Kérdés
Mit tanulhatunk Dániel életéből?
Válasz
Dániel próféta életébe leginkább a saját keze által írott könyv-, valamint Ezékiel próféta könyvének 14:14, 20 és 28:3 igerészei mentén kaphatunk betekintést. Dániel és Jákób legkisebb fia, József, életében számos jelentős párhuzamra tudunk rámutatni. Mindketten idegen országba hurcoltattak el, szolgai soruk ellenére mindketten jól éltek, miután az adott ország uralkodójának álmát helyesen értelmezték, továbbá Isten iránti hűségük miatt mindketten magas rangra emelkedtek.
Miután a babiloni király, Nabukodonozor, vesztegzár alá zárta Jeruzsálem városát, az izraeli udvartartás legjavát-, azaz olyan ifjakat választott ki magának (mint a zsákmány legkívánatosabb részét), akik mind küllemre szépek voltak, mind pedig tudásszomjuk és eszességük révén kiemelkedtek társaik közül. Ők aztán arra hívattak, hogy a babilóniai kultúrát és tudományt kitanulják. Három év elteltével, a kiképzés zárultával, a király szolgálatába állították őket (Dániel 1:1-6), ugyanis a királyok nemcsak nemes szövetekkel, és ékes fémekkel-, hanem emberek fiaival is szerették magukat díszíteni. Így választották ki tehát Dánielt és három júdeabeli sorstársát, kiknek új babiloni identitásuk megszilárdítása végett új nevet is adtak. Dánielt, akinek neve "Isten az én bírám" jelentéssel bír, a Belsazzár (Beliál hercege) névre "keresztelték át", míg Hananiás, Misáel, és Azariás a Sidrák, Misák, és Abédnégó nevet kapták. A babilóniaik nyilván azért adtak ezen nemesb foglyaiknak új nevet, hogy teljesen elszakítsák őket zsidó gyökereiktől, hogy ezzel is meggyorsítsák Dániel és sorstársai teljes beolvadását (asszimiláció) a babilóniai kultúrába. Ezenfelül a névadás, vagy az új név adása a Szentírásban rendre nagy urak és teljhatalmú királyok hatáskörébe esik. Gondoljunk csak arra, hogy az egész teremtett világ felett uraságot kapott — Isten képére teremtett — Ádám, hogyan adhatott minden teremtménynek nevet (1.Mózes 2:19), hogy Isten hogyan adott új nevet Ábrámnak, Sárának, Jákóbnak, vagy éppen Simonnak, és hogy a királyok királya hogyan ad majd fehér kövecskére írt új nevet minden Benne győzedelmes hívének (Jelenések 2:17). Kevés kétség fér tehát csak hozzá, hogy a babiloni király — mint minden világhatalmi uralkodó előtte és minden bizonnyal utána is — istennek tekintette magát. A mögöttük meghúzódó bukott angyali erőtér már csak ennek okán is jól beazonosítható.
Az idő elteltével Dániel és bajtársai minden fogolytársuknál bölcsebbnek bizonyultak, így méltónak találtattak arra, hogy Nabukodonozor személyes szolgálatába állítsák őket. Dániel és nemzetbeli testvérei Isten iránti hűségének egyik első jele az volt, hogy visszautasították a király asztalának minden kövér, de "csalárd" eledelét, hiszen a Mózes által közvetített törvények szerint azok tisztátalannak minősültek, így inkább vegetáriánusok lettek. Mindazok ellenére, hogy a legsoványabb kosztot fogyasztották, más — a király asztalához járuló — elhurcolt ifjaknál kellemesebbnek ítélték arcukat, mikor egészségi állapotukat vizsgálták. Persze ezzel a Szentírás nem a vegetarianizmus jótékonynak vélt hatásai mellett érvel, hanem éppen azt akarja kifejezni, hogy Isten a gyengébb diétán tartott híveit is képes a világ eledelét fogyasztóknál kövérebbé tenni, hogy a viszontagságos helyzetben is Ő a legfőbb táplálónk, hiszen nem csak kenyérrel él az ember... Kiképzésük előrehaladtával az ifjak jártasak lettek minden babiloni (szellemi) mesterségben, mint ahogyan Mózes is kiismerte magát az egyiptomiak minden tudományában. Dániel Istentől pedig azt a szellemi ajándékot kapta, hogy álmokat-, és azok értelmét meg tudja magyarázni (Dániel 1:17).
Nabukodonozor uralkodásának második esztendejében olyan álmot látott a király, amely különösen nyugtalanította, hiszen nem tudta megfejteni annak értelmét. Így tehát sebtiben utasította is varázslói, igézői, mágusai és csillagvizslatói széles seregét, hogy fejtsék meg az álmát, és mondják meg annak jelentését. A bűbájosok és Káldeusok hada azonban arra kérte a királyt, hogy előbb árulja el álmát, hiszen csak annak ismeretében képesek megfejteni jelentését. Azzal persze, hogy arra hivatkoznak, hogy embernek lehetetlen megmondani az álom tartalmát, maguk igazolják be, hogy ki volt az az Álomherceg, aki később Dániel száján keresztül szólalt meg. A király azonban tántoríthatatlan maradt, és azt mondta, hogy amennyiben nem tesznek eleget felszólításának, úgy mind ezek a nagy misztikusok, mind pedig a házuk (értsd teljes családjuk) a halál fiai. Dániel, tudomást szerezve e dologról, Isten arcát kereste imában, Aki mind az álom tartalmát-, mind pedig annak jelentését felfedte szolgája előtt. A király elé vitetvén, Dániel a saját szájával is bizonyságot tesz arról, hogy az álom megfejtése egyenesen az egy igaz Istentől, és nem tőle jött (Dániel 2:28). Hogy Dániel milyen pontossággal adta vissza a király álmát, az abból is kitűnik, hogy a király a számára lesújtó értelmezés ellenére is nagy rangra emelte mind Dánielt és három zsidó fogolytársát is. Az álom arról szólt, hogy a király soha addig nem látott-, és soha utána nem lévő dicsőségű birodalma nem lesz maradandó, hanem hogy Isten egy napon Jézus Krisztus (lásd hegyről leszakadó "kő" 2:45-ös igevers) által le fog rombolni minden ezután jövő, és rendre aljasabb emberi, múló birodalmat, és hogy felállítsa örök, romolhatatlan királyságát. A király lenyűgözve ismerte el Dániel Istenének minden Isten fölött való istenségét, és Neki adott hálát, hogy Dániel megjelenthette ezt a titkot (2:47 igevers). Dánielt is fölmagasztalta, nagy ajándékot és hatalmat adott neki Babilon minden tartománya fölött, sőt még az összes babiloni bölcs elöljárójává is tette őt. Dániel kérésére pedig a babiloni — azaz a legfőbb — tartomány fejévé három társát tette. Mindemellett arra is érdemes világosan rámutatni, hogy Isten Dánielen keresztül mentette meg az összes varázslót, bűbájost, és igézőt, az ún. "bölcseket", akik ellen tehetetlen ámításuk miatt már kiment a földi király halálos ítélete. Isten túláradó kegyelméről tanúskodik az, hogy gondja volt ezeknek az sátáni, mélysötét okkult tanokban és praktikákban forgó, bukott angyalokkal paráználkodó pogányok életére is. Ezzel előrevetíti a bűn áradatában elsüllyedő minden pogány nemzet megmentését is (hiszen ezen bolonddá lett bölcsek között az ismert világ minden területéről elhurcolt emberek szintén megtalálhatóak voltak).
Nabukodonozor második álmát is csak Dániel volt képes helyesen értelmezni. A király el is ismerte, hogy Dánielben "a szent isteneknek lelke van" (Dániel 4:6). Dániel megint helyesen mondta meg az álom jelentését. Egy idővel eztán Isten ítélete beteljesedett Nabukodonozoron, aki elveszítette elméjének épséget, majd mikor őrültségének napjai beteltek rajta, akkor Isten visszaadta neki emberi értelmét. A király eztán belátta, és készségesen elismerte, hogy hiába tekinti magát istennek, Isten valójában messze felette áll, így Dániel Istenét a Magasságos Istenként tisztelte egész életében (Dániel 4:34-37).
Mikor aztán Nabukodonozor fia, Belsazár, lett az új király, nagy lakomát rendezett. Poharazás közben az az ötlete támadt, hogy hozzák elő a jeruzsálemi templom azon ezüst és arany edényeit, melyeket még apja zsákmányolt. Isten azonban nem hagyta szó nélkül a Neki szentelt kelyhek bemocskolását, így egyszer csak a népes vendégsereg, és az újdonsült király legnagyobb meglepetésére, egy emberi kéz ujjai tűntek fel a falon, és írni kezdtek a meszelt felületre. A király páni-félelemben ordított, hogy hogy nyomban hozzák elő a káldeusokat és jövendőmondókat, és azonnal jelenítsék meg neki az írás értelmét. Mivel azonban ők képtelenek voltak erre, így Dánielért küldött, hogy ő értelmezze a jelt (Dániel 5:13-16). Mivel Dániel képes volt megfejteni az üzenetet, így Belsazár a Babiloni Birodalom harmadik legmagasabb tisztségével jutalmazta (29. vers). Belsazár, megméretett és könnyűnek találtatott, azaz Isten írott ítéletének teljesüléseként, még azon az éjjelen megölték gonoszságban felfuvalkodott szíve miatt. A trónt a méd Dárius foglalta el, birodalmát pedig a perzsa Círus király kebelezte be.
Dániel az új uralkodó alatt aztán olyan jól végezte a rá bízott irányítói feladatot, hogy Dárius már azon tűnődött, hogy nem volna-e helyes az egész birodalom fölött helytartóvá tenni őt (Dániel 6:1-3). Ez persze gyorsan kivívta a többi helytartó gyilkos irigységét, és már azon tanakodtak, hogy hogyan végezzenek vele. Dániel tetteiben, vagy jellemében azonban keresve sem találtak semmi kivetnivalót, így arra jutottak, hogy egyedülálló, különc "vallása" mentén fogják őt tőrbe ejteni. Édeskedéssel és sok sima szózattal sikerült rávenniük Dáriuszt, hogy olyan rendeletet hozzon, mely kimondja, hogy a következő harminc napban semmilyen más Istenhez nem szabad imádkozni, csak magához a királyhoz. Aki áthágta ezt a határozatot, azt pedig az oroszlánok vermébe kellett vetni. Dániel szembeszegült ezzel a rendelettel, hiszen szokásához hűen továbbra is háza felső termének nyitott ablakából borult le térdeire Isten előtt, könyörögve és dicsérve Őt. Mivel Dániel meg sem próbálta véka alá rejteni, hogy valójában Kié a szíve, tettén rajtakapták és elfogták. A király egész álló nap mentegette őt és csak nagyon vonakodva engedte, hogy végrehajtsák rajta az ítéletet, vagyis hogy az oroszlánok vermébe dobják. Azonban még ekkor is azon reményének ad hangot, mely szerint Isten képes megmenteni szolgáját (Dániel 6:16). Az ítélet végrehajtásakor egy olyan mélyen jelképes tettnek lehetünk tanúi, ami félreismerhetetlenül Jézus Krisztus feltámadására mutat előre. A király ugyanis nagy követ gördíttet a verem szájára, és azt saját királyi pecsétével zárja le (lásd Máté 27:66). Egy végig böjtölt és álmatlan éjszaka után hajnalhasadatkor a király egyenesen a veremhez ment, hogy Dániel állapotáról tudakozódjon. Dániel maga válaszolt a királynak, és arról számolt be, hogy Isten angyalt küldött, aki bezárta az oroszlánok száját, és íme, neki egy haja szála sem hullott a földre, "mert hitt az ő Istenében" (23. igevers). Dárius királyra mindez akkora hatást gyakorolt, hogy az egész birodalmában végzésben hirdette ki, hogy minden nyelv és ágazat félje és tisztelje Dániel élő Istenét, akinek országa örökké megmarad, aki képes megmenteni és megszabadítani minden Hozzá folyamodót. Dániel maga pedig Dáriusz uralkodásának egész ideje alatt csak mind feljebbre jutott.
Dániel próféta hűen közvetítette mindazon profetikus álmait és látomásait, melyeknek mind forrása-, mind pedig megőrzője maga az Úr. Dániel próféciái az emberi történelem széles szeletét lefedik. Olyan pontossággal jövendölte meg a görög és a római birodalmak felemelkedését és bukását, vagy éppen az utóbbi kettészakadását, valamint az Antikrisztus országlását, hogy az ún. liberális teológiának csúfolt irányzat képviselői szentül meg is van győződve róla, hogy a birodalmak bukásáról szóló leírásokat nyilván csak jóval Dániel halála után toldhatták be az Írásba. Dániel így írt a történelem végén megjelenő "pusztító utálatosságról": "...a király a maga tetszése szerint cselekszik és felfuvalkodik és felmagasztalja magát minden isten felett, és az istenek Istene ellen is vakmerőn szól, és szerencsés lesz, mígnem betelik a harag; mert a mi elhatároztatott, az végre [is] hajtatik" (Dániel 11: 36). Dániel 70 hétről szóló próféciája pedig napra pontosan jövendöli meg a szenvedő Messiás "kiirtatását" (héber eredeti: "kárát") és a templom elpusztítását (Dániel 9:24-27). Maga a hetvenedik hét pedig csak a végidők utolsó napjaiban teljesül majd be. Dánielnek számos apokaliptikus (a szó jelentése: felfedés, feltárás) látomása is volt, melyek helyes értelmezése elengedhetetlen a Szentírás szellemével harmonizáló eszkatológiához (a végidővel foglalkozó bibliai tudományág).
Dániel — kifejezetten becsületes ember lévén — nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett mindazon uralkodók körében, akiket szolgált. A világi felettesei iránt tanúsított hűsége és őszinte tartása azonban soha sem vitte arra, hogy az egy igaz Istenbe vetett hitét beszeplősítse, vagy feladja. Dániel Istennek való szüntelen odaszánása nem hogy sikerének útját állta, mint ahogyan azt ma keresztény körökben vélik-, és sajnos részben tapasztalják is, hanem éppen ez a hit vívott ki neki csodálatot és elismerést a pogányok körében. Mikor csodás bölcsesség találtatott szájában, egy percig sem habozott, hogy azért kizárólag Istenek adjon hálát és magát pedig a legutolsó sorba állítsa (Dániel 2:28).
Dániel becsületessége tehát még a világ elismerését is kivívta, hiszen sosem volt hajlandó elengedni Istenbe vetett bizalmát. Még akkor is hitébe kapaszkodott, mikor királyok és hatalmasok kínhalállal fenyegették. Ő mindvégig kitartott Istennek odaszánt életvitele mellett. Dániel életéből azt is megtanulhatjuk, hogy mindegy milyen magas vagy alacsony rangú embertársunkkal állunk szemben, mindig irgalmasan és részvéttel kell viszonyuljunk hozzájuk (lásd a jövendőmondók megmentését). Nézzük csak meg figyelmesen, hogy milyen körültekintő aggodalommal járt el, mikor Nabukodonozor második álmát kellett értelmeznie (Dániel 4:19). Keresztényként elhívásunk van arra, hogy engedelmeskedjünk a világi felsőbbségeknek, továbbá hogy imádkozzunk értük. Ez együttérzés nélkül igencsak kivitelezhetetlen feladat. Dániel életével azonban példázza azt az egy esetet is, amikor inkább Istennek-, sem mint embernek kell engedelmeskednünk (Rómabeliekhez 13:1-7; Apostolok Cselekedetei 5:29). Erre csak akkor van felhatalmazásunk, ha Istentől-, vagy Isten Jézus Krisztusban nyert megváltás hirdetésétől tiltanak el minket.
Dániel Isten iránti alázata által, mind Isten-, mind pedig az emberek előtt kedvességre talált (Dániel 9:20-23). Ezt azon a példán keresztül is jól szemlélteti a Szentírás, mikor Gábriel arkangyal arról számol be, hogy Dániel böjtölésére milyen sebességgel küldetett válasz Istentől. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy Isten milyen készségesen fordítja oda fülét a Vele alázatban járó követői imáira. Ne csak rossz időkben, hanem minden időben keressük hát imában Istenünk arcát!
English
Mit tanulhatunk Saul életéből?
