Kérdés
Hogyan érhetjük el az igaz bibliai egységet gyülekezetünkben?
Válasz
A Biblia nem győzi a szellemi “egység” és az “egyetértés” fontosságát hangsúlyozni. “Milyen jó” és “kedves”, mikor a testvérek harmóniában és egyetértésében gyűlnek egybe, és élnek egymással – hirdeti fennhangon a zsoltáros (Zsoltárok 133:1 - EFO 2012). Az egység egyszerűen elengedhetetlen, ugyanis az egyház nem kevesebb, mint “Krisztus teste” (1.Korinthusbeliekhez 12:27). Egy önmagában megosztott test, nem csupán visszatetsző látványt nyújt, és beteg, hanem nem is áll meg az örökkévalóságban (Dániel 2:41; Máté 12:25). Ha tehát a széthúzás felüti randa fejét, akkor már nem is igazán lehet egységes testről beszélni, hanem csupán a test egységét figyelmen kívül hagyó személyek sejtszerű csoportosulásáról (fiziológiai értelemben ez igen közel áll a rák kórképéhez – a fordító megjegyzése). Jézus Urunk pedig a hit egységében szeretné látni testét.
Az egységhez vezető út ajtajának kulcsa éppen abban keresendő, hogy miképp tekintünk magunkra és másokra Jézus Krisztus testében. E kérdésben a Filippibeliekhez írt levél 2:3 a fő irányadó igénk: “Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál”. Az egyházon belüli széthúzás leginkább akkor alakul ki, mikor önzően cselekszünk és magunkat hittestvéreinknél többre tartjuk. Ennek az ellenszerét a Szent Lélek így írja fel receptre Pálon keresztül: “Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is” (Filippibeliekhez 2:4). Sajnos fájóan igaz, hogy azon gyülekezetek, melyek az egység eme szétbomlását-, valamint annak nyomán konfliktust és egyéb (f)elfordulást élnek meg, többnyire olyan tagokkal vannak tele, akik csak saját szükségeik és vágyaik betöltése eszközként használják az egyházat, és az Úr helyett saját hiú ambícióikat követik. Az effajta magatartás – természet szerint is – hitetlen embertársainkat jellemzi, de nem azokat, akik Krisztus értelme felől vannak meggyőződve, vagyis kiknek Ő hatja át gondolkodásukat. Az egység hiányában veszteglő egyház legfőbb ismérve tehát éppen a világiasság, és nem az a jámbor kegyesség, mely Jézus követőit kell jellemezze. Ezt illetően Pál emlékeztetés által így ébresztgeti a korinthusbeli gyülekezetet, valamint mindenkit, kik a szellemi újszülöttség tejét megelégelve, a kemény eledelt is beveszik már: “Mert még testiek vagytok; mert a mikor írigykedés, versengés és visszavonás van köztetek, vajjon nem testiek vagytok-é és nem ember szerint jártok-é?” (1.Korinthusbeliekhez 3:3).
Erre azonban van orvosság, tanítja Pál apostol, elég ugyanis, ha embertársaink igényeit önnön késztetéseink (f)elé helyezzük. “Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel” szenvedjük el egymás tökéletlenségeit szeretetben – int minket általa a Szent Lélek (Efézusbeliekhez 4:2). Az a gyülekezet, melynek tagjai szíve a hosszútűrő és szeretetteljes alázattól csordul túl, törvényszerűen békére, egységre és harmóniára van rendelve. A szívből szelíd és alázatos személy képes Krisztus el nem múló világosságában felismerni és elismerni saját bűneit, vagyis - a fél szemére vak emberrel ellentétben - már nem azt vizsgálja minduntalan, hogy a másik mit vétett ellene. Ha azonban saját szeméből a gerendát kivéve időnként mégis mások hibáira nézne, akkor azokat azzal az egy céllal hozná (szeretetben) szóba, hogy testvérei megszentelődésének folyamatát előmozdítsa, és így minél inkább Jézus Krisztus képére változhassanak el. Az ilyen ember nem ijed meg saját árnyékától, jól ismeri ugyanis saját szívét, annak minden rejtett romlottságával, tisztátlan szándékával és gonosz késztetésével egyetemben. Mégis - vagy inkább pontosan ezért - tudatos döntést hoz amellett, hogy keresve nem keresi felebarátai hibáit és hiányosságait, hogy nem borítja fejükre balgaságukat (Ézsaiás 42:19-20). Önnön lénye istentelenségével újra és újra szembesülve Isten kegyelmében bízva erősíti meg szívét, és a szeretetben mind mélyebb gyökeret verve, törekszik jobbat feltételezni másokról, mint önmagáról. Azt a mennyei kegyelmet, aminek Ő maga is minden nap kedvezményezettje, mindig igyekszik közvetíteni mások tökéletlenségeivel szemben is.
Keresztényként talán azt a legfontosabb megtanulnunk, hogy a kereszt hűs árnyéka minden ember tökéletlenségeit egyaránt kitakarja, csak hogy aztán az Úr Jézus fényében szemlélhessük egymást. Ne felejtsük, hogy Krisztus azon embertársunkért is szenvedett, akit most éppen nehezünkre esik szeretni, és hogy az a hittestvérünk is az Ő folttalan fehér felöltőjére cserélte bűnei mocskos ruháját, akivel időnként nehezen jövünk ki (2.Korinthusbeliekhez 5:21). Ha tehát Mennyei Atyánk rájuk is ilyen bőkezűen öntötte ki szeretetét és együttérző kegyelmét, akkor emberként ki vagyunk mi, hogy azt megvonjuk tőlük? Hogyan kicsinyelhetjük le, kritizálhatjuk és foszthatjuk meg tisztességüktől azokat, akik szellemi mezítelenségét Jézus Krisztus vére fedi el? Elhívásunkkor mi talán nem ugyanolyan rabszolgái voltunk a bűnnek, mint világi felebarátaink, mi talán nem voltunk reménytelenül elveszve és nem voltunk számos bűnünk föveny-terhe alá hantolt lelki élőhalottak (Efézusbeliekhez 2:1)? Mára azonban a szabadság teljes körű felhatalmazással élő szolgáivá lettünk, Krisztus szolgáivá, vagyis maga az Igazság szolgáivá. Mesterünk nem kér tőlünk lehetetlent, csupán hogy maradjunk meg Szent Lelke által az Ő szeretetében: viszálykodást szítva ne vélt jussunkat követelve verjük az asztalt, hanem azoknak is az Ő kegyelme kelyhét nyújtsuk szeretetben tovább, akik épp annyira rászorulnak irgalmára, mint mi magunk. Azon gyülekezet tagjai, akik valóban tudatában vannak a “közös üdvösség”-ükben rejlő isteni kegyelemnek, olyan igaz bibliai gyülekezetté lesznek, mely valós szellemi egységben, buzgón tusakodik azért a hitért, “a mely egyszer a szenteknek adatott” (Júdás 1:3).
English
Hogyan érhetjük el az igaz bibliai egységet gyülekezetünkben?
