Kérdés
Mit tanulhatunk Áron életéből?
Válasz
Áron leginkább a kivonulásban (lat. exodus) betöltött szerepéről ismert. Ő volt az első Lévita főpap, vagyis az Áronita-papság első láncszeme. Az egyiptomi fogság alatt Lévita család fiaként három évvel öccse, Mózes, előtt látta meg a napvilágot (2.Mózes 7:7). Áron első bibliai említésére Mózes második könyvének negyedik fejezetében kerül sor. Ott arról olvashatunk, hogy Isten közli Mózessal, hogy testvérét, Áront, küldi majd el vele, ugyanis együtt kellett Izráel fiait kiszabadítaniuk a fáraó rabigájából.
Az izraeliták József és leszármazottai halála után is Egyiptom földjén maradtak, és létszámuk szépen gyarapodott. Mivel a népesség igen nagyra nőtt, így a fáraó, "a ki Józsefet nem ismerte vala", hatalomra jutása után attól tartott, hogy a zsidók fellázadnak ellene, ezért könyörtelen hajcsárokat állított feléjük, "hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket" (2.Mózes 1:8-14). Azt is elrendelte, hogy a héber bábák öljék meg a fiú újszülötteket, és csak a lányokat hagyják életben. Mikor a bábák inkább Istennek, mintsem az istenként tetszelgő fáraónak engedelmeskedtek, és nem hajtották végre a gyilkos rendeletet, akkor azt parancsolta "minden ő népének", hogy az összes zsidó újszülött fiút erőszakkal vessék a folyóvízbe. Ez a rendelet Mózes születésénél már érvényben volt (2.Mózes 1:15-22). Áron minden bizonnyal annak életbelépte előtt születhetett, vagy a bábák már az ő születésénél sem engedelmeskedtek a bálvány parancsának. Áronról mindaddig nem tesz említést az Ige, míg Isten vér szerinti öccséhez, az akkor már nyolcvan éves, Mózeshez irányítja őt. Ez részben azzal magyarázható, hogy Mózes az egyiptomi udvartartásban, a fáraó fogadott fiaként nőtt fel.
Mikor Isten az égő csipkebokorból (valójában sejthetőleg akácia bokor volt) szólt Mózeshez, akkor Mózes nem győzött mentegetőzni, és kibújni a rá testált felelősség alól. Isten ugyanis arra a földre hívta vissza, ahol minden bizonnyal gyilkosságért keresték, ráadásul egyenesen a fáraóhoz kellett mennie, hogy ott nem kevesebbet mondjon az uralkodónak, mint hogy szabadon kell engednie a gyakorlatilag ingyen dolgozó rabszolgáit (2.Mózes 3.-4. fejezet). Emberileg tehát érthető, hogy Mózes miért állt olyan vehemensen ellen az Úr hívásának (2.Mózes 4:13). Istent azonban ez sem érte meglepetésként: "És felgerjede az Úr haragja Mózes ellen és monda: Nemde atyádfia néked a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő ékesenszóló és ímé ő ki is jő elődbe s mihelyt meglát, örvendezni fog az ő szívében" (2.Mózes 4:14). Isten eztán azzal nyugtatta Mózest, hogy "ő lesz néked száj gyanánt", és hogy Ő maga adja majd Áron szájába a szavakat. Mikor azonban az Úr azt is hozzáfűzi, hogy "te pedig leszesz néki Isten gyanánt", akkor ezzel nem csak egy Jézus Krisztusra vonatkozó konkrét próféciát tár elénk, hanem az Atya és a Fiú Isten kapcsolatába is mély betekintést enged (2.Mózes 4:15-17).
Isten ezt megelőzően Áronhoz is szólt, ezért ő már engedelmesen közeledett a Párán pusztájában vezető úton, hogy találkozzon Mózessal. Mózes elmondta Áronnak Isten hozzá intézett szavait, és azokról a jelekről és csodákról is tájékoztatta, amit majd rajtuk keresztül fog cselekedni Isten. Mikor Egyiptomba jutottak, előbb összegyűjtötték nép véneit, majd Áron pontosan közölte velük, hogy Isten mit mondott Mózesnak, továbbá Isten jeleit is megcselekedték előttük (2.Mózes 4:27-31). Igen szembetűnő, hogy Áron milyen buzgón és engedelmesen reagált Isten elhívására, és milyen kész szívvel fogadta mindazt, amit Mózes mondott neki. Látszólag minden vonakodás és kétség nélkül készen állt azon feladat teljesítésére, amire Isten elhívta őt, és készségesen segítette öccsét, mikor nevében a néphez szólt. Ezen tulajdonságai csak tovább erősitik azt a feltevést, mely szerint Áron Jézus Krisztus előképe, más cselekedetei – mint ahogyan azt a későbbiekben látjuk majd – pedig nem. A Szentírásban megjelenő ún. bibliai típusoknak ez majdnem mindig jellemzője, azaz egyes esetekben nagyon tisztán tükrözik vissza, pontosabban előre, az Úr Jézus egy-egy tulajdonságát, földi szolgálatának egyes jelentős mozzanatait, más esetekben pedig éppen a típus hordozójaként szolgáló halandó emberi gyarlósága süt át rajtuk. Áron egyértelműen közvetítőként, közbenjáróként szolgált a nép és Mózes között is, hiszen Mózes saját népétől elválasztva nőtt fel, majd Midián pusztájába menekülve negyven évig távol élt tőlük.
Amint a kivonulás története egyre jobban kibontakozik, Mózes és Áron többször megjelenik a fáraó előtt, hogy a zsidók szabadon bocsátását kérjék. Kérésük nyomatékosítására Isten számos jelet ad rajtuk keresztül. Ezek végrehajtásánál Isten több esetben Áron favesszejét használta. Mivel tehát e két ember engedelmes volt Istennek, így a zsidók végül a fáraó ellenkezésére is szabadon távozhattak.
Áron, Mózes oldalán, a pusztai vándorlás alatt is vezette a népet. Ebben az időben is mindenben Mózes segítségére volt, és az ő nevében beszélt. Mikor aztán a zsidók ismételten Isten és ezen két szolgája ellen zúgolódtak (2.Mózes 16:2), akkor így szólt "Mózes és Áron Izráel minden fiainak: Estve megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Égyiptom földéről; Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét; mert meghallotta a ti zúgolódástokat az Úr ellen. De mik vagyunk mi, hogy mi ellenünk zúgolódtok?" (2.Mózes 16:6-7). Mózes tehát utasította Áront, hogy hívja össze a népet az Úr elé, és ekkor meg is jelent nekik Isten dicsősége a felhőben (2.Mózes 16:10). Ebben az időben történt az is, hogy az Úr fürjekkel elégítette ki népe húsra való étvágyát, a manna viszont a pusztai vándorlás utolsó napjáig, azaz a szombat kivételével negyven éven át, minden nap hullott az égből. Isten utasítására Mózes egy hómernyi mannát megőrzött egy aranyboglárban az utókornak, melyet a szövetség ládájába helyezett. Mózes annak begyűjtésével Áront bízta meg (2.Mózes 16:32-35).
Kóré fiainak lázadása után Isten csodás jelet adott, hogy mindenki számára újra világossá tegye, hogy Áron és leszármazottai hivatottak arra, hogy az Úr papjaiként szolgáljanak. Minden törzs egy-egy vesszőt vitt Mózes elé, melyre a törzs nevét írták fel. A Lévi törzsét jelképező vesszőre Áron nevét írták fel. A vesszőket eztán éjszakára a szövetség sátorában, a szövetség ládájával szemben helyezték el, és reggelre "...ímé kihajtott vala a Lévi házából való Áronnak vesszeje, és hajtást hajtott, és virágot növelt, és mandolát érlelt" (4.Mózes 17:8). Isten pedig azt parancsolta Mózesnek, hogy vigye "...vissza az Áron vesszejét a bizonyság ládája elé, hogy őriztessék ott a lázadó fiaknak jegyül, hogy megszünjék..." az Isten ellen való zúgolódásuk (10. igevers).
Meg van írva az az igaz történet is, mely szerint Józsué, Izráel seregeinek fővezére, az amálekiták ellen folytatott harc közben csak akkor tudott sikeresen előretörni seregeivel, mikor Mózes kezei fel voltak emelve. Mivel a csata egész nap tartott, Mózes már csak nagyon nehezen tudta kezeit ebben a helyzetben tartani, így Áron és Húr voltak azok, akik követ hoztak, hogy Mózes le tudjon ülni, és maguk támasztották kezeit, hogy azok ne lankadhassanak. Ez a beszédes kép hűen tükrözi Áron Mózesnak tett szolgálatát. Ő mindenben igyekezett testvérét támogatni, hiszen Isten akarata szerint Mózes volt az, akinek a népet ki kellett vezetnie Egyiptomból.
A Sinai hegyen Isten figyelmeztette a zsidókat, hogy ne közelítsenek a hegyhez, míg Ő Mózest magához hívja, hogy odaadhassa neki a szövetség zálogát, a törvényt. Mózes egyik felmenetele során Isten azt mondta, hogy Áront is vigye magával (2.Mózes 19:24). Egy másik alkalommal, mikor Mózes Isten közvetlen jelenlétében a hegyen volt, Áront és Húrt állította maga helyébe, hogy a nép soraiban esetlegesen felmerülő vitás kérdéseket tisztázzák (2.Mózes 24:14).
Áron felügyelete alatt azonban sajnos nem alakultak túl jól a dolgok. A nép fiai egyre türelmetlenebbek lettek, és nem akartak tovább Mózes visszaérkeztére várni, így hát arra kérték Áront, hogy ő csináljon nekik istent. A Biblia feljegyzése szerint Áron nem vonakodott teljesíteni kérésüket, hanem íziben el is rendelte, hogy vigyék elé az asszonyok és gyermekek arany ékszereit, melyeket beolvasztva borjú képet öntött, és bálványt állított. Ezenfelül egy oltárt is építtetett a borjú elé, és új ünnepet szerzett, melyet ki is kiáltott (2.Mózes 32:1-6). Igencsak nehéz lehet megérteni, hogy ugyanaz az ember, aki olyan készségesen állt bele Isten elhívásába, hogy segítse testvérét kivezetni a népet Egyiptomból, aki első kézből tapasztalhatta meg Isten csodáit, aki nemrég még Istent is láthatta a Sinai hegyen, hogyan tehet ilyet. Mielőtt azonban szeretetlenül ítélkezve pálcát törnénk Áron feje felett, ismerjük fel, hogy ebben az esetben a mindegyikünkben lakozó bukott emberi természet kerekedett felül benne. Nem tudhatjuk, hogy pontosan mi játszódhatott Áron szívében, de nem nehéz elképzelni, hogy az emberektől való félelme Isten iránt való kétkedéssé érett benne.
Isten mindeközben tájékoztatta Mózest arról, hogy alant mi játszódik, vagyis hogy a nép időközben már egy arany borjút istenít. Ekkor az Úr azt mondta Mózesnek, hogy eltörli őket a föld színéről, és hogy Mózesből támaszt magának egy új nemzetet. Ezzel azonban Isten csak próbára akarta tenni őt. Mózes ekkor alázattal felelve járt közben népéért (2.Mózes 32:7-18), amely tettével az Úr Jézus Krisztus előképét igen világosan körvonalazta. Mikor aztán alámenvén saját szemével látta, hogy mi folyik, akkor "...felgerjede Mózesnek haragja, és elveté kezéből a táblákat, és összetöré azokat a hegy alatt" (2.Mózes 32:19). A táblákon Isten saját kezével beírt parancsolatai-, az Ószövetség záloga volt felvésve. Úgy tűnik tehát, hogy Mózes nem pusztán dühében vetette a földre a táblákat, hanem annak szemléltetésére is, hogy a nép türelmetlensége és engedetlensége által saját maga hágta át Isten szövetséget. Mózes "azután fogá a borjút, a melyet csináltak vala, tűzben megégeté, és apróra töré mígnem porrá lett, és a vízbe hintvén, itatá azt az Izráel fiaival" (2.Mózes 32:20). Mikor Mózes kérdőre vonta Áront az emberek tettei miatt, hiszen Áron vezetői felelősséggel bírt Mózes távollétében, akkor Áron igazan megvallotta, hogy az emberek újfent zúgolódtak Isten ellen, és arra kérték őt, hogy maga csináljon nekik istent. Arról viszont hallgatott, hogy ő miért engedett nekik.
Áron azt is felvállalta, hogy ő utasította a népet az ékszerek egybegyűjtésére, azonban az öntött kép létrehozásában betöltött szerepéről csak így nyilatkozott: "...én pedig a tűzbe vetettem (az aranyat), és e borjú formáltaték" (2.Mózes 32:24 betoldva). "És látván Mózes, hogy a nép megvadula, mert Áron megvadítá vala őket, ellenségeik csúfjára, megálla Mózes a tábor kapujában, és monda: A ki az Úré, ide hozzám! és gyűlének ő hozzá mind a Lévi fiai" (2.Mózes 32:25). Mikor tehát a Léviták összegyűltek előtte, akkor arra utasította őket, hogy az önnön fejükre hozott rontás elvételére maguk vágják le népük embereit. Háromezer ember hullott el azon a napon. Mózes eztán ismét felmenve a hegyre esedezett Isten előtt a nép bűneiért, és saját lelki üdvét ajánlotta fel cserébe, vagyis azt mondta az Úrnak, hogy inkább ő tapasztalja meg az Istentől való örök elválasztást (2.Mózes 32:32), csak bocsásson meg a népnek. Ebben a gesztusban megint a lehetetlenséggel határos nem felismerni Jézus Krisztus jövőbeli küldetését és személyét. Isten tehát most is engedett a közbenjáró Mózesnek, azonban meglátogatta a bűnt a bűnösökön, és megverte a népet bálványozásukért (2.Mózes 32:33-35).
Az arany borjú azonban Áron nem egyetlen baklövése volt. Mózes negyedik könyvének 12. fejezetében Áron és az a Miriám, aki Mózes és Áron testvére volt, szembeszegültek Mózessal. Erről így olvasunk: "Miriám pedig és Áron szólának Mózes ellen a kúsita asszony miatt, a kit feleségül vőn, mert kúsita asszonyt vett vala feleségül. És mondának: Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is? És meghallá az Úr" (4.Mózes 12:1-2). Az ilyen büszkeség bizonyosan nem Istentől való. A vezetői szerepet betöltő emberek sajnos sokszor áldozatul esnek ennek. Nehéz elmenni szó nélkül amellett, hogy Mózest éppen azért szólták meg testvérei, mert egy a nemzetekből való nőt vett magának feleségül. Lehetetlen nem látni, hogy ez a feleségválasztás hogyan vetíti előre a nemzetekből való egyház (Jézus menyasszonya) és az eljövendő vőlegény (az Úr Jézus Krisztus) kapcsolatát. Isten a három testvért magához hívta, és maga védte meg Mózest Áronnal és Miriámmal szemben, mikor felelősségre vonta őket azért, hogy hogyan vetemedhettek arra, hogy szavukat Mózes ellen — vagyis Isten szócsövével szemben — felemeljék. Mikor aztán a felhő, melyből az Úr szólott, felemelkedett, Miriám egyszerre leprás lett. Áron eztán Mózest kérlelte Miriám gyógyulásáért (hiszen Mózes Isten gyanánt volt neki – lásd feljebb), aki meg is gyógyult, miután a táboron kívül töltött hét tisztulási nap betelt rajta (4.Mózes 12:3-16). Érdekes, hogy Mirián leprás lett, Áron azonban egészséges maradt. Áron Mózeshez intézett vallomása azonban arról tesz bizonyságot, hogy ő nagyon is belátta balga bűnét, és megbánta azt. Így kér(het)te Mózest, hogy ne engedje Miriámot szenvedni.
Áront és minden utódját Isten örök rendelés szerint papokká tette választott népe felett (2.Mózes 29:9), maga Áron pedig az első főpap volt. Isten Mózesen keresztül a Sinai hegyen közvetítette mindazon rendeleteket, melyek, többek között, a papok megszentelésére és szertartásos ruháira vonatkoztak. Áron tehát főpap volt, leszármazottai pedig egészen a salamoni templom pusztulásáig, vagyis Kr.u. 70-ig, papként szolgáltak. A Zsidókhoz írt levél részletesen tárgyalja, hogy az Áronita-papság intézménye hogyan vetítette előre Jézus maradandó papságát (Melkizédek rendje szerint való pap és király). Míg azonban az Úr Jézus Krisztus áldozata egyszer és mindenkorra elvette az egész világ bűneit, amire a bikák és bakok vére sosem volt képes (Zsidókhoz írt levél 4.-10. fejezet), addig Lévi fiai (Léviták) folyamatosan áldozatokat kellett bemutassanak (éppen az áldozatok elégtelen mivolta miatt). Áron és fiai, bűnben fogant, és halált szülő emberek lévén, saját magukért is áldozatokat kellett bemutassanak. Ezzel szemben Isten szeplőtlen báránya minden bűntől mentes volt, vagyis egész életében egy darab – annyi sok – gonosz gondolata sem volt. Talán ezen a példán keresztül is szemléltethető az Isten és ember közötti tengermélységű szakadék. Jézus Krisztus, az élő Isten egyszülött Fia, teljesen bűntelen volt. Csak így vehette magára a valaha élt és a jövőben születendő összes ember minden bűnét. Egyszeri áldozatának kegyelem-hulláma a föld széléig (időbeli fogalom is!) tisztára mos minden halandót, aki hittel és hit által az Ő szent Nevét hívja segítségül, aki a Mindehatót választja menedékééül.
Annak ellenére, hogy Áron papsága tehát "csak" homályos előképe volt az Úr Jézus papságának, Áron engedelmessége így is hallatlan jelentőséggel bírt. Ezt Áron két fia – Nádáb és Abihu – intő példáján keresztül is láthatjuk. A Szentírás hű bizonysága szerint ők ugyanis "...vivének az Úr elé idegen tüzet, a melyet nem parancsolt vala nékik" (3.Mózes 10:1), "tűz jöve azért ki az Úr elől, és megemészté őket, és meghalának az Úr előtt" (3.Mózes 10:2). Mikor eztán Mózes emlékeztette Áront, hogy Isten éppen erre gondolt, mikor azt mondta, hogy Neki a Hozzá legközelebb állókban kell megszenteltetnie, akkor Áron csak mély hallgatással válaszolt (3.Mózes 10:3-4). Nem zárhatjuk ki, hogy a két férfi puszta buzgóságból vitte az "idegen tüzet" az Úr elé, hogy ezzel is az Ő tetszését keressék. Bűnük azonban abban állt, hogy hozzátettek Isten rendeléseihez (5.Mózes 4:2; Példabeszédek 30:6; Jelenések 22:19) , vagy más szavakkal, saját korlátolt emberi gondolataikat öntudatlanul is egy szintre helyezték Isten határtalan bölcsességével (Ézsaiás 55:8-8). Áron látszólag értette fiai kihágásának mibenlétét, így sem őket nem mentegette bűnükért-, sem pedig Istent nem vádolta az ítéletért. Áron felfogta Isten Igéje szentségének sérthetetlenségét, és így képes volt elfogadni a fiain esett ítéletet.
Mózeshez hasonlóan Áron sem léphetett be az Ígéret földjére a Méribában (Masszában), a versengésnek vizeinél, esett engedetlensége és az Úr ellen való felfuvalkodása miatt (4.Mózes 20:23). Eljött hát a nap, mikor Isten azt mondta Mózesnek, hogy Áronnal és Áron fiával, Eleázárral, menjenek fel a Hór hegyére. Ott aztán Mózes levette Áronról főpapi ruháit, és Eleázárra adta azokat, majd Áron meghalt a hegy tetején (4.Mózes 20:26-29). Az eseményeket szemmel követő nép eztán harminc napig siratta őt.
Áron élete Isten szentségének és dicsőségének visszfényét tükrözi. Jó és hű szolgaként kezdte pályafutását, aki mindenben kész volt testvérét, Mózest, segíteni, és közvetítőként működni közte és a nép között. Izráel történetének első főpapjaként is derekasan helyt állt, és híven szolgált abban az áldozati rendszerben, melyet Isten Jézus Krisztus egyszer és minden korra elegendő áldozatának előképeként használt. Mindannyiunkhoz hasonlóan azonban Áron is csak egy gyarló, bűnös ember volt. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy annak ellenére, hogy Istent saját szemeivel láthatta, arany borjú képet öntött, és a népet annak tiszteltére vezette (félre). Később azonban annak is tanúi lehetünk, amint hibáiból és Isten dorgálásaiból tanult. Ennek köszönhetően már képes volt megvallani Mózessel szembeni bűnét, és fiainak halálát is elfogadni. Áron életéből megtanulhatjuk, hogy jó és helyes másokat szolgálni, hogy milyen az Istennek tetsző vezetői felelősségvállalás, továbbá hogy mindenben jó alázatosan engedelmeskednünk Istennek.
English
Mit tanulhatunk Áron életéből?
