Kérdés
Mit tanulhatunk Sára életéből?
Válasz
Sára, Szárai néven, Ur vidékén, a Káldeusok földjén, látta meg a napvilágot. Ez a terület a mai Irak határain belül található. Szárai Ábrám féltestvére-, és egyben későbbi felesége is volt. Ábrám (aki később az Ábrahám nevet kapja Istentől) édesapja és Szárai nemzője egy és ugyanazon személy volt, míg különböző anyáktól származtak. Erről Mózes első könyvének 20:12 -es igerésze számol be. Az emberiség történetének ezen szakaszában az emberek génállománya még nem volt annyira szennyezett az eredendő bűn által, melynek torzító hatása progresszív és exponenciális természetű. A vérrokonok házassága ekkor még nem eredményezett beteg és életképtelen utódokat. Jó észbe venni, hogy Isten az emberiségre leselkedő eredendő bűn kihatásait csak megszabott korlátok között — azokat nagyban korlátozva és visszatartva — engedte az emberiségre rátörni. Ezzel magyarázható, hogy Ádám és közvetlen leszármazottai még majdnem ezer évig éltek, hogy a hús evését Isten csak az özönvíz után engedélyezte (hiszen az csak ekkor vált szükségesség a test fenntartására), vagy hogy Mózes még 120 évesen szellemileg és testileg is olyan friss volt 40 éves korában. Ennek megfelelően a vérfertőzés fogalmát-, és az azt kiküszöblő szabályokat, csak Mózes harmadik könyvének 20. fejezetében, azaz messze Ábrám és Szárai ideje után, találjuk. A közeli házasodás egy további — gyakorlati — oka az volt, hogy az emberek kiterjedt családi közösségekben-, más családoktól területileg sokszor elszigetelve éltek, és a törzs megszilárdításának és fenntartásának egyik módja az volt, hogy a közvetlen családból és törzsből választottak maguknak párt.
Egy napon aztán Ábrám találkozott az élő Istennel, és bár ez volt az első alkalom, hogy Isten szólította, ő hitt az Úr Szavának. Ez a hite tulajdoníttatott neki igazságul (Mózes 12:1-4; 15:6). Követve Istent engedelmeskedett minden rendelésének, így annak a felszólításnak is, hogy hagyja el apja földjét, és egy olyan helyen telepedjen le, melyről még sosem hallott, és amit még életében nem látott. Sárai pedig vele tartott.
Ez az utazás Hárán pusztájából indult, mint ahogyan arról Mózes első könyvének 11:31-es igerésze beszámol. Ábrám atyja, Táré, Hárán városában halt meg, mely a történet további kibontakozását ismerve jelképes jelentéssel bír. Ábrám és Sárai, valamint Ábrám Lót nevű unokatestvére és annak teljes háza tehát felkerekedett, hogy Isten vezetése alatt ismeretlen földre menjenek. Stabil szálláslehetőség, és minden modern luxus nélkül az út nem csak a nők és gyermekek számára volt meglehetősen nehéz. Vándorlásuk idején ráadásul éhínség sújtotta a földet, mely végtére is arra késztette Ábrámot és Szárait, hogy Egyiptom földjén keressenek menedéket (1.Mózes 12:10). Oda megérkezvén Ábrámot félelem kerítette hatalmába. Attól tartott ugyanis, hogy kiszolgáltatott jövevényként az egyiptomiak — látván Szárai különleges szépségét — az ő életére törnek majd, csak hogy utána jogosan feleségül vehessék a nőt. Így tehát arra kérte Szárait, hogy mondja mindenkinek, hogy valójában testvére. Ez persze nem állt messze az igazságtól, de lényegében nézve egy megtévesztő hazugság volt. (Férfi testvére lévén, az apja távollétében, vagy hiányában, látszólag a férfi testvér fennhatósága alá esett annak eldöntése, hogy nőtestvére kihez adatik férjül — a fordító megjegyzése.) Ábrám félelme nyilvánvalóan nem volt alaptalan, hiszen Szárait gyorsan kiszemelték maguknak a fáraó emberei, és a fáraó udvartartásának tagjává tették, Ábrámot pedig bőséges jutalomban részesült. Mielőtt azonban a fáraó, vagy annak egyik magas rangú beosztottja Sáraival hált volna, Isten csapást bocsátott fáraóra és a teljes házára, így a pár hazugsága gyorsan kiderült. A fáraó rémületében visszaadta Sárait Ábrámnak, és az összes neki adott javakkal együtt kitessékelte őket az országból. Erről szintén a könyv 12. fejezetében olvasunk. (Ebben a valós történetben szinte lehetetlen nem meglátni a zsidók későbbi kivonulásának majd minden egyes elemét. Itt meg kell jegyezzük, hogy a zsidó felfogás szerint a prófécia nem pusztán egy jövőbeli esemény előzetes kijelentése, hanem egy Istentől való minta, mely a történelmi korok különböző szakaszaiban visszatérő mintázatot alkot — a fordító megjegyzése). Ábrám és Szárai tehát visszatértek arra a területre (a mai Izrael), amelyet Isten mutatott nekik, ahonnan az éhínség elől menekülniük kellett. Utazásuk során tetemes vagyonra (többek között élő állat) tettek szert, így Ábrám és Lót pásztoraik veszekedése után úgy döntöttek, hogy különválnak, hogy minden csordának és gulyának elég legelője legyen (1.Mózes 13:9). Lót ekkor döntött úgy, hogy a szemre nagyon kívánatos földön, Sodoma és Gomora területén, telepszik le. Hogy a kinézetre vonzó dolgok mennyire félre tudják vezetni a halandó embert, arról a könyv további részében olvashatunk.
Hiába lett azonban Ábrám vagyonos emberré, Szárai méhe zárva maradt, gyermekük nem született. Ez abban az időben olyan kulturális szégyennek számított, mely nem mellesleg hűen mutatott rá az ember földi létének teljes hiábavalóságára. Kinek vagy minek munkálkodik ugyanis az ember, ha javait nincs kire hagynia (lásd Prédikátor könyve)? Ebből is látszik, hogy a napjainkra teljesen elfogadottá vált egocentrikus szemlélet a világ azon — lényegesen ártatlanabb szakaszában — teljesen elképzelhetetlen volt. A meddő nő — érthető módon tehát — nagyon szomorú volt állapota miatt. Szárai és Ábrám egyaránt aggódtak amiatt, hogy utód nélkül hagyják el ezt az árnyékvilágot. Isten azonban látomásban ígérte meg Ábrámnak, hogy fia fog születni, és hogy olyan sok leszármazottja lesz, mint égen a csillag. Ekkor Isten a zsidók 400 éves egyiptomi szolgaságát-, majd a pusztai vándorlást is világosan jelenti Ábrámnak (1.Mózes 15. fejezet). A Kánaán földjét is ekkor ígéri neki és utódainak. Isten kijelentése ellenére azonban Szárai meddő maradt. 10 évvel Isten Ábrámnak tett ígérete után Szárai — az akkori kulturális szabályokkal teljes összhangban — azt javasolta férjének, hogy az ő szolgálóleányához, Hágárhoz, bemenve nemezzen magának utódot. Ebből a — ma már nagyon nehezen érthető — gesztusból nem csupán a Szárait marcangoló szégyen és elkeseredettség mértéke sejlik ki, hanem férje iránti feltétlen szeretete, odaadásteljes önzetlensége, és óriási alázata. A pár ekkor azonban a minden teremtett lényre oly jellemző bűnt, a türelmetlenség vétkét, valósítja meg, hiszen nem képesek-, vagy nem akarnak tovább várni arra, hogy Isten teljesítse Ábrámhoz való Igéjét. Ebben az időben a szolgák (ma alkalmazotti jogviszonyban dolgozó-, illetve minden adót fizető ember) uruknak teljes hűséget fogadtak (mint ma nagyon sok országban az arc nélküli államnak teszik polgáraik). A szolgálónak születendő gyermek ilyen esetben jogilag az úrnő gyermekének volt tekintendő, persze természetesen csak akkor, ha azt a biológiai szülő is jóváhagyta, amint rend szerint meg is tett, hiszen ezzel gyermeke maga is (és annak minden utódja) ura rangjára és anyagi státuszára emelkedett. Miután tehát Szárai szolgálója fogant, fiút szült, aki az Ismáel (Isten hall; Isten meghallgat) nevet kapta. Hágár, az előbb említett társadalmi felemelkedéstől megszédülve, semmibe vette addigi úrnőjét, aki ennek következtében — gyarló emberi indulatáról téve tanúságot — keményen kezdett bánni vele. Hágár ezt megelégelve elfutott asszonyától. Mikor Hágár a pusztában bujdosott, akkor Isten megjelent neki, és arra bátorította, hogy térjen vissza Ábrámhoz és Száraihoz. Hágár engedelmeskedett az Úrnak (1.Mózes 16. fejezete).
Tizenhárom évvel Ismáel születése után Isten újra megerősítette Ábrámmal kötött szövetségét. Ábrám és minden utódja ekkor kapta a körülmetélkedés szövetségét, és Isten ekkor változtatta meg mind az ő-, mind felesége nevét. Ábrám neve így Ábrahámra változott, azaz "hatalmas atyáról" "sokaság atyjára", míg Szárai neve Száráhra, azaz Sárára változott, vagyis az "én hercegnőmről" "nemzetek anyjára". Az új nevek teljességgel érthetetlenek, ha nem vesszük észbe, hogy ezek már mind az eljövendő Messiásra vonatkozó próféciák. Mikor Isten megígéri Ábrahámnak, hogy az ő magvában üdvözül a világ összes népe, továbbá hogy megszámlálhatatlanul sok utódja lesz, akkor már minden pogány nemzet üdvözülését vetíti előre, akik nem test-, hanem szellem szerint utódai és leszármazottai Ábrahámnak. Ebből a példából is jól kitűnik, hogy nehéz az Ószövetségben két olyan oldalt találni, amire Jézus Krisztus neve ne lenne vastagon felvésve. Ezért is olyan kimondhatatlanul szomorú, hogy sok gyülekezet egyszerűen nem foglalkozik az Ószövetséggel a lustaság palástjaként sántán arra hivatkozva, hogy az már úgy sem téma, hiszen Jézus Krisztus minden ott tárgyalt dolgot betöltött. A névváltoztatás kapcsán azt is érdemes megjegyezni, hogy Isten mindkét nevet (a héber eredetiben) egy "heh" (magyar fonetika szerint) hangzóval toldotta meg. Ez a hangzó zöngétlen, mintha Isten ráadás Lelket lehelt (Károli a lélek szót a "lélekzet", azaz "lélegzet szó mentén hozta létre) volna rá ezekre a meghatározó bibliai szereplőkre, amely megint csak aláhúzza a nevek megváltozott jelentését. Isten tehát megígérte Ábrahámnak, hogy Sára méhéből ad majd neki fiat. Izsák lesz az az utóda, akivel Isten megerősíti majd szövetségét. Isten áldását a szolgáló fiára, Ismáelre, is kiterjeszti, de a világ minden nemzete Izsákon keresztül áldatik meg, hiszen az ő vérvonalán jön majd el a Megváltó (1.Mózes 17. fejezet). Izsák neve szó szerint "nevetést" jelent, hiszen Ábrahám és Sára is nevetett hallván, hogy Ábrahám 100 évesen fog fiút nemzeni, és hogy az egész életében meddő Sára pedig 90 éves korában fog gyermeket szülni (1.Mózes 18:9-15). Isten ennek kapcsán meg is dorgálja őket botorságukért.
Nem sokkal azután, hogy Isten három idegen vándor testi képében látogatta meg Ábrahámékat, elpusztította Sodomát és Gomorát, valamint azok mezővárosait. Mielőtt azonban a két angyal (a szó jelentése: küldött) kezét a városok ellen fordíthatta volna, kimentették Lótot és családjának engedelmes tagjait (1.Mózes 19. fejezet). Ez idő tájt történt, hogy Ábrahám feleségével "letelepedék Kádes és Súr között", és Gérárban tartózkodott (1.Mózes 20:1). Ábrahám megint arra kérte Sárát, hogy hazudjon valós kilététről. Így történhetett az is, hogy Gérár királya, Abimélek, feleségéül szemelte ki Sárát. Mielőtt azonban a király elhálhatta volna vele a nászt, Isten álomban intette és tartóztatta meg őt. Abimélekre olyan hatást gyakorolt az álom, hogy nemcsak nyomban áldozott Istennek, hanem visszaadta Sárát jogos férjének, nagy ajándékokkal halmozta el a párt, és letelepedési jogot adott nekik birodalmában (1.Mózes 20. fejezet). Sárát tehát, akitől Izsák volt születendő, maga Isten védelmezte.
Isten hű maradt azon ígéretéhez, mely szerint fiúval ajándékozza meg Ábrahámot és Sárát. A gyermek azért is kapta az Izsák nevet, mert Sára így szólt a szülés után: "...Nevetést szerzett az Isten, énnékem; a ki csak hallja, nevet rajtam. Ismét monda: Ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? s ímé fiat szűltem vénségére" (1.Mózes 21: 6-7). Bár meglehet, hogy Sárát Isten ígéretét hallva először még hitetlensége késztette elfojtott nevetésre, most azonban már az öröm indította mosolyra, és legszívesebben az egész világgal tudatta volna azt a nagy csodát, amit cselekedett vele az Úr. Isten áldása így teljesedett ki rajta és az egész emberi családon.
A Hágár és Sára közötti feszültséget azonban még sajnos Izsák születése sem volt képes feloldani. Mikor Izsákot elválasztották, azaz anyja már nem szoptatta tovább, Ábrahám nagy ünnepséget tartott. Mikor azonban Sára tanúja lett, amint Ismáel Izsákon nevet, akkor azt mondta Ábrahámnak, hogy űzze el egyszer és mindenkorra Hágárt fiával együtt. Ábrahám nem akarta ezt megtenni, azonban Isten arra bíztatta, hogy engedjen Sára szavának, "mert Izsákról neveztetik a te magod." Afelől is biztosította őt, hogy a szolgáló fiából is nagy népet csinál majd. Ábrahám tehát elküldte Hágárt és Ismáelt, Isten pedig a pusztában is gondoskodott róluk (1.Mózes 21:8-21), ahol Hágár dicshimnuszt zengett Isten Nevének. Ezután történt, hogy Isten — Ábrahám hitét megpróbálva — arra kérte őt, hogy áldozza fel egyszülött fiát, Izsákot. Isten terve persze mindvégig az volt, hogy közbeavatkozik mielőtt Ábrahám véghezvihetné a tettet. Azt vizsgálta ezzel a kihívással, hogy mekkora Ábrahám hite, és fia engedelmessége (a közfelfogással ellentétben ekkor ugyanis Izsák már serdülő volt, vagy idősebb, így pontosan értette azt, hogy apja mire készül). Isten saját képére teremtette az embert. Ő jó két ezer évvel később azonban fel is áldozta egyszülött Fiát értünk, aki engedelmes maradt mind a kereszt általi halálig. Ábrahám hite tulajdoníttatott néki igazságul, ugyanis hitt Isten azon szavának, hogy az ő magvából támaszt majd nagy nemzetet, és magát a minden nemzetek üdvözítőjét. Így tehát ő csak arra tekintett, hogy Isten valamilyen módon meg is fogja valósítani ígéretét, hitt abban, hogy az Úr hű a szavához (1.Mózes 22. fejezet; Zsidókhoz 11:17-19).
Sáráról elmondhatjuk, hogy egy gyönyörű (1.Mózes 12:11) és minden ízében emberi nő volt. Minden jósága ellenére éppúgy követett el baklövéseket, mint mindannyiunk. Türelmetlenségében siettette Isten tervének teljesülését, és saját maga akarta a dolgot a kezébe venni. Így maga küldte be férjét Hágárhoz, hogy végre megszülessen az a gyermek, akit szerinte Isten ígért. Ezzel a tettével azonban egy olyan ellenségeskedés vette elejét, amely már több mint 4000 éve tart (1.Mózes 16:3). Mikor kilencven éves korában fültanúja volt, amint Isten angyala azt mondta Ábrahámnak, hogy felesége gyermeket fog viselni szíve alatt, csak hitetlenül nevetett (1.Mózes 18:12). Isten Igéje azonban utat tört magának, így Sára nemcsak életet adott a megígért fiúgyermeknek, hanem további 30 évet élve láthatta fiát férfivá érni, és csak 127 évesen halt meg (1.Mózes 23:1).
Isten Szent Lelke a Zsidókhoz írt levél "hit csarnokának" jelentős tagjaként említi Sárát. Erről így olvashatunk: "Hit által nyert erőt Sára is az ő méhében való foganásra, és életkora ellenére szült, minthogy hűnek tartotta azt, a ki az ígéretet tette" (Zsidókhoz 11: 11). Péter apostol első levelében Sára szent asszonyként említtetik, aki bízott Istenben, és aki mulandó külsőségek helyett férjének való engedelmességgel ékesítette magát (1.Péter 3:5-6). Sára, otthona biztonságát hátrahagyva kilépett az ismeretlenbe, hogy kövesse Ábrahámot, akit Isten vezérelt. Tette mindezt úgy, hogy ő maga ez időben még tapasztalta meg személyesen Isten hűségét és jóságát. Férje mellett sok nélkülözésen és nehézségen keresztül is kitartott veszélyes vidékeken, és nem vonakodott büszkeségét félretenni, csak hogy férjének utódot biztosíthasson. Végül pedig arra is volt elég hite, hogy elhiggye, hogy férje 100-, ő maga pedig 90 évesen képesek lesznek életet adni a megígért örökösnek. Így bár élete nem volt veszélytől, viszálytól és viszontagságoktól mentes, Sára mindig kitartott férje és Istene mellett, odaadását pedig áldással jutalmazta az Úr.
English
Mit tanulhatunk Sára életéből?
