Kérdés
Mit mond a Biblia arról, hogyan kezeljük helyén a megbánást?
Válasz
A megbánás a történtek vagy tetteink feletti szomorúságot, bűntudatot jelenti. Persze meg nem valósított dolgok miatt is bánkódhatunk, így például az elvesztegetett éveink miatt is élhet bennünk egyfajta csalódottság-érzés. Embernek lenni annyi jelent, megbánni dolgokat, hibázni ugyanis egyetemes emberi tapasztalat. A Biblia számos olyan útmutatással lát el minket, melyeket követve egyre kevesebb dolog miatt lesz okunk bánkódni. Isten parancsai és a helyes életvezetés minden fogódzója az Ő Igéjében lettek rögzítve, mégpedig a mi javunkra. Minél inkább tartjuk magunkat hozzájuk, annál kevesebb dolgot kell majd megbánnunk. Isten kegyelmében és irgalmában azonban arra is módot adott, hogyan éljünk a megbánás lehetőségével, és helyén kezeljük azt, ha nem viseltük magunkat olyan bölcsen, ahogyan azt Ő szerette volna (lásd Zsoltárok 51:14).
Amikor annak vizsgálatára adjuk szívünk, hogy a Biblia mit mond a megbánásról, annak kijelentett tényével kell kezdjük, hogy az Ige ismételt tanúsága szerint Isten “megbánta” egyik tettét. A “megbánni” magyar szavunk héber eredetijének szótöve valójában lamentáló “sóhajtás”-t jelent. Mivel azonban tudjuk, hogy Isten sosem hibázik, a sóhajtás szó tényleg jobban képes kifejezi azt a fajta bánatot/megbánást, amit Isten átélt. Az 1.Mózes 6:7 igeverse azt mondja, hogy miután látta a gonoszság elburjánzását a földön, Isten megbánta, hogy megalkotta az embert. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy az Úr úgy érezte, hogy az ember megteremtésével hibát követett el, hanem azt, hogy a szíve azért volt szomorú, mert pontosan látta, hogy milyen irányba halad az emberiség. Mivel Isten mindent előre tud, így az sem volt elrejtve előtte, hogy a bűn következményeket fog maga után vonni, ezért ezen sem “lepődött meg” (1.Péter 1:20; Efézusbeliekhez 1:4; Ézsaiás 46:9-11). Az Isten jellemébe való ezen bepillantás sokkal inkább azt mutatja meg nekünk, hogy bár Ő előre tudja, hogy vétkezni fogunk, mégis bántja Őt, mikor valóban a bűnt választjuk (Efézusbeliekhez 4:30). (Ez egyben egyértelműen arról tesz bizonyságot, hogy Isten a legutolsókig reméli, hogy a jót választjuk, valamint hogy volna valós lehetőségünk a helyes úton maradni – a fordító megjegyzése.)
Az emberi megbánás mégis merőben különbözik Isten megbánásától. Az ember azért bán bizonyos dolgokat, mert nem vagyunk mindentudók, és így hibákat követünk el. Ahogy öregszünk, vissza-visszatekintünk a fiatalkorban hozott döntéseinkre, és gyakran bánjuk, hogy épp azon választásokat hoztuk, amelyeket meghoztuk. Az effajta (emberi) megbánás azonban általában a következő két kategória egyikébe sorolható: megbánásunk vagy ostoba-, vagy bűnt-igenlő döntéseinkre vezethető vissza. Mindkét eset más és más fellépést, választ igényel.
Először is, lehet bennünk megbánás mindazon ostoba döntések miatt, olyan múltbeli helyzetek miatt, melyekről azt kívánjuk, bárcsak másképp történtek volna. Tegyük fel, hogy amellett döntöttünk, hogy Z főiskola X szakára iratkozunk be. Miután aztán évekig eredménytelenül törekedtünk arra, hogy az X szakon valamire vigyük, megbántuk, hogy azon iskola említett szaka mellett tettük le voksunk. Az önmagában nyilván nem volt bűn, hogy azt a konkrét főiskolai szakot választottuk, sőt, lehet, hogy akkor még úgy is gondoltuk, hogy jó választást hozunk, mára azonban már rájöttünk, hogy mégsem így volt. Az effajta megbánást úgy tudjuk leginkább helyén kezelni, hogy a Rómabeliekhez 8:28 igeversére apellálunk, és kérjük az Urat, hogy fordítsa jóra az ügyet. Dönthetünk úgy, hogy a tanultak pozitív hordalékaira összpontosítunk, és bízhatunk abban, hogy amennyiben az időben is az Urat kerestük, semmi sem veszett kárba, hiszen Ő még a kiforratlan döntéseinket is képes jó célra használni, ha szívből bízunk Őbenne. Éretlen döntésünkért ekképp bocsáthatunk meg magunknak, és az abból levont tanulságot eszközként használhatjuk, hogy bölcsebbé váljunk (Filippibeliekhez 3:13).
Péter apostol története az egyik bibliai példa egy olyan személyre, aki mélyen megbánta egy ostoba döntését. Bár az apostol elkötelezte magát Jézus követése mellett, félelmében mégis elmenekült, mikor a katonák már jöttek Jézust letartóztatni, később pedig meg is tagadta Urát. Cselekedete (avagy bátor fellépésnek hiánya) nem a bűnre való vágyból, hanem ösztönszerű reakciójából, lelki éretlenségből és zsigeri félelemből eredt. Mélységesen meg is bánta tettét, és keservesen sírt miatta (Lukács 22:62). Jézus tudott Péter megbánásáról, és (követein keresztül) kifejezetten arra buzdította, hogy feltámadása után találkozzon Vele (Márk 16:7). Ebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy igaz bűnbábatunkxxx nem ismeretlen Isten előtt, hiszen Ő arra vágyik, hogy mihamarabb helyreállíthasson minket, rögtön amint visszatérünk Őhozzá (Malakiás 3:7; Jeremiás 24:7).
Az emberi megbánás másik típusa olyan bűnös döntéseinkre vezethetők vissza, amelyek jó eséllyel nem maradtak következmény nélkül és így sebeket hagytak maguk után. Egy életen át tartó önző kicsapongás után néhány embert ősz éveiben annyira elborít a megbánás, hogy semmiféle öröm megtapasztalására sem képesek már. Bűneik önmagukra és másokra néző következményei még hosszú évekig kísérthetik őket. A megbánás fájdalma olyan döntésekre késztethet bennünket, amelyeket egyébként sose hoznánk meg. Iskariótes Júdás esete az egyik ilyen negatív példa a Bibliában. Miután rájött, hogy a Messiás elárulásával valójában mit is tett, annyira elöntötte a megbánás árja, hogy a vérdíj visszaadásával próbálta tettét meg nem történtté tenni, mindhiába. Amikor ez nem vezetett eredményre, elmenvén önkezével vetett véget életének (Máté 27:3-5).
A megbánás egyeseket önpusztításba taszíthat, Isten azonban épp azért enged teret neki, hogy bűnbánatra, azaz az életre vezessen el minket általa. Fontos azonban azt is megértenünk, hogy a megbánás nem azonos a bűnbánattal. Ézsau mélyen megbánta azon döntését, hogy eladta elsőszülöttségi jogát, bűnbánatot viszont nem érzett felette (Zsidókhoz 12:16-17). A megbánás középpontjában az a cselekedet áll, amely által szomorúságot okoztunk; a bűnbánat viszont annak személyére összpontosít, akit megbántottunk. A Korinthusbeliekhez írt második levél 7:10 igeverse a puszta megbánás és az igaz bűnbánat közötti különbséget magyarázza: “Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” Ahelyett tehát, hogy hagynánk, hogy a megbánás győzedelmeskedjen felettünk, engedjük meg Jézusnak, hogy Ő alakítson minket át, hogy múltbéli bűnös döntéseink az Ő hatalmas kegyelmét állítsák reflektorfénybe. Ha bűnbánó szívvel járulunk szent színe elé, és hisszük, hogy az Ő keresztáldozata maradéktalanul kompenzálta az Istennek járó tartozásunk, akkor valósággal megbocsátást nyerünk (2.Korinthusbeliekhez 5:21: Rómabeliekhez 10:9-10; Apostolok Cselekedetei 2:23).
Jézus keresztrefeszítésének sötét éjjelén két ember is elárulta őt. Júdás a világ szerint való szomorúságot (megbánás) érzett – életének ezzel ott és akkor vége is lett. Péter szívében azonban Isten szerint való szomorúság volt (bűnbánat), így élete megváltozott. Mi is ugyanazon döntési lehetőségek előtt állunk, mint azok a férfiak. Amikor megbánás tolul fel szívünkben, hagyhatjuk, hogy az feleméssze életünket, vagy letehetjük számos hibánkat Jézus lábai elé, és hátat fordíthatunk nekik, és ezáltal megengedhetjük, hogy (kegyelméből) Ő igazítson meg minket (23. Zsoltár; 2.Korinthusbeliekhez 5:17).
English
Mit mond a Biblia arról, hogyan kezeljük helyén a megbánást?
