Kérdés
Mit jelent az pontosan, hogy legyünk gyors a hallásra, és késedelmes a szólásra (Jakab 1:19)?
Válasz
A Jakab apostol Istentől ihletett levelének 1:19-20 igerésze ma is így szól hozzánk: “Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja.” A “gyors a hallásra” kifejezés azt jelenti, hogy igyekeznünk kell arra nevelni magunk, hogy végighallgassuk az elbeszélteket, mielőtt kialakítanánk véleményünk. A “késedelmes a szólásra” valójában ezen érme másik oldala: visszafogjuk szavainkat, és nem mondunk ki hangosan mindent, ami csak átfut az agyunkon.
Isten Szent Lelke eztán a nyelvről, annak erejéről tanít Jakab apostolon keresztül: “Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló” (Jakab 1:26). A továbbiakban pedig arra int, hogy szükséges önnön nyelvünkön uralkodnunk: “Ezenképen a nyelv is kicsiny tag és nagy dolgokkal hányja magát. Ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától” (Jakab 3:5-6).
A nagy száj sok bajba sodorhat minket. Megvalljuk, hogy hiszünk egy bizonyos dologban, csak hogy aztán a szánkból kiáradó szavak erre gyorsan rá is cáfoljanak. Jézus így tanította: “...a szívnek teljességéből szól a száj” (Máté 12:34).
Ha megzabolázzunk magunk, hogy hosszabban hallgassunk és figyeljünk, mint amennyit magunk beszélünk, sokat tanulhatunk. A nagydumás emberek nehezen tanulnak. Azt hiszik, hogy már mindent tudnak, amit csak tudniuk kell, így nem átalkodnak állandóan hangot adni véleményüknek. A bölcs ember viszont már megtanulta azt a leckét, hogy több bölcsességre tehetünk szert, ha figyelünk, megfigyelünk, és nem ítélünk sietve. A Példabeszédek 10:19 igeverse kimondja: “A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; a ki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes.”
A régi közmondás ma is igazat szól: “Jobb hallgatni és hagyni, hogy bolondnak nézzenek, mint kinyitni szánkat és minden kétséget eloszlatni felőle”. Hány kapcsolat sérült meg vagy ment tönkre, csak mert késedelmesek voltunk hallásra, de gyorsak a szólásra? Hány hibát kerülhettünk volna el, ha odafigyelve hallgattunk volna ahelyett, hogy kinyitjuk a szánk?
Azzal is óvatosak kell lennünk, hogy milyen embereket hallgatunk huzamosabb ideig. Az 1. zsoltár arra figyelmeztet minket, hogy se a bolondokra, se a gonoszokra ne hallgassunk. Vannak azonban más emberek, akikkel szemben indokolt, hogy gyorsak legyünk a hallásra. Érdemes hallgatnunk...
- az idősekre a tapasztalatuk miatt (Zsidókhoz írt levél 13:17)
- a bölcs emberekre, mert jó tanácsot adnak (Példabeszédek 13:20)
- az istenfélő emberekre, mert lehet, hogy az adott helyzetünkben éppen ők közvetítik felénk Isten nézőpontját (Zsoltárok 141:5)
- a földi hatóságokra, mert ők képviselik a törvényt (Rómabeliekhez 13:1)
Legtöbbünk természeténél fogva nem gyors a hallásra, viszont gyakorolhatjuk magunk abban, hogy jobb hallgatósággá váljunk. A jó fajta hallgatás (odafigyelés) egy aktív folyamat. Ilyenkor a hallgató belefeledkezik a beszélő által mondottakba. Még akkor is megérti a beszélő nézőpontját, ha történetesen nem ért azzal egyet. Ha pedig az emberek úgy érzik, hogy valóban meghallgatjuk őket, ők is hajlandóbbak figyelembe venni a mi nézőpontunkat. Ha gyorsak vagyunk a hallásra, akkor azzal valójában a mélyebb kommunikáció lehetősége előtt nyitjuk meg az ajtót, a másik fél meghallgatása ugyanis tiszteletről tanúskodik. Ha pedig az emberek úgy érzik, hogy tisztelik őket, maguk is nagyobb valószínűséggel viszonozzák majd ezt a tiszteletet, és minket is meghallgatnak. Fontos, hogy gyorsak legyünk a hallásra és késedelmes a szólásra. Isten Igéje mindig megmutatja nekünk a legjobb utat, és mikor szívünk annak követésére adjuk, az Ő áldásában részesülünk.
English
Mit jelent az pontosan, hogy legyünk gyors a hallásra, és késedelmes a szólásra (Jakab 1:19)?
