunk, vétkeinkről neki teszünk vallást, és az Ő kegyelmét kérjük (annak persze semmi akadálya, hogy újjászületett testvérünk is imádkozzon értünk, de az ima meghallgatása és a bűnök megbocsátása nem az ő közbenjárásának-, vagy annak elmaradásának függvénye – a fordító megjegyzése). Megbocsátásban kizárólag Jézus Krisztus értünk tett áldozata által lehet részünk, ingyen kegyelemből. A Titusz levelének 3:5-6 passzusa csak egy azon számos igerész közül, melyek egyedül Jézusnak tulajdonítják bűneink megbocsátását, nem holmi vallásos rituálé abszolválásának.
Az Úrvacsoráról bővebben a Korinthusbeliekhez írt első levél 11:22-34 igerészében szerezhetünk ismeretet. Az Úrvacsora kizárólag a Jézus Krisztust Urukként ismerő, újjászületett híveknek van fenntartva, akik szívbéli alázattal emlékezik és hirdetik Jézus értük való halálát. E levélből arról is értesülünk, hogy a korinthusbeli gyülekezet visszaélt ezzel az ünneppel, így Isten Szent Lelke, Pál apostolon keresztül, megragadta az alkalmat, hogy az akkori korinthusi testvérek bukásainak korrekciója által minket is a helyes irányba tereljen. Mivel ez az ünnep Jézus Krisztus haláláról való memento, ezért ehhez a megemlékezéshez méltó módon is kell hozzáállnunk (mivel Jézus Krisztus halála volt az igazi győzelem a halál felett, ezért joggal beszélünk ünnepről - a fordító megjegyzése). Az Ő halála egyszer és minden korra elegendő volt a valaha élt-, a mában jelenlévő-, és a valaha születendő minden ember bűneinek kiengesztelésére. A katolikus mise keretében azonban Jézust minden egyes nap újra és újra feláldozzák (mely mögött az áll, hogy a Jézus halála óta elkövetett emberi bűnökre akarnak engesztelő áldozatot bemutatni – a fordító megjegyzése). Ez nem csupán teljesen szükségtelen, de kizárólag az Ige világos kijelentésének elferdítése által válik csak lehetségessé. Teljességgel ember lévén, minden emberhez hasonlóan, Jézus is csak egyszer halt meg. Testét eztán eltemették. Teljességgel Isten lévén Ő azonban fel is támadt a halálból. Mikor szánkhoz emeljük a kenyeret és a poharat, akkor ezen szimbolikus eszközökön keresztül – melyek az esemény valós szellemi hátterének csupán árnyékai – az “... Úrnak halálát” hirdetjük, “a míg eljövend” (1.Korinthusbeliekhez 11:26). Ő tehát ma is él, és nem kell újra és újra a fára szegezzük! Mikor részt veszünk az Úrvacsorán, akkor minden alkalommal arra kell emlékeznünk, hogy Istenünk, a halált legyőző, élő Isten, egy napon vissza fog térni.
A Szentírás sziklaszilárd alapján állva nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy az “elsőáldozás” ember-alkotta rituáléjának, mint ahogyan azt a római katolikus egyház kiötlötte, semmiféle bibliai alapja nincs, viszont több elemében egyenesen szembemegy a Szentírás kijelentésével. Létezik azonban az az Isten-adta igazság, melynek tekintetében mindannyian egyetérthetünk: Jézus Krisztus meghalt bűneinkért a kereszten. Ő azt szeretné, hogy az ott és akkor kitöltött kegyelmét Tőle kérjük és vegyük el. Miután pedig éltünk ezzel a kegyelemmel, és örök életünk van e kegyelem által, nyugodt szívvel részt vehetünk az Úrvacsorán, vagy - ha úgy tetszik - az oltáriszentségen, hogy megemlékezzünk a világtörténelem messze legjelentősebb eseményről, arról, mikor Isten önszántából tette le értünk életét a Kálvária keresztjén.
Ha tehát a Biblia által közvetített módon élünk az Úrvacsorával, akkor is van valami kivetnivaló gyermekünk első Úrvacsorán való részvételének megünneplésében? Amennyiben a gyermek elég érett ahhoz, hogy szellemben felérje Krisztus érte tett áldozatának elengedhetetlen jelentőségét, és saját indíttatásából igénybe is szeretné venni az abban megnyilvánuló kegyelmet (vagyis újjászületett hívőről van szó), akkor nem, az ég világon semmi baj nincs ezzel. Sőt, az Úrvacsorán való első részvétel, melynek keretében az ember a Megváltót magasztalja az érte adott élete és kiontott vére által emlékezve Rá, mindenképp egy ünneplésre méltó esemény.
English
Az elsőáldozásnak nevezett oltári szentség valóban bibliai?
