Kérdés
Mit tanulhatunk Dávid életéből?
Válasz
Dávid életéből mindnyájan igen sokat tanulhatunk. Ő valóban Isten "szíve szerint való" ember volt (1.Sámuel 13:13-14; Apostolok Cselekedetei 13:22). Dávid akkor lép először színre, miután az emberek Sault követelik maguknak királyul (1.Sámuel 8:5; 10:1). Saul azonban királyként nem felelt meg Isten elvárásainak. Míg Saul hibát hibára halmozott, addig Isten Sámuel prófétát küldte el az Ő választott pásztoráért, Isai fiáért, Dávidért (1.Sámuel 16:10; 13).
Sok bibliaismerő ember úgy feltételezi, hogy Dávid 12 és 16 éves kor között lehetett, mikor szent olajjal Izráel királyává kenetett fel. Isai fiainak legkisebbike volt ő, aki emberi mérce szerint igen valószínűtlen jelölt volt a trónra. Sámuel, meglátván Eliábot, azt hitte, hogy ő, vagyis Dávid legidősebb bátyja – apjának elsőszülöttje – lesz a felkent. Isten azonban emígyen szólt Sámuelhez: "Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, a mit az ember; mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van" (1.Sámuel 16:7). Isainak hét fia mutatta meg magát Sámuelnek, de Isten választása egyikükre sem esett. Sámuel tehát megkérdezte Isait, hogy van-e még neki más fia is. Erre azt a választ kapta, hogy a legkisebb fiú kint a mezőn őrzi a juhok nyáját. Sámuel szavára behívták hát a fiút a mezőről, ő pedig felkente őt olajjal: "Vevé azért Sámuel, az olajos szarut, és felkené őt testvérei között. És attól a naptól fogva az Úrnak lelke Dávidra szálla, és azután is..." (1.Sámuel 16:13).
A Biblia hű bizonysága szerint közvetlenül ezen betlehemi (a szó jelentése: a kenyér háza) események után "az Úrnak lelke eltávozék Saultól, és gonosz lélek kezdé gyötörni őt" (1.Sámuel 16:14). Saul kínjait enyhítendő, szolgái közül egynek eszébe jutott, hogy hallotta már Isainak egyik fiát igen szépen hárfázni. A szolga (az Ószövetségben sokszor a Szent Lélek szimbóluma) így nyilatkozik az akkor még cseperedő fiúról: "Ímé én láttam a Betlehemben lakó Isainak egyik fiát, a ki tud hárfázni, a ki erős vitéz és hadakozó férfiú, értelmes és szép ember, és az Úr vele van" (1. Sámuel 16:18). Előhozván tehát a gyermeket, a király szolgálatába állították (1.Sámuel 16:21). Saul kínjai Dávid hárfaszójára enyhültek, Isten Lelkének jelenlétében a gonosz lélek eltávozék róla, így Saul igen megszerette őt, és fegyverhordozójává tette.
Saul azonban gyorsan elvesztette Dávid iránti jóindulatát, amint Dávid idővel egyre erősebb és híresebb lett. A Biblia egyik legismertebb valós története szerint, Dávid fejét vette az óriás (nem költői túlzás, hanem ún. Nefilim — azaz bukott, alázuhant — angyali lények leszármazottja) Góliátnak. Az időben a filiszteusok háborúban álltak az izraelitákkal, "sőt még azután is". Pszichológiai hadviselésük részeként csapataik nagy bajnoka, Góliát, előállt, és gúnyolni kezdte mind az izraelitákat, mind pedig Istenüket. Mikor aztán az izraeliták térde megremegett, akkor az ellenség azt javasolta, hogy állítsanak katonát Góliáttal szemben, és így döntsék el a csatát. A zsidók soraiból azonban senki sem volt elég bátor, hogy felvegye a harcot ezzel a szó szerint 3 méteres kolosszussal. Dávid egyik bátyja Saul seregében szolgált. Dávid őt akarta meglátogatni, ezért ment csak a csatatérre. Ekkor jutott tudomására, és saját fülével is hallhatta, hogy a filiszteus már negyven álló napja káromolja Istent és mennyei seregeit. A csenevész kölyök száját erre e szavak hagyták el: "És szóla Dávid azoknak az embereknek, a kik ott állának vele, mondván: Mi történik azzal, a ki megöli ezt a Filiszteust, és elveszi a gyalázatot Izráelről? Mert kicsoda ez a körülmetéletlen Filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Istennek seregét?!" (1.Sámuel 17:26). Dávid bátyja ezt hallván igen dühös lett Dávidra, és azzal vádolta, hogy csak azért jött, hogy saját szórakozására valami jó kis vérontásnak lehessen szemtanúja. Dávid azonban nem hagyta magát eltántorítani.
Eljutott hát Saul király fülébe, hogy Dávid mit mondott. Dávid aztán még így is szólt Saulhoz: “...Senki se csüggedjen el e miatt; elmegy a te szolgád és megvív ezzel a Filiszteussal.” Saul azonban így felelt neki: “...Nem mehetsz te e Filiszteus ellen, hogy vele megvívj, mert te gyermek vagy, ő pedig ifjúságától fogva hadakozó férfi vala" (1.Sámuel 17:32-33). (Ezzel az igével igazolható, hogy a Dávidot Saulnak ajánló szolga szájában a Szent Lélek jövendölése találtatott, hiszen abban az időben, és mint ahogyan látjuk még utána sem volt Dávid "erős vitéz és hadakozó férfiú" – a fordító megjegyzése). Dávid azonban válaszul arról adott számot Saulnak, hogy ő pásztorként már a medve és az oroszlán szájából is kimentette apja elragadott juhait. Saját magasztalása helyett azonban nem felejtett el mindezért rögtön Istennek hálát adni. Erről így olvasunk: "A te szolgád mind az oroszlánt, mind a medvét megölte: Úgy lesz azért e körülmetéletlen Filiszteus is, mint azok közül egy, mert gyalázattal illeté az élő Istennek seregét. És monda Dávid: Az Úr, a ki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e Filiszteusnak kezéből is. Akkor monda Saul Dávidnak: Eredj el, és az Úr legyen veled!" (1.Sámuel 17:36-37). Saul eztán saját királyi harci szerelésébe öltöztette Dávidot, pedig ő mit sem tudott arról, hogy a gyermek Dávid már királlyá lett kenve. Ez szintén nagyon jelképes. Dávid azonban nem volt ilyen nehéz harci ruhához szokva, így mind a rézsisakot-, mind pedig a páncélt levetette. Saul kardját visszaadva, kezébe vette pásztor botját, és öt sima kövecskét halászott ki a folyóból, majd fogta parittyáját és megindult a filiszteussal szembe. Góliát látva a vele szemben felálló fiatal srácot, csak még éktelenebbül gúnyolódott és szitkozódott — nyilván kicsit sem rettentette meg egy tizenéves pásztorfiú látványa. Bár Dávidnak bőven lett volna oka megijedni a vele szemben álló hegytől, ő a félelem legapróbb jelét sem mutatta, mikor így nyitotta szólásra a száját: "Te karddal, dárdával és paizszsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, a kit te gyalázattal illetél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad. A Filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene" (1.Sámuel 17:45-46). Dávid Istenbe vetett bizalma és Isten ügyéért való buzgalma valósággal lenyűgöző, figyelembe véve, hogy a tarisznyájába betett öt sima kövecske is mélyen szimbolikus jelntésű. Góliátnak ugyanis még négy testvére volt, szintén mind óriások. Mikor tehát Dávid öt követ vett magához, akkor azzal a Szent Lélek arra mutat rá az Igében, hogy ebben a fiúcskában olyan eltökéltség volt, hogy készen állt Góliát egész vérvonalát-, de az “Isten fiainak” és az “ember leányainak” démoni uniójából létrejött (1.Mózes 6:1-5) hatujjú sátáni fajzatok teljes vérvonalát is kiirtani (Lásd 1.Krónikák 20. fejezetét, továbbá a 21. fejezet első versét, ha bármi kétségünk volna azt illetően, hogy pontosan ki ezen lények szellemi atyja. Hogy a Sátán földi vérvonala mennyire nem mese, arról a több mint tíz-, a Bibliában említett óriás-törzs is tanúskodik, melyek, érthető okokból, kimaradtak az evolúciós elméletből. Arról, hogy ezen lények mögött bukott angyali entitások állnak, Ézsaiás próféta 57:6 igerésze is közvetett bizonyságot tesz – a fordító megjegyzése.) Dávid tehát, mint ismeretes, győzedelmeskedett Góliát felett, és idővel Saul teljes idejű szolgálatába állt, maga mögött hagyván atyja juhainak őrzését.
Ez időtájt történt az is, hogy Saul fia, "Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét" (1.Sámuel 18:1). Ember és ember közötti ilyen szeretetet, egy, azaz egy helyen említ még a Szentírás. Jákób legkisebb fia, Benjámin, iránt való szeretéről szól így a Szent Lélek (1.Mózes 44: 30). Dávid és Jonathán barátsága minden emberi barátság előképe. Gondoljunk csak bele, hogy Jonathán apja révén a trón jogos várományosa volt, ő azonban mégis Dávidot akarta trónra emelni. Ez csak úgy érthető, ha felérjük, hogy Jonathán pontosan látta, hogy Dávid királlyá kenetése nem embertől volt, hanem egyenesen Istentől. Ha tehát találunk a szó legnemesebb értelmében vett istenfélő embert az élő Igében, akkor Jonathán minden bizonnyal az volt. Olyannyira elfogadta Isten tökéletes tervét, hogy nem csak passzívan engedte Dávid trónrajutását, de aktívan védelmezte is őt apja tébolyult, gyilkos haragja elől (1.Sámuel 18:1-4; 19-20). Jonathán mind a mai napig az igaz alázat és az önzetlen szeretet példájaként áll előttünk (1.Sámuel 18:3; 20:17). Miután Saul és Jonathán csatában esnek el, Dávid minden a Saul házából megmaradt utódukat megkeresteti, hogy Jonathán iránti testvéri szeretete miatt irgalmasságot cselekedhessen velük. Így találják meg a gyermekkora óta sánta Mefibósetet, aki attól a naptól fogva vagyonos ember-, és a király asztalának állandó vendége lesz. A napnál is világosabb Dávid és Jonathán egymás iránti nemeslelkű, tiszta szeretete, amit csak elferdült elméjű emberek képesek a fertelmes testiség szintjére lerángatni (lásd 2. Sámuel 1:26).
Ha visszakanyarodunk Góliát vesztéhez, akkor könnyen beláthatjuk, hogy Dávid ezen tette által óriási hírnévre tehetett szert. Az ütközetből visszatérve, a harcosokat ünneplő nép Dávidnak tízszer akkora érdemet tulajdonított, mint magának a királynak. Erre persze felgerjed Saul áradó haragja, mely aztán ettől a naptól fogva nem talál vissza medrébe, és keserű epe folyamaként emészti a király szívét (1.Sámuel 18:7-8). Eztán már nem hiányzott sok ahhoz, hogy Saul Dávid iránti irigysége gyilkos indulattá duzzadjon keblében. Saul először csellel, a filiszteusok keze által, akarta elveszíteni Dávid életét. Egyik lányát ajánlotta fel neki, vagyis azt, hogy Dávid beházasodhat a király házába, hogy ő maga a király vejévé válhat. Dávid azonban alázatosan visszautasította Saul ajánlatát, így ő másnak adta lányát (1.Sámuel 18:17-19). Saul tudta, hogy másik lánya, Mikál, szerette Dávidot, és hogy a lány Dávid számára sem volt közömbös, így tehát újabb cselt szőtt. Dávid azonban arra hivatkozva utasította vissza a király újabb ajánlatát, hogy vagyonos ember nem lévén nem lesz képes a király lányához méltó pompában részesíteni a hölgyet, továbbá, hogy nem tudja a lányt megváltani sem, mint ahogyan ez akkoriban szokás volt (gondoljunk csak arra a szellemi párhuzamra, mely szerint az egyház Jézus Krisztus menyasszonya – a fordító megjegyzése). Saul további tervet koholva azt mondta Dávidnak, hogy száz filiszteus előbőréért (amit élő filiszteus nyilván nem engedett magáról levágni) odaadja neki Mikált. Ettől persze azt remélte, hogy Dávid a csatában leli majd halálát. Mikor aztán Dávid nem száz-, hanem kétszáz filiszteus előbőrével állít be, akkor Saul számára még nyilvánvalóbb válik, hogy Dávid messze nagyobb nála, és még inkább rettegni kezdi Dávidot, vagyis csak egyre elhatározottabb lesz abban, hogy meg kell ölje őt (1.Sámuel 18:17-29). Jonathán és Mikál is figyelmeztette Dávidot apjuk gyilkos szándékáról, Dávid pedig rájuk hallgatva a közvetkező pár évében elrejtőzött Saul elől. Életének eme hányattatott szakaszból származik az 57., 59. és a 142. zsoltár.
Bár Saul soha sem hagyott nyugtot Dávidnak, és mindvégig halálra kereste őt, Dávid még akkor sem emelt kezet királyára, Isten felkentjére, mikor tálcán kínálkozott számára a lehetőség (1.Sámuel 19:1–2; 24:5–7). Sőt, mikor Saul életét vesztette, akkor Dávid szívből gyászolta őt (2.Sámuel 1. fejezet). Dávid pontosan tudatában volt annak, hogy Isten őt jelölte királynak, de mégsem erőszakkal tört a trónra. Mély tiszteletben tartotta Isten uralkodói hatalmát, és elfogadta azt a világi hatalmat, amit Isten előtte nevezett ki, bízván abban, hogy Isten majd a maga rendelt idejében teljesíti a őreá néző akaratát.
Bár Dávid Saul elől menekült, még így is sikerült egy hatalmas hadtestet felállítania, és Isten erejével minden útjába álló ellenségét legyőznie. Minden eszköze megvolt tehát, hogy Saul ellen hadba szálljon. A fentiek beigazolását ebben is láthatjuk. Dávid azonban csata előtt mindig Isten engedélyét és útmutatását kérte. Ezt a szokását bölcsen megőrizte (1.Sámuel 23:2–6; 9–13; 2.Sámuel 5:22-23), így királyként is hatalmas hadvezér és harcos katona maradt, csak úgy mint ahogyan azt a Szent Lélek már gyermekkorában kijelentette róla. Sámuel második könyvének 23. fejezete megörökíti Dávid "erős vitézeinek" neveit is, Dávid azonban még ezen utolsó szavaival, sem saját- vagy katonái erejét és teljesítményét méltatja, hanem minden győzelméért Isten nevét magasztalja. Igaz is, hogy "megoltalmazá az Úr Dávidot valahová megyen vala", és hogy minden dolgát Ő vezette sikerre (2.Sámuel 8:6). Ebből is kitűnik, hogy Isten nagyra tartotta Dávid hűségét és engedelmességét.
Saul halála után Dávidot nyilvánosan is királlyá kenték Júda háza felett (2.Sámuel 2:4), aztán pedig elfoglalta Jeruzsálem városát a Jebuzeusoktól, mielőtt harminc évesen(!) egész Izráel felett királlyá lett (2.Sámuel 5:3-4). "És belátta Dávid, hogy az Úr megerősítette őt az Izráel felett való királyságában, és hogy felmagasztalta az ő királyságát az ő népéért, Izráelért" (2.Sámuel 5:12). Királyként Dávid visszavette első feleségét, Mikált (2.Sámuel 3:14), akit még apja, Saul, adott erőszakkal más emberhez (Pálti) (1.Sámuel 25:43-44). Dávid azonban más feleségeket is vett magának. Még mikor Saul elől futott, akkor Nábál özvegyét, Abigailt, is feleségül vette (1.Sámuel 25. fejezet), valamivel később pedig a jezréeli Ahinoát.
Dávid életében is szerepet játszik az a valós történet, mely arról számol be, hogy a filiszteusok egykoron zsákmányul ejtették a szövetség ládáját (1.Sámuel 4. fejezet). Miután visszaküldték azt Izráelnek, Isten földi trónja Kirjáth-Jearim városában került elhelyezésre (1.Sámuel 7:1). Dávid vissza akarta vinni Jeruzsálembe, azonban figyelmen kívül hagyta Isten pontos utasításait, melyek a szövetség ládájának körülményes szállítási módjára vonatkoztak. Egy Uzza nevű közember ezért sajnos az életével kellett fizessen, mert a nagy ünneplés közepette attól félt, hogy az leborul, így kezével megérintve tartotta meg azt. Isten csapására Uzza a helyszínen, még a szövetség ládája közvetlen közelében, kilehelte lelkét (2.Sámuel 6:1-7). Dávidot magával ragadta az istenfélelem, így jobbnak látta, hogy ott helyben, Obed-Edom városában helyezzék el a Biblia egyetlen(!) ereklyéjét (2.Sámuel 6:11).
Három hónap elteltével Dávid folytatta a szövetség ládájának Jeruzsálembe vitelét, ez alkalommal azonban már nagyon odafigyelt arra, hogy ilyen tragédia még egyszer elő ne fordulhasson. Mikor Isten trónja megérkezett, akkor örömünnepélyt ültek, "Dávid pedig teljes erejéből tánczol vala az Úr előtt..." (2.Sámuel 6:14). Mikor Mikál meglátta így Dávidot, akkor "megútálá őt szívében" (2.Sámuel 6:16). Gúnyolni kezdte hát a királyt, és egy ruháitól megfosztott bolond viselkedéséhez hasonlította Dávid táncát. "És monda Dávid Mikálnak: Az Úr előtt, ki inkább engem választott, mint atyádat és az ő egész házanépét, hogy az Úr népének, Izráelnek fejedelme legyek, igen, az Úr előtt örvendezém. Sőt minél inkább megalázom magamat és minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt: annál dicséretreméltóbb leszek a szolgálók előtt, a kikről te szólasz" (2.Sámuel 6:21-22). Dávid pontosan értette, hogy az igaz dicsőítés egyedül Istent illeti meg, mint ahogyan azt is, hogy Isten legnagyobb tisztelete az alázatos szív tetteiben nyilvánul meg (Jakab 4:10; 1.Péter 5:6). Mikor tehát Dávid szolga módjára, sőt "észvesztve" táncolt, akkor Istennek alázta meg magát, és tette mindezt a király legkisebb szolgái előtt, egyértelműen jelezve ezzel, hogy Isten előtt ő egy ugyanolyan szolga, mint népe őelőtte. Ezt a jelképes tettet — vagyis hogy a király a Királyok Királyát magasztalja — a nép jól is értette, ezért mondja Dávid, hogy egyre "dicséretreméltóbb" lett a szolgák előtt. Isten beigazolja, hogy Ő hogyan értette Dávid ezen gesztusát, ugyanis a királyt pocskondiázó királynő élete végéig meddő maradt (2.Sámuel 6:23).
Miután Isten mindenfelől nyugalmat adott Dávidnak ellenségeitől, a király palotájában ejtőzve azon tűnődött, hogy nincs az helyén, hogy ő palotában-, míg a szövetség ládája sátorban lakozik (2.Sámuel 7:1-2). Nátán prófétát megkérdezve azt a választ kapta, hogy vigyen véghez mindent, ami szívében van, és jó szerencsés lesz, mert az Úr vele van. Isten azonban Nátánon keresztül mást is szólt a királynak: azt mondta, hogy nem Dávid fogja megépíti az Ő templomát, hanem inkább Isten fog házat építeni neki, a királynak. Ez a kicsit kriptikus megfogalmazás azt rejti, hogy nem Dávid, hanem fia, Salamon, fogja megépíteni az Isten templomát, mint ahogyan azt is kijelenti, hogy Isten a Dávid vérvonalán (házán) keresztül fog a minden népeket üdvözítő Messiásként a földre megszületni. A ház és templom – különösen az Újszövetségben – majdnem mindig a test szimbóluma (lásd János 2:21; 1.Korinthusbeliekhez 6:19; a Szent Lélekkel telt egyház pedig Jézus Krisztus teste lásd Efézusbeliekhez 4:15-16). Az Isai törzsökéből megszülető Júda oroszlánja országlásának pedig soha-örökké nem lesz vége (2.Sámuel 7:4-17). Dávid, ettől az isteni kinyilatkoztatástól teljesen lenyűgözve, ilyen alázattal válaszolt: "Bemenvén azért Dávid király, leborula az Úr előtt, és monda: Micsoda vagyok én, Uram Isten! és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elővittél?" (2.Sámuel 7:18; Dávid teljes imájáért lásd 7:18-29). Mielőtt tehát Dávid elaludt és takaríttatott atyáihoz, minden előkészületet megtett a templom építésére. Isten azért csak Dávid fiának engedte meg a templom felépítését, mert Dávid kezéhez a rengeteg hadakozás által messze túl sok vér tapadt. Ígéretet kapott azonban, hogy az ő fia, Salamon, a béke embere lesz, így ő építi majd meg a templomot (1.Krónikák 22. fejezet).
A Dávid kezéhez tapadó vér legnagyobb része Isten által jóváhagyott háborúkból ered (itt még egyszer utalunk a bukott angyalok és emberek vérvonalának kiirtásának szükségességére). Történt azonban Dávid életében egy olyan incidens is, ami méltón pályázhat a Biblia egyik legsötétebb, legaljasabb történetének posztjára is. Dávid egyik hű harcosának halálát saját maga rendelte el. Az, hogy Dávid az Isten szíve szerint való ember volt, messze nem jelenti azt, hogy Dávid ne hibázott volna, vagy hogy ne tett volna a következőhöz hasonló, visszataszító dolgot. Ez a kijelentés sokkal inkább jelenti azt, hogy bár Dávid épp olyan bűnös ember volt, mint mindegyikünk, bűnére ráeszmélve azonban, az első dolog az volt, hogy elferdült útjáról visszafordult Istenhez. Szóval megesett egy alkalommal, hogy mikor Dávid csapatai harcban voltak, a király – rá nem jellemző módon – nem lépett a csatatérre, hanem elkényelmesedve otthonában pihent. Egy napon Dávid, délután felkelve, palotájának tetejéről megpillantott egy gyönyörű asszonyt, amint az éppen fürdött. Ki is derítette gyorsan, hogy a nő Betsabé, a hitteus Uriás felesége. Uriás éppen ura, Dávid, csatáját vívta, így Dávid küldetett a feleségéért, és lefeküdt vele, melynek következtében a nő várandós lett. Hogy eltusolja tettét, Dávid a harcmezőre küldetett Uriásért, és annak a reményében hozatta őt vissza, hogy ő otthonában majd megtér felesége karjaiban, és így nem fog kitudódni a házasságtörés, hiszen Uriás azt fogja hinni, hogy felesége saját gyermekét várja. Uriás azonban nagyon hűséges katonának bizonyult, ugyanis azt mondta, hogy míg bajtársai a csatában a legegyszerűbb és legviszontagságosabb körülmények között vív(ód)nak, addig neki sem illik a saját háza kényelemben kéjelegni. Dávid csele közben szegény Uriás végig azt hitte, hogy a király nagy dicsőségben részesíti őt, hiszen az saját asztalánál vendégelte meg a megfáradt katonát. A Bibliában lejegyzett talán legtaszítóbb csel keretében Dávid Uriással küldeti el saját halálos ítéletét a csatába, melyben arra utasítja katonáit, hogy állítsák Uriást a frontvonalba, majd mikor az ellenség rátör, akkor hátráljanak ki mögüle, így ő az ellenség kezei által vész majd el. Ez aztán így is történt. Dávid eztán már törvényesen is elvehette az özveggyé vált Betsabét (2.Sámuel 11. fejezet). Ebből az esetből mindenképp megtanulhatjuk, hogy az Istenhez nagyon közel álló emberek is rettentően letérhetnek a nekik kijelölt helyes útról. A történet egyik legmegrázóbb eleme azonban talán mégis az, hogy az egykoron gyermeki alázatosságot tanúsító Dávid szíve úgy elrenyhült, hogy csak Nátán próféta figyelmeztetésére eszmélt rá, hogy valójában mit is cselekedett, hogy milyen mély mocsárba süllyedt. Ekkor azonban az Isten szíve szerint való ember módjára, titulusához hűen, reagált, és azonnal bűnbánatot tartva vállalta Isten jogos büntetését. Dávid Betsabéval való esete örök figyelmeztetésként áll minden halandó ember előtt a bűn hatalmáról. Azt is érdemes megfigyelni, hogy a különböző kísértések hogyan-, és milyen észvesztő sebességgel vezetnek a bűn burjánzásához.
Mikor tehát Nátán egy példabeszéddel világított rá Dávid bűnére, akkor Dávid rögtön belátta és megbánta azt. Ebben az időben írta az 51. zsoltárt, melyben Dávid régi alázatos szíve nyilvánul meg. Bár Nátán világosan közvetítette Isten ítéletét, mely szerint a házasságtörésből született gyermek meg fog halni, Dávid böjttel sanyargatta magát, és imában esedezett, hátha Isten elfordítja haragját. Ebből is kitűnik, hogy Dávid olyan bizalommal viseltetett Isten iránt, hogy képes volt hitét és a reményt megőrizni, képes volt elhinni, hogy Isten megbocsáthat. Mikor Isten aztán véghezvitte az ítéletet, akkor viszont arra is képes volt, hogy azt teljes szívből-, minden Isten iránt érzett keserűség nélkül elfogadja (2.Sámuel 12. fejezet). Ez a történet egyben Isten irgalmát és mindenek felett álló szuverén uralkodói hatalmát is ékesen példázza. Azt a Salamon királyt ugyanis, akinél bölcsebb azóta sem létezett, akinek vérvonalán keresztül az üdvözítő Jézus Krisztus is e világra jött, Betsabé szülte Dávidnak.
Isten azt is megjelentette Dávidnak prófétáján keresztül, hogy a kard nem távozik majd el házától, vagyis hogy erőszak tölti majd meg leszármazottai életét. Ez is Nátán próféta hű beszédének megfelelően történt. Mikor Amnon megerőszakolja Támárt, és ezért Absolon keze által veszíti életét, akkor már láthatjuk is ezt beteljesülni. Absolon saját apja elleni összeesküvése szintén erre vezethető vissza. Nátán azt is megmondta Dávidnak, hogy feleségeivel olyasvalaki fog hálni, aki igen közel áll hozzá, és hogy mindez nem titokban fog történni – mint az ő bűne Betsabével – hanem mindenki szeme láttára. Ez a prófécia akkor teljesült be, mikor Absolon – apját elüldözve – a király palota tetején hajolt rá apja ágyasaira, és fedte fel apja szemérmét (2.Sámuel 16. fejezet).
Dávidot számos zsoltár írójaként is jegyzik. A zsoltárokban tapinthatóvá válik, hogy Dávid hogyan kereste Isten közelségét, és hogy teljes szívből dicsőítette Istent. Dávidra sokszor tekintenek pásztor királyként, és harcos költőként is. Isten Igéje pedig "Jákób Istenének felkentje" névvel is illeti őt. Dávid élete emberi tapasztalatok és érzelmek igen széles skáláját vonultatta fel. Eleinte csak egy szegényke család utolsó fia, a nyájak őrzője volt, aki nagyon bízott Istenben, és tisztelte a világi felsőbbségeket. A szerény kezdetek után a király udvartartásának tagjává vált, de hiába könyvelhetett el nagy katonai sikereket, végtére mégis saját életét kellett mentenie. Királlyá emelvén aztán ő lett Izráel minden emberi uralkodójának mérőzsinórja. Számos katonai sikert aratott Izráel összes ellensége fölött, de igen nehéz bűn is tapad kezeihez, amit ő és egész családja is megsínylett. Minden hullámvölgy és hullámhegy ellenére azonban mindig Istenhez fordult, és Őbenne bízott. Tanúi lehetünk, hogy még mikor csüggedt és levert is, Istent magasztalja, Hozzá emeli fel szemeit és szavát. Istenbe vetett bizalma, és az Istennel való állandó és élő kapcsolatra való törekvése teszi Dávidot Isten szíve szerint való emberré.
Isten olyan utódot ígért Dávidnak, kinek uralkodása soha nem ér véget. Ez az örökkévaló király pedig nem más, mint Jézus Krisztus, akiben még a vakok (lásd Bartimeus) is felismerik Dávid fiát, a világ bűneit magára vevő Messiást.
English
Mit tanulhatunk Saul életéből?
