Kérdés
Mit tanulhatunk király Saul életéből?
Válasz
Saul uralkodása nagyon jól indult, ezért azonban csak annál látványosabb lett az engedetlensége nyomán fellépő nyilvános elpártolás és hitehagyás, ami végtére meggátolta az istenfélő uralom megszilárdulását Izráel nemzetében. Emberileg nem könnyen érthető, hogy miképp lehetséges az, hogy az Úrhoz kezdetben ilyen közel álló személy ennyire letérjen a neki kijelölt pályáról és kiessen Isten kegyelméből. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy Saul élete hol csúszott el ennyire, először magát Sault személyét kell jobban megismerjük. Ki volt tehát Saul király, és milyen tanulságokat vonhatunk le életéből?
Maga a Saul név a héber "saúl" (magyar fonetika szerint) szóból vezethető le, ami annyit jelent "a kért", "a kívánt". Saul Kis fiaként látta meg a napvilágot, aki a Benjámin törzséhez tartozott. Tehetős családból származott (1.Sámuel 9:1), magas termetű, és igen megnyerő küllemű volt. A Szentírás erről így emlékezik meg: "ő nála Izráel fiai közül senki sem volt szebb; vállától felfelé magasabb vala az egész népnél" (1.Sámuel 9:2). Mikor a nép — Istent megvetve — emberi királyt kívánt magának (innen ered neve), akkor Isten Sault jelölte ki a zsidó törzsek vezetésére. Teokratikus társadalom lévén (Isten a legfelsőbb irányító hatalom) a zsidók nem rendelkeztek központosított hatalmi vagy kormányzati struktúrákkal. Külső fenyegetettség vagy más kihívások esetén Isten mindig maga nevezett ki vezetőket, akik a népet irányították, azonban mai értelemben vett nemzetté a tizenkét törzs nem kovácsolódott össze. A Saul uralkodását megelőző időben Sámuel volt Izráel fiainak legfőbb hitbéli és világi vezetője, a király azonban mindig Isten maradt. Az olyan próféták és bírák, mint Sámuel, akkor is Isten akaratát közvetítették, amikor a törzsek életében kisebb cívódásokat kellett elhárítani, mikor igazságot kellett tenni (1.Sámuel 8. fejezete). Arra azonban kevésbé voltak felkészülve, hogy háború idején hathatósan összefogják a társadalmat. Semmiképp sem túlzás azt állítani, hogy Sámuel és Saul igen viharos időkben éltek. A filiszteusok ekkorra már a zsidók esküdt ellenségeivé váltak, a két nép között majdnem állandó jelleggel háborúk dúltak (1.Sámuel 4. fejezete). A szüntelen háborús fenyegetettségtől megrémülve, a nép egyre jobban vágyott arra, hogy hasonló irányítása legyen, mint a körülöttük élő pogány nemzeteknek, így arra presszionálták Sámuelt, hogy nevezzen ki föléjük királyt (1.Sámuel 8:5).
Bár Sámuel kicsit sem értett egyet a népakarattal, imában Isten elé vitte az ügyet, az Úr pedig rábólintott népe balga kívánságára. Az Úr ezen gesztusából is jól látszik, hogy Ő nagyon nagyra tartja a szabad akaratot, és soha sem kényszeríti Magát másokra. Az, hogy az emberek ezen követelésükkel valóban személyesen Őt vetették el, abból is nagyon világosan kitűnik, hogy innentől fogva más istenek után kezdtek járni (1.Sámuel 8.6-8). Isten tehát azt mondta Sámuelnek, hogy ne álljon ellen a népnek, és kenje fel nekik királyukat, azonban azt is szívére kötötte, hogy közölje velük, valójában mit választottak maguknak. Ezt így olvassuk: "Most azért hallgass szavukra; mindazáltal tégy ellenök bizonyságot, és add tudtokra a király hatalmát, a ki uralkodni fog felettök" (1.Sámuel 8: 9). Sámuelre várt tehát a feladat, hogy a nép fiai közül felkenje a királyt. Az esemény további érdekessége, hogy Isten felszólítására, Saul titokban kenetett fel a zsidók minden törzsének királyául (1.Sámuel 10:1), még mielőtt nyilvános sorshúzás által a "sors" őt választotta volna ki (1.Sámuel 10:17-24). Ezen persze kicsit sem kell megütköznünk, hiszen pontosan tudjuk, hogy Isten nem szorul az idő dimenziójának korlátai közé.
Saul uralkodás Kr.e. 1010-ben, békeidőben kezdődött. A nyugodt idők azonban nem tartottak sokáig. Saul életének egyik leghíresebb története annak állít emléket, amint a fiatal király az Elah völgyében nézett farkasszemet a filiszteus seregekkel. Itt történt, hogy a Góliáth nevű 3 méteres óriás (nem költői túlzás, hanem bukott angyal és ember hibridje) 40 álló napon keresztül becsmérlő szózatokkal ingerelte az élő Istent és minden seregét, míg egy Dávid nevű vörös tinédzser fiú keze által lelte halálát (1.Sámuel 17. fejezete). Ettől az egy esettől eltekintve, mikor Saul térde is megremegett, azt lehet mondani, hogy Saul egy kompetens katonai vezető volt. A Jábes-Gileádnál aratott győzelem által fölényesen megszilárdította uralmát. Ezen katonai siker következményeként Gilgálban még egyszer pajzsra emelték (1.Sámuel 11:1-5). Ezt követően még számos alkalommal vezette győzelemre nemzetét, mígnem népszerűsége lassan elérte tetőpontját. Ballépései sorozata talán akkor kezdődött, mikor a főpapi pozíciót kisajátítva, maga mutatott be Istennek áldozatot (1.Sámuel 13:9-14). Királyi rangjának fénye csak tovább csorbult, mikor Isten világos parancsának ellenszegülve nem törölte el teljesen az Amálekiták törzsét, és azok barmait (1.Sámuel 15:3), ugyanis megkímélte Agág király életét, és még állataikból is válogatott magának. Mindennek tetejébe Isten prófétájának, Sámuelnek, is hazudott, mikor az ezt illetően kérdőre vonta őt. Ekkor valójában nem az előtte álló hús-vér embert-, hanem annak tisztségét vette semmibe, tehát nem is Sámuelnek, hanem Istennek hazudott (1.Sámuel 15. fejezete). Ez volt Saul utolsó húzása, ettől a naptól fogva ugyanis Isten megvonta tőle Szent Lelkét (1.Sámuel 16:14). Isten és Saul kapcsolatának megromlása a ószövetségi iratok egyik negatív fénypontja. Nehéz lehet megérteni, hogy Isten hogyan adhat ismételten teljes népek kiirtására vonatkozó parancsot. Ne felejtsük azonban, hogy Isten az idő dimenzióján kívül áll. Ő pontosan látta előre, hogy Agágtól fog származni az a Hámán, aki a zsidók fogságának idején Ahasvérus perzsa uralkodó alatt, majdnem sikeres volt a teljes zsidó nép kiirtásában (lásd Eszter könyve)! Ha ez megtörtént volna, akkor Jézus Krisztus soha nem születhetett volna meg e világra, áldozatát nem hozhatta volna meg, vagyis az egész teremtés elkárhozott volna.
Bár Saul élete végéig király maradhatott, egy gonosz szellem kezdte kínozni, aki az őrület hullámait szabadította rá (1.Sámuel 16:14-23). Uralkodásának utolsó éveit joggal nevezhetjük tragikusnak, hiszen a mániás depresszió pszichotikus epizódjai egymást érték életében. A fiatal Dávid pontosan Saul betegsége okán került a palotába, ugyanis megnyugtató hárfaszójára, de leginkább a rajta keresztül működő Szent Lélek hatására, Saul kínjai alábbhagytak, enyhültek. Saul ezért meg is szerette Dávidot. Az ifjú iránti jóindulata azonban csak addig tartott, míg Dávid katonai sikerei nem tornyosultak saját érdemei felé. Érthető, hogy a király napjaiban népszerű dal, hogyan válthatta ki Saul vak dühét. A nép ajkairól ez a strófa zengett: "Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tízezerét" (1.Sámuel 18: 7). Mikor aztán a király számára teljesen nyilvánvaló vált, hogy Isten már Dávidot támogatja, akkor minden adódó alkalommal el akarta veszíteni az ifjú életét. Dávid az élete ellen irányuló számos közvetlen és közvetett gyilkossági kísérletet sokszor csak a király fia és lánya, Jonathán és Mikhál, hathatós segítségével úszta meg szárazon.
Saul életének utolsó éveit a nemzetéért végzett szolgálata-, valamint a magánélete terén is általános hanyatlás jellemezte. Ahelyett, hogy korábbi győzelmei alapjait erősítette volna, sok időt és energiát vesztegetett arra, hogy Dávidot visszatartsa a tróntól, hogy üldözve őt életére törjön. A filiszteusok nyomban ki is szagolták, hogy lehetőségük nyílt az Izráel feletti nagy győzelemre, Sámuel próféta halála után tehát rögtön fel is vonultak az ország ellen. Saul félelemtől űzve Istenhez folyamodott segítségért, de mivel a királyság szellemi téren már régen elvétetett tőle, ezért Isten sem a prófétákon-, sem pedig az urimon keresztül nem szólt hozzá. Ez utóbbi a sorsvetés egy olyan speciális formája volt, melyen keresztül Isten sokszor tudatta akaratát a királyokkal (lásd főpapi eszközök: tummim és urim). Bár Saul, Isten világos Igéjének engedelmeskedve, már előzetesen kiűzött minden szellemidézőt és bűbájost az országból, most azért — arcát és rangját elfedve — mégis felkeresett Endorban egy boszorkányt (a szellemiség sátáni oldalában jártas pap/papnő), és arra kérte, hogy idézze meg neki a halott Sámuelt. Nem teljesen tisztázott, hogy egy a Sámuel képét felvevő démon jelent meg (ez az alapeset minden szellemidézésnél, vagyis hogy a megidézett személy "bőrébe" bújt bukott angyali lény hazudozik), vagy Isten valamilyen ok folytán tényleg lehetővé tette, hogy Sámuel szelleme szóljon. A szellem, minden esetre, a halott próféta előzetesen elhangzott üzentét visszhangozta, mely szerint Saultól elvétetett a királyság. Ezenfelül azt is megmondta Saulnak, hogy a filiszteusok beveszik Izráelt, és hogy másnap ilyenkor mind ő-, mind pedig fiai (1.Sámuel 28. fejezete) már vele lesznek a Seolban (alvilág, az elhunyt lelkek gyűjtőhelye, ahol a lelkek öntudatlan, "alvó" állapotban "várják" a dicsőségre-, vagy a gyalázatra való feltámadást). Ez aztán valóban így is történt, az ütközetben pedig Saul fiai, így a szíves Jonathán is, életüket vesztették. Maga Saul pedig olyan sebet kapott, mely harcképtelenné tette őt. Attól félve, hogy a filiszteusok elfogják, közszemre gúnyt űznek belőle, és megkínozzák, arra kérte fegyverhordozóját, hogy ölje meg ő. A fiatal férfi ekkor igencsak megijedt, és nem merte megtenni királya kérést, mire Saul saját kardjába dőlve kilehelte lelkét. A fegyverhordozó mindezt látván követte királya példáját.
Saul király igaz történetéből legalább három fontos tanulságot tudunk levonni saját életünkre nézve. Először is, keressük mindig Isten akaratát, és engedelmeskedjünk az Úrnak! Saul uralkodásának első pillanatától minden esélye megvolt arra, hogy az összes utána fellépő király követendő példájává váljon. Ehhez teljes szívéből kellett volna keresse az Urat, maradéktalanul engedelmeskednie kellett volna Isten parancsainak, továbbá saját akaratát alá kellett volna rendelnie Isten akaratának. Istenfélő uralkodása így mindvégig megállt volna. Saul azonban, sok utána következő királlyal egyetemben, a széles útra lépett rá, és eltávolodott Istentől. Ezen magatartás éktelen példáját láthatjuk abban az incidensben is, mikor Isten világos akarata ellenére sem ölte meg az összes amálekitát, és még a prédából is megtartott magának. (Az agágita Hámán, aki a megkímélt amálekita király leszármazottja lett, csak így születhetett meg, mint ahogyan arra már feljebb utaltunk.) Saul azonban csak tetézte bűnét, mikor Sámuel kérdőre vonta őt. Azt felelte, hogy katonái csupán azért tartották meg a legszebb állatokat, hogy aztán hálából Istennek áldozhassák azokat (1.Sámuel 15. fejezete). Ez, és ehhez hasonló tettei azt a bizonyságot erősítették, mely szerint Saulban nem lehet megbízni, így Isten akaratának hű kivitelezője nem lehet.
A második leckét talán úgy foglalhatnánk össze, hogy sosem szabad visszaélnünk a nekünk adatott hatalommal, képességekkel és lehetőségekkel. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy Saul éppen ebben bizonyult bűnösnek, vagyis hogy visszaélt az Isten által rátestált hatalommal. A büszkeség nagyon könnyen utat talál eredendő bűntől szennyes szívünkbe, különösképp ha az emberek még fel is néznek ránk és a szolgálatunkba állnak. Ha huzamosabb ideig olyan bánásmódban részesítenek minket, mint ahogyan híres-neves embereket — egyébként hibásan — szokás, akkor az könnyen a fejünkbe szállhat, és még azt is elhihetjük, hogy tényleg különlegesek vagyunk, hogy nekünk egyszerűen kijár mások dicsérete. Mikor emberektől felmagasztaltatva szellemileg ilyen mélyre süllyedünk, akkor azt is gyorsan elfelejtjük, hogy egyedül Isten tart kezében minden szálat, ő irányít mindent és mindeneket. Isten választása lehet, hogy éppen azért esett Saulra, mert ifjúként még alázatos jelleme volt, azonban alázatát idővel bekebelezte rangja, majd kiköpve azt öncélú és pusztító büszkeséggé torzította, ami végtére a király vesztét okozta.
A harmadik és egyben utolsó lecke pedig az, hogy azon az úton vezessünk másokat, amit maga Isten készített el. Péter első levelének 5:2-10 igerésze igen tüzetes útmutatóul szolgál minden hívőnek, aki felismerte abbéli feladatát, hogy ő maga is felelős embertársait Jézus Krisztushoz vezetni. Isten el nem múló Igéje ma is így szól hozzánk: " Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját. Hasonlatosképen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád. Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: A kinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be. A minden kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, a kik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká" (1.Péter 5:2-10). Mennyivel másképp is alakult volna Saul élete, ha ezekhez az irányelvekhez igazodott volna! Isten bölcs tanácsa soha sem távozott volna el tőle. Így azonban, hogy a Mindenhatónak hátat fordított, Saul gondatlan magatartása által népe szellemi állapota is egyre inkább leromlott, aminek következtében a rá bízott nyáj egyre messzebbre sodródott Istentől, míg végül elidegenült Tőle.
English
Mit tanulhatunk Saul életéből?
