Kérdés
Mit tanulhatunk Mózes életéből?
Válasz
Mózes az Ószövetség egyik meghatározó alakja. Míg Isten Igéje Ábrahámot "a hűek atyjának" nevezi, továbbá Isten feltétel nélküli szövetségének kedvezményezettjeként jelöli meg őt és magvát, addig Mózesre Isten azt a szerepet bízta, hogy váltsa meg népét Egyiptom földjének testi és szellemi igájából. Isten őt választotta arra a feladatra, hogy Izráel fiait a fáraó birodalmából az Ő által megígért jó földre vezesse be. Mózesre egyetemesen az ószövetségi törvények közvetítőjeként tekintenek, a törvény hozójának titulálják. Mózes nevéhez kötődik a Pentateuch (Mózes öt könyve) megörökítése, Ő fogta a tollat, miközben Isten Szent Lélek diktált. Mózes Ószövetségben betöltött szerepe előrevetíti az Úr Jézus Krisztus újszövetségi küldetését is. Életének beható tanulmányozása már pusztán ennél fogva is nagy szellemi nyereséggel kecsegtet.
Mózessel először a Mózes második könyvének (Exodus, vagy kivonulás) nyitó fejezetében találkozunk. Az első fejezet arról tájékoztat minket, hogy miután József pátriárka (ősatya) közbenjárásával Isten megmentette Izráel családját az egész földet sújtó éhinségtől és ezáltal a biztos éhhaláltól, az akkori fáraó nagy kegyelméből Gósen földjén, azaz Egyiptom legtermékenyebb terültén telepedtek le. Ábrahám leszármazottai több generáción keresztül békében éltek ott, míg Egyiptomban egy olyan fáraó került hatalomra, akinek József nevet már semmit sem mondott, "aki Józsefet nem ismerte vala" (2.Mózes 1:8). Ez a fáraó szolgasorba kényszerítette a zsidókat, és rabszolgaként használta őket gigantomán építkezésein. Mivel Isten sok gyermekkel áldotta meg népét, ezért az egyiptomi fáraó egyre inkább tartani kezdett a birodalom területén élő más népek száma fölé növekedő zsidóktól. Majd egyszer eljött a nap, mikor ez a nagy és fejlett kultúra első embere, a fáraó, módszeres népirtást emelt a törvény szintjére, és elrendelte, hogy minden zsidó fiú csecsemőt öljenek meg (2.Mózes 1:22).
Mózes második könyvének második fejezetében annak lehetünk tanúi, amint egy zsidó anya kétségbeesetten próbálja menteni gyermekét a biztos haláltól, mikor gyantával és szurokkal vízhatlanná tett kosárba helyezi a gyámoltalan gyermeket, és a Nílus folyó vizében, a sásban rejti el őt. A fáraó lánya a folyóban fürödve észreveszi a kosarat, beletekint, és meglátja, hogy abban bizony egy egészséges fiúgyermek van. Gyorsan átlátja a helyzetet, és menten le is vonja a következtetést, mely szerint a pici fiú nyilván a zsidók gyermeke. Így a zsidók közül hívat bábaasszonyt a csecsemő szoptatására. Egy további csodás "véletlen" folytán (a fiúcska nénje a fáraó egyik szolgálóleánya) éppen a fiú vér szerinti anyja lesz a gyermek bábája. Mikor aztán Mózes felnőve nyilvánvalóan értesült saját származásáról, akkor önkéntelenül is elkezdett együttérezni népe szenvedésével, hiszen látta azok mindennapi kemény igáját. Mikor aztán testközelből lett tanúja, amint egy egyiptomi felvigyázó egy zsidó rabszolgát bántalmaz, akkor közbelépett, és a tusakodás közben megölte az egyiptomit, majd a testét a homokban ásta el. Mikor aztán Mózes két zsidó ember tettlegességig fajuló veszekedésében igazságot akart tenni, akkor a testvérét ütlegelő ember maró gúnnyal fegyverezte le, mikor így szólt hozzá: "...Kicsoda tett téged fő emberré és bíróvá mi rajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint megöléd az égyiptomit? Mózes pedig megfélemlék és monda: Bizony kitudódott a dolog" (2.Mózes 2:14). Mikor a fáraó fülébe is eljutott e dolog, és az halálra kezdte keresni őt, Mózes Midián pusztájába menekült, ahol újabb fellépésével védelmezte meg a gyengébb nőket semmibevevő pásztorokat. Midián papjának hét leánya apjuk elé, azaz Réhuel elé, vezették Mózest, aki nem csak vendégül látta őt, de menedéket is adott neki. Mózesnek pedig tetszett, hogy ott maradjon Jethrónál (Réhuel másik neve), aki idővel Zippora nevű lányát is hozzáadta a férfihez (2.Mózes 2:15-21). Mózes nagyjából negyven évet töltött Midián pusztáján.
Mózes életének következő meghatározó állomásán Isten egy égő csipke-, vagy helyesebben akáciabokorban, jelent meg neki (2.Mózes 3. és 4. fejezete). Isten ekkor arra hívta el Mózest, hogy ő mentse ki népét az egyiptomi fáraó karmai közül. Mózes eleinte vonakodott és ismételten arra kérte Istent, hogy valaki mást küldjön helyette, de utána engedelmesen elvállalta a rátestált feladatot. Isten megígérte neki, hogy segítségül vérszerinti testvérét, Áront, is elküldi vele. A történet kibontakozása világi körökben is viszonylag jól ismert. Mózes és Áron eztán a fáraó elé járulnak és azt követelik tőle, hogy engedje el a zsidókat, hogy azok a saját Istenüknek szolgálhassanak. Fáraó azonban újra és újra visszautasítja ezt a kérést, amint a szíve egyre keményebb lesz. Ennek következtében Isten csodás csapásokkal tart ítéletet Egyiptom minden főbb istene felett, végül pedig megengedi a pusztítónak (Sátán), hogy minden ember és állat elsőszülöttjét halállal sújtsa. Az utolsó csapás bekövetkezte előtt azonban Isten arra hívja fel Mózest, hogy utasításai szerint alapozza meg a Pészáh, azaz a zsidó húsvét, ünnepét. Ez az ünnep arra hivatott, hogy örökre emlékeztesse a zsidókat, hogy Isten miképp kímélte meg őket az egész Egyiptomot sújtó csapástól, és hogy ezután hogyan szabadította meg népét egyszer és mindenkorra az egyiptomi iga kötelékéből.
Az egyiptomi kivonulás után Mózes a Vörös-tenger partjára vezette a népet, ahol Isten egy további csodát tett rajta keresztül, mikor kettéválasztotta a tengert, és egyben kiszárította annak medrét, hogy a zsidók száraz lábbal kelhessenek át azon. A nép üldözésére kijövő hatalmas egyiptomi seregek felett azonban az Úr már összezárta a roppant vízfalat, amelyek ennek következtében, élükön a fáraóval, vesztüket lelték (2.Mózes 14. fejezet). Mózes eztán a Sinai-hegy lábához vitte Isten választott népét, ahol Isten szövetséget szerzett (Ószövetség) Izráel újonnan létrehozott nemzete és Önmaga közt (2.Mózes 19.-24. fejezete).
Mózes második könyvének fennmaradó részében-, valamint Mózes teljes harmadik könyve történetének idején, a zsidók a Sinai-hegy lábánál tartózkodnak. Isten részletesen közli Mózessel, hogy hogyan kell megépítenie a szövetség sátrát, ami gyakorlatilag egy hordozható dicsőitő hely, melyet tetszés és szükség szerint szét lehetett szedni, valamint össze lehetett rakni. Az istentiszteletben használatos tárgyak, és papi viseletek pontos kialakításáról is tájékoztatja Mózest, nem kevésbé a szenthely felépítéséről, ami Isten földi lakhelyeként szolgál, ahol a főpap később a teljes népért tett éves áldozatot kellett bemutassa. Isten arra nézve is részletes utasításokat ad Mózesnek, hogy miképp kell Őt helyesen tisztelni, továbbá hogy hogyan kell a népnek megtisztítania és megszentelnie magát az Istennel való találkozásra. Mózes negyedik könyvében már annak lehetünk tanúi, amint Isten választott népe a Sinai-hegy irányából eléri az Ígéret földjének peremét. Mikor aztán a föld kikémlelésére kiküldött tizenkét követ közül tíz a föld rossz hírét hozza, akkor Izráel megrémül, és eltántorodva kétkedni kezd abban, hogy képes bevenni a földet. Az óriások (nem költői túlzás – bukott angyal és ember óriási termetű hibridjei) különböző nemeitől félve nem akarnak belépni a földre. Isten hitetlenségükért arra ítéli ezt a generációt, hogy addig bolyongjanak a puszta földön, mígnem minden — a hitetlenkedés napján már — felnőtt férfi kivész soraikból. Ez negyven évet vett igénybe. Mózes negyedik könyve azzal zárul, hogy a zsidók következő nemzedéke az Ígéret földjének határán áll, hogy Isten hatalmában bizakodva hitből megtegyék azt a lépést, amire atyáik vonakodtak.
Mózes ötödik könyve azzal kezdődik, hogy Mózes több olyan beszédet tart, amit ma joggal nevezhetnénk prédikációnak, ugyanis Isten Igéjét adja vissza, azt visszhangozza, és fejti ki. Ezek során minduntalan Isten megváltó hatalmára és kiapadhatatlan hűségére emlékezteti a népet. A könyv ötödik fejezetében tanúi lehetünk, amint még egyszer felolvassa a törvényt (Mózes ötödik könyvét ezért is szokás a második törvénynek nevezni – a fordító megjegyzése), hogy ezzel is felkészítse a népet arra, hogy istenfélő és igazságos módon bírják azt a földet, amit Isten hamarosan ajándékul ad nekik. Mózes azonban a Méribában (Masszában) elkövetett engedetlensége és Isten elleni felfuvalkodása miatt nem vethette meg lábát ezen a kívánatos földön (4.Mózes 20:10-13). A Mózes haláláról szóló beszámolót Mózes ötödik könyvének végén találjuk (5.Mózes 34. fejezete). Mózes tehát felment Nébó hegyére és onnan szemlélhette csak az Ígéret földjét. Halálakor 120 éves volt, és a Szentírás igaz bizonysága szerint "...nem homályosodott vala meg az ő szeme, sem el nem fogyatkozott vala az ő ereje" (5.Mózes 34:7).
Mózest maga Isten temette el (5.Mózes 34:5-6). Ennek a minden embernél szelídebb prófétának helyére (4.Mózes 12:3) pedig Józsué lépett, hogy ő vezesse Isten népét. (A Józsué, Jehosua, Joshua, és a Jézus név egy és ugyanaz héber írás szerint a zsidó nyelvben! — a fordító megjegyzése). Mózes ötödik könyvének 34:10-12 igerészét így olvassuk: "És nem támadott többé Izráelben olyan próféta, mint Mózes, a kit ismert volna az Úr színről-színre: Mindazokban a jelekben és csudákban, a melyekért küldötte vala őt az Úr, hogy véghez vigye azokat Égyiptom földén, a Faraón, minden ő szolgáján, és az ő egész földén; És mindama hatalmas erőben, és mindama nagy rettenetességben, a melyeket véghez vitt Mózes az egész Izráel szemei előtt."
Az előbbiekben csupán Mózes életének rövid kivonatát találhatjuk. Nem esett még szó Istennel való találkozásairól, vezetési stílusáról, arról hogy miképp nyilvánultak meg benne Jézus Krisztus életének és személyének egyes vonásai, továbbá megjelenéséről Jézus Krisztus elváltozásánál (transzfiguráció), a judaizmusban betöltött központi szerepéről, mint ahogyan életének más részleteiről sem. Ahhoz azonban, hogy Mózesről, mint emberről, egy általános benyomást kapjunk, talán elegendő információt kaptunk. Szóval tehát mit tanulhatunk, mi, a végidők (Jézus Krisztus szolgálatával elkezdődött időszak) utolsó perceiben élő keresztények, Mózes életéből? Mózes életét általában három negyven éves periódusra szokás bontani. Élete első szakaszát a fáraó udvartartásában töltötte. A fáraó lányának örökbefogadott fiaként Egyiptom hercegeinek minden előjogát-, rangjuk minden világi előnyét élvezhette. "Mózes taníttaték az Égyiptombeliek minden bölcseségére; és hatalmas vala beszédben és cselekedetben" — olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteinek 7:22 igehelyén. Mikor aztán szellemileg elég éretté vált ahhoz, hogy felérje népének nyomorgattatását, akkor az igazság képviselőjeként, népe szabadítójaként lépett fel. Felelősségtudata csak egyre mélyült, ahogyan azt a vértanúvá vált István mondja Isten Szent Lelke által: "És azt gondolá, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem értették meg" (Apostolok Cselekedetei 7:25). Abból az incidensből, melyben az zsidó honfitársa életét védelmezve vette el az egyiptomi hajcsár életét, az is kirajzolódik előttünk, hogy Mózes a tettek embere volt, akit heves indulata nem egyszer hirtelenkedő tettekre ragadott el. Semmi kétségünk nincsen afelől, hogy Isten meg akarta szabadítani népét az idegen igából, mint ahogyan afelől sem, hogy Isten Mózes keze által akart szabadulást szerezni. Azonban arról is meg vagyunk győződve, hogy Isten nem ilyen meggondolatlan és lobbanékony módon akarta népét felszabadítani. Állítjuk ezt függetlenül attól, hogy maga Mózes mennyire volt tudatában azon szerep valós tartalmának, amit Isten szánt neki. Hirtelenkedő emberekhez hűen a saját maga által helyesnek vélt időben és módon akarta véghezvinni azt, amit Isten egyedül a saját hatalmába helyezett. Ebből máris világos tanulságot szűrhetünk le saját életünkre nézve is. E szerint nem csak arra kell kitartóan koncentráljunk, hogy ne saját fejünk után menjünk, de inkább Isten akaratát vigyük véghez, hanem arra is, hogy azt az Isten által elrendelt időben cselekedjük. Számos más bibliai példa is jól rávilágít, hogy amennyiben saját fejünk és saját időnk szerint akarjuk Isten tervét véghez vinni, akkor csak nagyobb felfordulást okozunk, mint aminek eredetileg a megoldására törekedtünk.
Mózesnek még időre volt szüksége ahhoz, hogy hite és jelleme nőjőn és érjen az Úrban, hogy a szívnek ama szelídségére, és alázat azon magas fokára eljusson, ami a Szentírás tanúsága szerint életének utolsó szakaszában jellemezte őt. Ehhez elengedhetetlen volt az a negyven éves kitérő, amit Midián földjére kellett tegyen. Ebben az időben Mózes megtanulta az egyszerű emberek életének Istentől adott mély bölcsességét, megtanulta, hogy mit jelent javakért, állatokért-, feleségéért-, és gyermekeiért felelősséget vállalni. Isten fogta ezt az indulatos, forrófejű fiatal fazont, és bevitte őt az élet olvasztókemencéjébe, hogy aztán megtisztított ezüstként hozhassa őt elő/ki onnan, melyből már szent céljához méltó eszközt lehet kovácsolni. Mózes életének ezen szakaszából is igen sokat tanulhatunk. Ha már az imént megállapítottuk, hogy Isten időzítéséhez kell igazodnunk, akkor most azt is leszögezhetjük, hogy míg az Úr által rendelt időre várunk, addig semmiképp sem szabad tétlenkednünk. Bár a Szentírás Mózes életének ezen szakaszát illetően nem bocsátkozik túl sok részletbe (talán azért, mert azt vetíti előre, hogy a olvasója is részesül majd ezekben az élettapasztalatokban – a fordító megjegyzése), abban azért biztosak lehetünk, hogy Mózes nem kézösszekulcsolva számolta a sarokban szövögető pók lábait. Ezen negyven év túlnyomó részét azzal töltötte, hogy mind jobban kitanulja a pásztorok szakmáját, hogy családját eltartsa, és nevelje. Ezek picit sem jelentéktelen, vagy banális dolgok, sőt, mint ahogyan már utaltunk rá, Isten ezekben a foglalatosságokban olyan bölcsességi iskolát rejtett el, amit egyetlen "magas" teológiai képzés sem képes pótolni. Minden igaz hívő az olyan élmények után sóvárog, mint mikor Mózes színről-színre láthatta Isten arcát. Azonban mégse rugaszkodjunk el a valóság talajától és legyen bátorságunk önmagunknak is megvallani, hogy páraként tovatűnő földi napjaink túlnyomó részét teljesen hétköznapi, földi dolgokkal töltjük, nem pedig Isten odaadó keresésével. Ha csak belegondolunk abba, hogy életünk több mint negyedét alvással töltjük, akkor már kezdjük is érezni az előbbi állítás igazságát. Mózestól megtanulhatjuk, hogy a tisztelet előtt alázat jár, hogy mielőtt Isten felmagasztal, és hegyére állít minket, meg kell alázzuk magunkat a test völgyében az ő hatalmas keze alatt, míg ebben a folyamatosan öregedő-, és végül porrá hamvadó földi sátrunkban vagyunk. Isten alázat által készít fel minket mindazon csatára, melyet még ebben a földi életünkben meg kell vívnunk, és sokszor észrevétlenül, teljesen hétköznapi tapasztaltok által edz meg minket arra, hogy helytállhassunk elhívása következő szakaszában.
Egy másik olyan dolog, amit Mózes midiáni éveiből láthatunk az, hogy mikor Isten végre szolgálatba akarta állítani őt, akkor ő először igencsak vonakodott. Az élete korábbi szakaszában tettrekész Mózes nyolcvan éves korára meglehetősen bátortalanná vált. Mikor Isten tehát arra hívta el, hogy legyen az Ő szócsöve, akkor Mózes azzal jött, hogy ízé, de valójában ő nem is "ékesenszóló" (2.Mózes 4:10). Egyes Bibliatudósok szerint Mózesnek valamilyen beszédhibája lehetett. Amellett, hogy ennek lehetőségét nem zárhatjuk ki teljesen, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy István mártír azt mondta róla, hogy "...hatalmas vala beszédben és cselekedetben" (Apostolok Cselekedetei 7:22). Mózes talán csak attól tartott, hogy Egyiptomba visszamenvén szégyene utoléri őt. Ez egy teljesen emberi dolog. Mi magunk is voltunk már olyan helyzetben, hogy belefogtunk valamibe, majd kudarcot vallottunk, és aztán már csak vonakodva futottunk neki még egyszer a feladatnak. Mózes tehát legalább két dolgot nem ismert fel. Nem gondolt azzal a nyilvánvaló változással, ami a köztes negyven évben ment végbe életében. A másik tény, amire szintén vak volt, az a nyomós érv, hogy Isten megígérte, mindenben vele lesz, és vezetni fogja őt. Mózes első kudarca mindezek tükrében már nem csak annak a számlájára volt írható, hogy vakmerően állt bele a helyzetbe, hanem hogy Isten nélkül – a saját feje után menve – akarta elérni célját. Ebből a példából tehát megtanulhatjuk, hogy amennyiben Isten elhív minket, akkor bátran és hittel vágjunk neki az ismeretlennek annak biztos tudatában, hogy Ő mindvégig velünk van. Térdeink ne inogjanak meg, hanem legyünk erősek az Úrban, "és az ő hatalmas erejében" (Efézusbeliekhez 6:10).
Mózes életének harmadik, és egyben végső fejezetéről, a Szentírás mintegy krónikaszerűen jegyzi le Izráel népének életében betöltött megváltói szerepét. Mózes szolgálatának ezen szakaszából is számos értékes tapasztalatot gyűjthetük be a bölcsesség tárházába. Az első lecke arról szól, hogy hogyan lehet valakiből jó vezető. Mózes lényegében véve kétmillió zsidó menekült vezére volt. Nem is csoda, hogy idővel egészen egyszerűen belefáradt a nép ügyes-bajos dolgainak hordozásába. Ekkor apósa, Jethró, azt a bölcs tanácsot adta neki, hogy vonjon be más istenfélő és hű férfiakat is a nép igazgatásába. Ez egy olyan tanulság, amit előbb-utóbb minden – mások felett befolyással bíró – vezetőnek meg kell tanulnia (2.Mózes 18. fejezet). Mózes személyében egy olyan ember tárul elénk, aki a legszebb függőség rabja volt, azaz csak az Istentől való folyamatos függésben akarta és tudta feladatát jól ellátni. Mózes nem szűnt meg esedezni a népért Isten előtt. Bárcsak minden hatalommal bíró ember így tenne azokért, akiknek a vezetésére hivatott!
Mózes pontosan tudatában volt annak, hogy milyen elengedhetetlen Isten állandó jelenléte. Az Ige arról is beszámol, hogy még Isten dicsőségét is látni kívánta (2.Mózes 33. fejezet). Mózes azt is felérte, hogy az egész kivonulásnak semmi értelme nincs, ha nem Isten vezeti őket egyenesen a saját jelenlétébe. Isten volt az, aki elválasztotta Izráel fiait más nemzetektől, identitásuk és létezésük egész értelme csak Tőle függött. Mózes életéből azt is megtanulhatjuk, hogy vannak olyan gyarlóságaink, amelyek életünk más-más pontjain — akár eltérő formában visszatérve — végig gáncsolják majd futásunkat a hit küzdőterén. Ugyanaz a forrófejűség, mely Mózest már Egyiptomban is bajba keverte, a pusztai vándorlás alatt is bajt hozott fejére. A fent említett meribai incidens során, Mózes dühösen csapott rá a kősziklára, hogy a megállás nélkül elégetlenkedő és károgó népnek száját betömve vizet fakaszthasson nekik. Mózes ezzel azonban eltért Isten pontos utasításaitól, és a csoda bekövetkeztével sem Istennek adott hálát. Ez volt az oka annak, hogy Isten megtiltotta neki az Igéret földjére való belépést. Mózeshez hasonlóan a mi életünkben is vannak bűnös természetünknek olyan megnyilvánulásai, melyek teljes életünkben úgymond ránkjárnak, hogy szellemi gyümölcseink fájáról dézsmáljanak. Ezekkel a bűneinkkel szemben (ismerjük sajátunkat) folyamatos védekezésre és éberségre szorulunk.
Meglehet, hogy Mózes életéből mindössze csak egy pár konkrét életvezetési tanácsot szűrhetünk le. Ha azonban életének eseményeire a teljes Szentírás fényében reflektálunk, akkor az üdvtörténetbe pontosan illeszkedő, mélyen jelképes történéseket fedezhetünk fel bennük. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete a hit követendő példájaként állítja elénk Mózest. Ebből az igerészből azt is megtudjuk, hogy Mózes hit által utasította vissza a fáraó királyi palotájának minden pompáját, és hit által vette magára népe nehéz igáját. A Szent Lélek így hozza ezt tudtunkra: "Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett" (Zsidókhoz 11:26). Mózes hittel teljes életet vezetett, azt pedig pontosan tudjuk, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni (Zsidókhoz 11:6). Mi hasonlóan, hit által vagyunk képesek a földi por világ elmúló viszontagságait viselni, és a menny el nem múló örömeire függeszteni lelki szemeinket (2.Korinthusbeliekhez 4:17-18).
Mint ahogyan azt már feljebb is említettük, felismerhető, hogy Mózes élete Jézus Krisztus földi szolgálatának jól körvonalazott előképe volt (a bibliai típus fogalma). Mózes, Jézus Krisztushoz hasonlóan, szintén egy bizonyos szövetség közvetítője volt. A Zsidókhoz írt levél fáradhatatlan erőfeszítéseket tesz arra, hogy bizonyítsa ez első állítást (vö. Zsidókhoz 3. fejezete és Zsidókhoz 8-10. fejezeteit). Isten Szent Lelke Pál apostolon keresztül ugyanígy érvel a Korinthusbeliekhez írt második levél 3. fejezetében. A Mózes által közvetített szövetség időleges és feltételekhez kötött volt, azaz az emberek tevőleges hozzájárulásán is múlott annak fennmaradása (Ez maga a vallás állapota, melyben a világ összes szellemi-bölcseleti rendszere vesztegel. Ezek szerint nekem, embernek, kell valamit tennem, hogy Isten előtt jó színben tüntethessem fel magam, hogy kiérdemeljem lelki üdvömet – a fordító megjegyzése). A maga Isten által elhozott újabb szövetség, ezzel szemben már örök és minden feltételtől mentes. Az Újszövetség Krisztusi üzenete példátlan az egész emberi hittörténetben, hiszen világosan fejezi ki, hogy nem kell-, és nem is tudunk semmit tenni megváltásunkért, csak hinnünk kell Abban, Akit Isten elküldött. Nem az ember cselekedetein múlik lelki üdve, hanem kizárólag Isten kegyelmén. Ezzel Isten nem csak a büszkeség és felfuvalkodás lehetőségét távolította el, hanem azt is biztosította, hogy a valóban újjászületett hívő ember nem játszhatja el megváltását. Krisztushoz hasonlóan Mózes is megszabadította Isten választott népét a szolgaságból. Míg azonban Mózes – ember lévén – csak a testi szolgaságból szabadíthatott meg egy népet, addig az Úr Jézus a bűn szolgaságából szabadít meg mindenkit, aki hittel hívja fel az ő szent Nevét. Mózes Egyiptomból vezette ki Isten népét, hogy a Kánaán földjére vigye őket. Jézus Krisztus a bűn minden kötelékéből oldoz fel minket, és a mennyek országába vezet be. Egyeseknek az is megadatik majd, hogy az Úr ezer éves földi országlása során a teljesen újjá tett Föld lakosai közé számláltassanak, miután Jézus visszatér és elfoglalja az Őt megillető trónt. Krisztushoz hasonlóan Mózes is a nép prófétája volt. Mózes éppúgy Isten szavait adta tovább a zsidóknak, mint ahogyan Jézus az egész világnak (János 17:8). Mózes azt is megjósolta a Szent Lélek által, hogy Isten egy hozzá hasonló prófétát is támaszt majd (5.Mózes 18:15). A korai egyház, és Jézus Krisztus maga is azt tanította, hogy ez a jövendölés Jézus eljöttével teljesedett be (vö. János 5:46 és Apostolok Cselekedetei 3:22, 7:37). Mózes élete tehát számos formában jelzi előre Jézus urunk földi szolgálatának egyes mozzanatait. Ezáltal abba is némi betekintést nyerhetünk, hogy Isten hívő szolgáin keresztül hogyan végezte el üdvtervének utolsó simításait az emberi történelem századai alatt. Mindez annak reményével is vigasztalásunkra siet, hogy éppúgy, mint ahogy Isten választott népének is nyugalmat adott Mózes cselekedetein keresztül, úgy Jézus Krisztus áldozata által mi is bebocsátást nyerünk az örök szombati nyugodalomba (mind ebben-, mind pedig az elkövetkező életben).
Végül pedig azt is érdemes megjegyeznünk, hogy bár Mózes életének idején valóban nem léphetett be az Ígéret földjére, addig halála után, Jézus Krisztus elváltozásánál, megjelent ott. Mikor Jézus a teljes mennyei dicsőségéből ízelítőt adott tanítványainak, akkor két emberi alak jelent meg mellette az égen, aki személyesen Mózes és Illés volt. Míg Mózes a törvényt szimbolizálta, addig Illés a prófétákat. Jézus Krisztus pedig magát a szeretet legnagyobb királyi parancsolatát, amin a törvény és a próféták függnek. Mózes már most is azt a mennyei örök szombatot élvezheti Jézus Krisztussal, melyben egy napon minden hívő kereszténynek része lehet majd (Zsidókhoz 4:9).
English
Mit tanulhatunk Mózes életéből?
