Kérdés
Mit tanulhatunk Ábrahám életéből?
Válasz
Mózesen kívül semelyik másik bibliai szereplőről nem tesz olyan sűrűn említést az Újszövetség, mint Ábrahámról. Jakab apostol, Isten Szent Lelkét visszhangozva, "Isten barátjának" titulálja Ábrahámot. Ezt a megnevezést sehol máshol nem használja az egész Szentírás. Minden kor Jézus Krisztusban újjászületett hívei "Ábrahám fiai"-nak hívatnak (Galátziabeliekhez 3:7). Ábrahám üdvtörténetben betöltött jelentőségéről és kiemelt fontosságáról igen világos és határozott szavakkal szól az Ige.
Ábrahám életének története a Teremtés könyvének (Mózes első könyve) meghatározó részét teszi ki. Először a könyv 11:26-os igerésze említi őt, míg utoljára 25:8-as igehely szól róla, amelyben a haláláról olvasunk. Bár Ábrahám felnőttkorát igen nagy részletességgel ismerjük, szinte semmit sem tudunk születésének körülményeiről, vagy életének korai éveiről. Már 75 éves, mikor először feltűnik a világtörténelem színpadán. Szülőcsaládjáról is csak mozaikszerű ismereteink vannak. Mózes első könyvének 11:28 tanúsága szerint Ábrahám atyja, Tháré, Dél-Mezopotámia egyik befolyásos városában, Úrban, élt, ami a Perzsa-öböl és a mai Bagdad városa között nagyjából félúton-, az Eufrátesz folyó partján fekszik. Arról is tudomásunk van, hogy bár Tháre családjával felkerekedett, hogy a Kánaán földjére költözzön, de ismeretlen okokból csak az Észak-Mezopotámiában található Hárán városáig jutott el, mely Ninive és Damaszkusz között-, egy ókori babilóniai kereskedelmi út mentén volt. Ő itt lelte halálát.
Ábrahám élettörténete a Teremtés könyvének 12. fejezetétől kezd érdekessé válni. Isten ugyanis ekkor hívja el őt. Erről pontosan így olvasunk: "És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei"(1.Mózes12:1-3).
Isten tehát arra utasítja, hogy hagyja el atyja házát, Háránt, hogy arra a földre menjen, melyet majd Ő fog neki mutatni. Isten három ígéretet is tesz Ábrahámnak: 1) saját földje lesz 2) nagy nemzetet támaszt magjából 3) meg fogja őt áldani. Ez a három ígéret alkotja az Ábrahámi-szövetségnek nevezett szellemi szerződés magvát (lásd 1.Mózes 15. fejezet, majd hitelesítését és megerősítését az 1.Mózes 17. fejezetében). Ábrahám különleges természete már ekkor is kitűnik, hiszen kétségeskedő kérdések nélkül rögtön engedelmeskedik Isten Szavának. Az 1.Mózes 12:4 hű bizonysága szerint elhívása után "...kiméne Ábrám, a mint az Úr mondotta vala néki" (1.Mózes 12: 4). Isten Szent Lelke a Zsidókhoz írt levélben többször is a hit példás embereként hivatkozik Ábrahámra, és külön kiemeli előbbi nagy tettét. Ezt így olvassuk: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy" (Zsidókhoz 11: 8).
Ma vajon hányan hagynánk hátra életünk minden kényelmesre bejáratott szokását és területét, hogy valami olyan bizonytalan dolognak vágjunk neki, amiről még azt sem tudjuk, hogy pontosan hova vezet? Ábrahám idejében az emberek életét leginkább a családhoz való hovatartozásuk határozta meg. Abban a korban a családi egység még valóban minden — többnyire csak kialakulóban lévő — nagyobb társadalmi csoportosulás alapja és gerince volt. Ennek megfelelően a családtagok szoros közösségben éltek egymással. Az például teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a család egyes tagjait több száz-, vagy ezer kilométer válassza el. Ábrahám vallási hovatartozásáról szintén csak nagyon hiányos ismereteink vannak. Minden bizonnyal ő és családja is azon bálványkultusz követői voltak, amelyben a babiloni istenek egész sorát tisztelték. Úr és Hárán népe ugyanis ezeknek hódolt. Az egyik legfőbb isten Sin-, a Hold-isten volt. Hogy később ezt az istenséget tisztelték volna Al-Illah néven, szintén nem egyértelműen tisztázott. Isten tehát egy pogány kultúrából hívta ki Ábrahámot, aki nem csupán felismerte Jahve hívását, hanem mit sem időzve engedelmeskedett is Neki.
Ábrahám hittel átitatott életének egy további szemléletes példája Izsák nevű fia születésében látható. Bár ő és felesége, Sára, gyermektelenek voltak (ami az akkori vélekedése szerint az istenek büntetése volt, és ezért igen mély szégyenre adott okot), Isten azonban mégis fiú örököst ígért neki (1.Mózes 15:4). Ez a fiú lesz tehát minden javának, és nevének örököse, de még ennél is fontosabb, hogy ő viszi majd tovább azt a szellemtől származó vérvonalat, ami Séthtől indul, és Jézus Krisztus születésével ér végleg célba. Ábrahám tehát hitt Istenek, hite pedig igazságul tulajdoníttaték neki (1.Mózes 15:6). Isten eztán meg is erősíti Ábrahámnak tett ígéreteit (17. fejezet), hű szolgája hitét pedig Izsák születésével jutalmazza meg (21. fejezet).
Jó pár évvel később Isten próbára is tette Ábrahám hitét. Mózes első könyvének 22. fejezetében annak lehetünk tanúi, amint Isten arra utasítja Ábrahámot, hogy áldozza fel egyszülött fiát Mórija földje hegyének tetején. Azt csak sejthetjük, hogy ennek hallatán Ábrahám lelkében mi játszódhatott le. Mindössze annyit tudunk meg, hogy Ábrahám hűen engedelmeskedett Istennek, Aki nemcsak védelmezte őt- (1.Mózes 15:1), hanem mind ezidáig jó és nagylelkű is volt hozzá. Ábrahám épp olyan engedelmes volt, mint ahogyan az atyja házának elhagyásakor is láthattuk (1.Mózes 22:3). A Szentírás következő igéiből megtudjuk, hogy Isten menten közbeavatkozik és nem engedi, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, de azért nem nehéz elképzelni, hogy Ábrahám hogyan érezhette magát ebben a helyzetben: évtizedekig várt saját fiának születésére, majd az az Isten, aki áldásként megadta őt neki, látszólag vissza is akarta kérni a fiú életét. A Szentírás ebben a történetben azt üzeni nekünk, hogy Ábrahám Istenbe vetett hite nagyobb volt, mint fia iránt érzett szeretete. Annyira bízott Istenben, hogy úgy gondolta, ha fel is kell áldoznia fiát, Isten akkor is támaszt neki olyan magot, amiből aztán egy egész nemzet lesz, esetleg magát Izsákot fogja feltámasztani (Zsidókhoz 11:17-19).
Minden gyarló emberhez hasonlóan nyilván Ábrahámnak is voltak bukásai és bűnei. Persze pusztán azért, mert erről egyesek kevésbé beszélnek, a feljegyzések még nem törlődnek ki a Bibliából. Legalább két olyan esetről tudunk, mikor Ábrahám ellenséges területre érve, életét féltve, hazudott Sára és maga valós kapcsolatáról, csak hogy önnön életét védhesse (1.Mózes 12:10-20; 20:1-18). Isten mindkét esetben megoltalmazza Ábrahámot, és hitetlensége ellenére is megáldja őt. Arról is tudunk, hogy Sárára és Ábrahámra roppant teherként nehezedett Sára meddősége. Sára egy napon tehát azt javasolta férjének, hogy szolgálójához, Hágárhoz, bemenve támasszon neki magot, ő pedig beleegyezett ebbe (1.Mózes 16:1-15). Ismáel nemzése azonban nem csupán Ábrahám elhajlásáról és kicsinyhitűségéről tanúskodik, hanem Isten túláradó kegyelméről is, hiszen Ő teret engedett ennek az életnek, sőt bőségesen meg is áldotta a fiút, és az ő leszármazottait szintén nagy nemzetté tette. Fontos megemlíteni, hogy ez időben Ábrahám és Sára, még Ábrám és Szárai néven voltak ismertek, és csak mikor Ismáel tizenhárom éves lett, akkor adta Isten a körülmetélkedés szövetségét-, és ezzel új nevet nekik. Ekkor újította meg azt az ígéretét is, hogy Szárai-, és nem a szolgáló fia, fogja továbbörökíteni Nevét (1.Mózes 17. fejezet). Ábrámból ("magasságos atya") ekkor vált Ábrahám, vagyis a "sokaság atyja". Tény és való, hogy Ábrahámnak rengeteg test szerinti leszármazottja lett, de messze magasabb azoknak a száma, akik az Úr Jézust Krisztust egyedüli megváltójukként elfogadva szellemi értelemben váltak "Ábrahám fiaivá" (Galátziabeliekhez 3:29). Bár a "hűek atyja" életében is voltak pillantok, mikor hite meginogott, mégis mind a mai napig a hívő ember elöljáró példájaként tekintenek rá.
Az egyik legkézenfekvőbb tanulság, amit Ábrahám életéből levonhatunk az, hogy hittel teljes életre kell törekednünk. Ábrahám csak azért tudott felmenni fiával a Mórija hegyére, mert pontosan tudta, hogy Isten hű az Igéjéhez, hű az adott Szavához. Nem mellesleg, Izsák is csak ezért tudott felmenni apjával, hiszen okkal feltételezzük, hogy — a legtöbb ábrázolással szemben — Izsák már nem gyermek-, hanem fiatal felnőtt volt. Ábrahám hite tehát nagyon messze állt a vak hittől. Az ő hite a mély bizalom azon a meginoghatatlan alapján nyugodott, melyen állva Isten már számos alkalommal bebizonyította felettébb igaz mivoltát és iránta való hűségét. Mikor egy szép napon — Isten közvetlen jelenlétében — visszatekintünk majd földi életünkre, akkor már színről-színre fogjuk látni, hogy Isten gondoskodása és támogató Jobbja hogyan egyengette utunkat, és hogy mindvégig micsoda védelmet és vigaszt biztosított nekünk. Semmi szükség rá, hogy Isten két angyal jelenlétében megjelenjen küszöbünkön, hogy égő csipkebokorból szóljon hozzánk, vagy hogy nagy vizeket oszlasson el előttünk, hogy mi száraz lábbal átjussunk az élet minden mocsarán. Isten élő és ható Igéje-, valamint vigasztaló Szent lelke által már sokkal emelkedettebb és belsőségesebb módon van jelen mindennapi életünkben. Ő életünk legnagyobb és legkisebb epizódját is szemmel kíséri, földi pályánk összes történését ő igazgatja. Az már egy merőben más kérdés, hogy ez korlátolt emberi nézőpontunkból sokszor nem így tűnik. Éppen ezért is annyira szükséges, hogy életünk minden ködjén felülemelkedve múlhatatlan Igéjének fényébe lépjünk, hogy az abban foglalt igaz bizonyságok áthassák szívünk legbelső kamráit, vagyis hogy hitben-, és ne látásban járjunk (2.Korinthusbeliekhez 5:7). Ábrahám példája hűen tükrözi, hogy Isten életünkben való állandó jelenléte több mint valós. Ábrahám baklövései arról is tanúskodnak, hogy Isten nem mindig hárítja el bűneink minden következményeit, hanem kegyelmét mindvégig növelve azok által is oktat minket, és érleli hitünket. Jó hír továbbá, hogy szabad akaratunk teljes érvényesítése mellett sem tudunk olyat tenni, ami meghiúsítaná a legjobb javunkat mindig szem előtt tartó tökéletes üdvtervének kivitelezését.
Ábrahám élete az engedelmességgel járó számos áldást is jól szemlélteti. Mikor Ábrahámot arra utasította az Úr, hogy hagyja el családját, akkor ő egyszerűen csak cselekedett. Mikor Isten azt mondta neki, hogy áldozza fel egyszülött Fiát (mint ahogyan azt Isten valóban meg is tette saját egyszülött Fiával jó kétezer évvel később), akkor Ábrahám már "jó reggel" felkelt, hogy pontosan úgy tegyen, amint Isten azt parancsolta neki. A Szentírás tanúsága szerint Ábrahám kicsit sem kétkedett, vagy hezitált, hanem azonnali engedelmességgel felelt Isten hívására. Persze nem kizárt, hogy Ábrahámnak is voltak vívódásai, hogy feltehetőleg egy szemhunyásnyit sem aludt azon az éjen, azonban hajnalhasadatkor, mikor a tettek mezejére kellett lépni, egy pillanatig sem habozott. Mikor füleink és szívünk ajtaja megnyílik Isten elhívására, mellyel rendre az Igéjében találkozunk, akkor egyszerűen cselekednünk kell. Ha felfogtuk Isten parancsát, akkor azt is meg kell értsük, hogy az engedelmesség ez esetben (sem) a mi kényünk-kedvünk függvénye.
Ábrahámtól azt is megtanulhatjuk, hogy hogyan kell Istennel élő kapcsolatban maradni. Bár Ábrahám készen állt arra, hogy végrehajtsa Isten minden parancsát, attól sem riadt vissza, hogy kérdéseket tegyen fel Istennek. Miért is ijedt volna meg, hiszen meg volt Isten jóságos természetéről győződve! Ábrahám elhitte, hogy Isten fiúval ajándékozza meg feleségét és őt, tűnődő emberi értelme szerint azonban mégis azt tudakolta, hogy miképp válhat egy ilyen csoda lehetségessé (1.Mózes 17:17-23). Mózes első könyvének 18. fejezetében meg van írva, hogy Ábrahám — Jézus Krisztus megváltói munkásságát egy az egyben előrevetíve — hogyan járt közben Sodoma és Gomora lakóiért. Ábrahám ezzel is beigazolta, hogy Isten szent és igaz, hiszen még elképzelni sem tudta Róla, hogy képes volna az igazságos embereket a bűnösökkel egyetemben elveszíteni. Arra kérte tehát Istent, hogy kímélje meg a bűnös városok lakóit, ha csak ötven igazságos ember is találtatik köztük. Isten ebbe bele is ment. Hogy milyen mély bizalmi viszonyban volt az Úrral az is mutatja, hogy ember létére már-már piaci alkudozásba kezdett a világmindenség Teremtő Istenével. Hogy Isten ugyanakkor milyen szeretettel viseltetett barátja felé, pedig abból látszik, hogy Ő belement ebbe az alkudozásba, és mindenben engedett Ábrahámnak! Olyannyira, hogy bár tíz igaz ember sem volt a városokban, Ő azt az egy igaz embert és annak családját is kimentette (1.Mózes 19. fejezete), aki a Lót névre hallgatott. Amellett sem szabad szó nélkül elmennünk, hogy Isten mintegy belső kötelezettséget érzett arra, hogy megossza Ábrahámmal a tervét mielőtt még véghezvitte volna azt (1.Mózes 18:17-19)! A Mindenható annyira komolyan veszi saját adott szavát, hogy mikor a két angyal képében Lótot menti, akkor azt mondja, hogy semmit nem tehet(!), míg a férfi és hozzátartói el nem hagyják a várost. Ezekből a példákból tehát nem csupán Ábrahám Istennel való mély kapcsolatát-, és a másokért — akár kellemetlenségek árán is — közbenjáró buzgóságát láthatjuk, hanem Isten határtalan szeretetét Ábrahám-, és benne az egész hívő emberiség iránt.
Ábrahám hitbéli ingadozása különösen a Hágárral való kapcsolatában és Ismáelhez való viszonyulásában válik láthatóvá. Bukdácsolásából megtanulhatjuk, hogy hova vezet az, ha türelmetlenül, Isten helyére beállva, mi magunk akarjuk életünk gyeplőjét kezünkbe venni. A várni nem tudó- és nem akaró házaspár alól gyorsan ki is szaladt a ló! Láthatjuk azt a keserűséget, ami ebből a helyzetből mind Sára-, mind pedig Hágár oldalán keletkezett, mint ahogyan azt az ellenségeskedést is, amihez ez Ismáel és Izsák magva között vezetett. Mint ahogyan azt a későbbi ószöveségi narratíva felfedi előttünk, Ismáel leszármazottai Isten népének esküdt ellenségeivé váltak. Ennek a keserű viszálynak az adok-kapok jellege mind a mai napig jellemzi a Közel-Kelet társadalmait. Ábrahám botlásai azt is harsányan hirdetik nekünk, hogy saját erőnkből képtelenek vagyunk Isten életünkre néző tervét (jelesül magunk-, és embertársaink lelki üdvét) kivitelezni és teljesíteni. Ha ilyen kevély kísérletbe kezdünk, akkor gyorsan rádöbbenünk majd, hogy csak többet ártunk a helyes ügynek, mint használnánk annak. Ennek a leckének messzemenő következményei vannak: ha Isten egyszer már megígérte, hogy teljesít egy adott dolgot életünkben, akkor addig kell türelmesen várnunk, míg Ő azt a saját, rendelt idejében valósítja meg.
Teológiai értelemben szólva Ábrahám élete az ún. sola fide tantételének gyakorlati példája. Ez a doktrina azt mondja ki, hogy Isten csak és kizárólag hitből, és hit által igazít meg minden őt követő személyt. A Szent Lélek Isten kétszer is Ábrahámot hozza fel ennek — az üdvbiztonság szempontjából — kritikus jelentőségű tan szemléltetésére, miközben Pál apostol fogja a tollat. Az újszövetségi levelek talán legfényesebbike, a Rómabeliekhez írt levél, teljes negyedik fejezete Ábrahám életét emlegeti, mint a hit általi megigazulás példáját. A Galátziabeliekhez írt levélben hasonló érvelésnek lehetünk tanúi, amint Pál apostol levezeti, hogy a nem-zsidók hit által ugyanazon áldások örökösei, mint a testi leszármazás szerinti zsidók (Galátziabeliekhez 3:6-8, 14, 16, 18, 29). Mindezt Mózes első könyvének 15:6 igerészére vezeti vissza, amit újfent így olvasunk: "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul." Ábrahám Isten ígéreteibe vetett mély hite már elég volt ahhoz, hogy Isten szemében (vagyis az egyetlen teljesen objektív — és ezért abszolút — mérce szerint) igaznak nyilváníttassék. Ábrahám semmit sem tett azért, hogy lelki üdvét kiérdemelje, hanem "csupán" Istenbe vetett bizalma bizonyult elégnek. Ez persze igazolja a Rómabeliekhez írt levél 3:28 állításának igaz voltát.
Isten kegyelme működésének már az Ószövetség korai éveiben is tanúi lehetünk. Az evangélium nem Jézus Krisztus születésével kezdődött, és halálával zárult, hanem egészen a Teremtés könyvééig megy vissza, és a világidő (éon) végezetéig ér. A Szentírás — keletkezési idejét tekintve — első könyvében is szép számmal találunk Jézus Krisztusra vonatkozó utalásokat, csak hogy egyet idézzünk – Jób 22:30. Mózes első könyvének 3:15 igehelyén Isten előre megmondja, hogy az asszony magva (leszármazottja) a kígyó fejére fog taposni. Teológusok egybehangzó véleménye szerint ez már az örömhírmondó, szeplőtlen Jézus Krisztus győzelmére utal. Az Ószövetség további könyvei végigkövetik azt a történetet, ami Séth vérvonalán keresztül (1.Mózes 4:26) kibontakozva végül elvezet minket az Úr Jézus Krisztus megszületéséhez. Ábrahám története tehát a teljes üdvtörténet egyik fontos mozaikkockája. A Szent Lélek Pál apostolon keresztül is felhívja rá figyelmünket, hogy az evangélium megváltó örömhíre már Ábrahámnak is hirdettetett, mikor Isten előre megmondta neki, hogy "...te benned fognak megáldatni minden népek (Galátziabeliekhez 3:8).
Ábrahám életéből azt is mindenképp megtanulhatjuk, hogy a hit nem egy örökletes képesség, azaz hogy az nem a testből, hanem csakis a szellemből fakad. Az olyan igerészek, mint a Máté 3:9, a Lukács 3:8 és a János 8:39 félreérthetetlenül jelzik, hogy csak azért, mert valaki Ábrahám leszármazottja, véletlenül se higgye azt, hogy automatikusan megváltásban részesül. Ránk nézve ebből persze az is leszűrhető, hogy messze nem elég, hogy valaki kersztény családban nő föl, hiszen nem szüleink, vagy rokonaink hitéből léphetünk élő kapcsolatra Istennel, és nem az ő ájtatosságuk miatt kerülhetünk be a mennybe. Isten biztosan nem fog minket pusztán azért fiának vagy lányának tekinteni, mert már a dédszüleink is buzgó hívek voltak, és mert mi is minden vasárnap kegyesen odavetünk Neki egy órát életünkből, miközben új ruháinkkal villogunk és valójában már csak az ebéd jár az eszünkben. A Rómabeliekhez írt levél 9. fejezetében Pál apostol ezt is Ábrahámon keresztül szemlélteti, mikor azt mondja, hogy az Ábrahám magvából közül nem mindenki részesül(t) lelki üdvösségben (Rómabeliekhez 9:7). Isten mindentudásában pontosan előrelátta azt is, hogy kik lesznek azok, akiknek hit által megváltásban lesz részük, az üdvösségre való lehetőséget, azonban mindenkinek megadta (1.János 2:2).
Jakab apostol Ábrahám életén keresztül szemlélteti, hogy a tettek nélküli hit halott (Jakab 2:21). Állítása alátámasztására Ábrahám és Izsák példáját idézi. Ha csupán elvi síkon értünk egyet az evangélium igazságával, akkor még mindig megmarad(ha)tunk bűneinkben. (Az író érvelése mögött tulajdonképpen az áll, hogy amennyiben Isten Igéjének elévülhetetlen igazsága életünkben nem válik tetteinket átformáló erővé, akkor valójában nem is értettünk azzal ténylegesen egyet! — a fordító megjegyzése.) A hitünk tehát jó tetteken keresztül mutatkozik meg, de pusztán jó tettek cselekvése által sosem jutunk el igaz hitre! Jó tetteket lehet görcsösen, testből is véghezvinni, mint ahogyan azt a világ összes vallása megkívánja híveitől. Ezek a testből — azaz nem a szellemből — fakadó "jó" tettek, pontosan oda hatnak vissza, ahonnan kiindultak, tudniillik a testre. Így elkerülhetetlen, hogy a saját (vélt) jóságunkba vetett hitet növelik, és hogy a büszkeségünk az egekbe szökik tőlük. Van ugyanis olyan böjt (értsd vallásos cselekedet), mely csak a test hizlalására jó (Kolossébeliekhez 2:23) Azok a jó tettek, amelyekről Jakab apostol beszél, Isten Szent Lelkének rajtunk keresztül véghezvitt cselekedetei, így az abból származó dicsőség is kizárólag az Övé. Éppúgy, mint ahogyan egy gyümölcsfa nem görcsöl azon, hogy jó gyümölcsöket hozzon, úgy a hívő ember számára is teljesen természetes azon jó tetteket cselekedni, amiket maga Isten készített számunkra elő, hogy mi azokban járjunk (Efézusbeliekhez 2:10) A hívő ember számára éppen ennyire természetes, hogy beszédéből önkéntelenül is kiköszön Isten Igéje, nem pedig közönségnek felmondja azt, mint verset szokás, hiszen a verssel ellentétben, az nem a fejében, hanem a szívének belső, titkos szobájában van. Ábrahám hite tehát tetteiben is megnyilvánult, mint ahogyan annak a Mórija hegyén tanúi lehettünk, és ez az engedelmes hite volt az, ami képes volt megmenteni lelkét, ami Isten szemében igaz emberré tette őt (1.Mózes 15. fejezet).
Összegzésképpen tehát azt mondhatjuk, hogy Ábrahám a hit példás embere volt. Na nem is azért, mert talán tökéletes és minden bűntől mentes-, jámborsága tekintetében utánozhatatlan élete lett volna, hiszen neki is megvoltak a mindegyikünkre jellemző emberi gyarlóságai. Élete azért olyan érdekes, mert a Biblia-központú élő keresztény hit számos alaptétele fényesen megnyilvánul benne. Isten kihívta Ábrahámot a világból csak úgy, mint minket. Isten őt választotta sokak közül, hogy a mindenkinek áldása leendő Jézus Krisztus eljöhessen, hasonlóan mint ahogyan korunkban Isten hívő szolgáin keresztül kell eljöjjön Isten irgalma és szeretete a világba. Tettei jól tükrözték Istennel való élő kapcsolatát és hitét (Zsidókhoz 11:8-10). Mi is törekedjünk hát olyan életre, ami Ábrahám életéhez hasonlóan más testvéreinkre is annyira ösztönzőleg hat, mint Ábrahám szellemi öröksége.
English
Mit tanulhatunk Ábrahám életéből?
