Kérdés
Helytelen dolog Istent hibáztatni? Istent hibáztatni tényleg bűn?
Válasz
Isten hibáztatása gyakori emberi reakció, amikor az élet épp nem úgy alakul, ahogy mi szeretnénk. “Ha már egyszer mindent Isten irányít, akkor Ő megakadályozhatta volna, ami történt” – gondoljuk sokszor kimondatlanul is. “A javamra fordíthatta volna a helyzetet, vagy legalábbis elfordíthatta volna tőlem a szerencsétlenséget. Mivel azonban ezt nem tette, nyilván Ő a hibás.”
A fenti állítások bizonyos értelemben még igazak is. Az Ézsaiás 45:7 igeverse látszólag igazolja azt a felfogást, miszerint minden megtörtént nemkívánatos eseményért Isten a hibás: “Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, a ki mindezt cselekszem!”. Ézsaiás 46:9-11 igerészéből ma is így szól hozzánk az Úr: “Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos. . . . mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat;. . . . nem csak szóltam, ki is viszem, elvégezem, meg is cselekszem!”. Ha Isten egyszer már mindenért hajlandó vállalni a felelősséget (gondolkodjunk el a teljes felelősségvállalás, és a mindenhatóság elválaszthatatlan kapcsolatán – a fordító megjegyzése), akkor tényleg helytelen volna Őt hibáztatni, amikor épp szívfájdalom ér bennünket vagy egy kollektív katasztrófa súlyt minket?
A hibáztatni lényegében annyit jelent, hogy “hibát keresni”, “hibát találni” valakiben. A hibáztatás messze túlfeszíti Isten szuverenitásának elismerését. Isten hibáztatása azt sugallja, hogy Ő elszúrt valamit, ezért nyilván hibát is lehet találni benne. Mindig, mikor Istent hibáztatjuk, valójában mi tesszük magunk az Ő bírájává. Puszta emberi lénynek azonban nincs joga ítélkezni a Mindenható felett. Ő teremtett minket – nem pedig fordítva: “Jaj annak, a ki alkotójával perbe száll, holott cserép a föld többi cserepeivel! Vajjon mondja-é az agyag alkotójának: Mit csinálsz? és csinálmányod ezt: Nincsenek kezei? Jaj annak, a ki atyjának mondja: Miért nemzesz? és az asszonynak: Miért szülsz?” (Ézsaiás 45:9-10).
Ahhoz, hogy bele se essünk Isten hibáztatásának csapdájába, először is azt kell megértsük, hogy a szívfájdalom és a szenvedés miért képezi életünk részét. Minden éktelen és gonosz cselekedet a bűnben gyökerezik. Isten azonban nem arra alkotta az emberi testet és lelket, hogy egy bűnös világban éljen. Ő tökéletesnek teremtett minket, egy tökéletes világban való létre (1.Mózes 1-2. fejezete). Ádám bűne viszont pusztulást és csapások egész áradatát bocsátotta Isten tökéletes világára. Aszályok, földrengések, hurrikánok, és tornádók – végső soron még a természeti katasztrófák mindegyike is az eredendő bűnre vezethető vissza (1.Mózes 3:17-19). Ezzel párhuzamosan pedig önnön bűnös döntéseink is olyan hullámokat keltenek, melyek az egész életünkön át vissza-visszacsapnak. Ugyanakkor persze embertársaink bűnei is kihatnak ránk. A földi bajok mind arra emlékeztetnek, hogy a bűnnek szörnyű következményei vannak, így mielőtt Istent hibáztatnánk egy válságért, érdemes saját életünk vizsgálnunk, és őszintén szembenéznünk mindazon döntéseinkkel, amelyek jelen helyzetünkhöz vezethettek.
Második lépésként az Istennel való személyes kapcsolatunk kell górcső alá vegyük. Szöget kéne üssön az emberek fejében, hogy a legtöbben, akik önnön csalárd szívük után menve sohasem gondolnak Istenre, miért lesznek – mintegy varázsütésre – olyannyira “vallásosak”, hogy nem átalkodnak Istent a szájukra venni, mikor valami csapás sújtja őket. Életük 99 százalékában csak önmaguknak élnek, mintha Isten nem is létezne (mint ahogy tagadják is létezését – a fordító megjegyzése), mikor azonban beüt a krach, akkor Isten személyében a hibást is rögtön megtalálják. Ez nem pusztán gyerekesen irracionális, de egyben sértő is a Teremtőre nézve, hiszen Ő már mindegyikünknek megadott mindent ahhoz, hogy élő kapcsolatban lehessünk vele.
Az Úrral való rendezett kapcsolat persze nem mentesít minket a szörnyű érzelmi fájdalmak elszenvedése alól. Vizsgáljuk meg magunk, hogy mit teszünk mikor csapás ér minket! Gyakran a keresztények is engednek annak a kísértésnek, hogy Istent hibáztassák, amikor szenvedés lép az életükbe. (Szellemi értelemben) hajlamosak vagyunk követni azt a tanácsot, amit Jób felesége adott sínylődő férjének: “...Átkozd meg az Istent, és halj meg!” (Jób 2:9).
Ahelyett, hogy Istent hibáztatnánk, újjászületett keresztény hívő létünkre Őhozzá futhatunk vigaszért (Példabeszédek 18:10; Zsoltárok 34:18). A hívők ugyanis egy olyan ígéretben is részesültek, amire a hitetlen világ nem tarthat igényt. A Rómabeliekhez írt levél 8:28 igerésze kimondja, hogy “...azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak.” Egyesek ezt az igeverset idézve egyszerűen megállnak a “javokra” szó után és nem olvassák azt tovább – ez viszont a Szentírás elferdítése. Isten ugyanis két olyan kitételt tett ezen igében, melyek pontosan meghatározzák, hogy az ígéret kikre terjed ki: ezek szerint az ígéret azoknak szól “a kik Istent szeretik”, valamint mindazokhoz, “a kik az ő végzése szerint hivatalosak”.
Az Őt szeretők – Isten hibáztatása helyett – annak biztos tudatában nézhetnek szembe a tragédiával, hogy semmi sem érheti őket, amit Isten jó és szerető szándéka ne engedett volna meg. Ő még igen súlyos dolgokat-, így a szenvedés és a halál bekövetkeztét is megengedheti magasabb rendű céljaiért (melyek középpontjában mindig a mi legjobb érdekünk áll – a fordító megjegyzése). Amikor Isten akaratának érvényesülését szeretnénk életünkben látni, és azt saját akaratunk (f)elé helyezzük, akkor Ő semmit sem hagy kárba veszni. Isten népe életében nincs értelmetlen, semmibe mutató szenvedés és szívfájdalom, hiábavaló veszteség vagy kín: Ő minden bánatunk és veszteségünk képes a mások felé való (jövőbeli) szolgálatunk alapjává formálni. A nehézségeket arra használja fel, hogy általuk megerősítsen minket, de a fájdalmak elszenvedése által arra is lehetőséget kapunk, hogy több kincset gyűjtsünk a mennybe, mint azok nélkül (Máté 6:20). Ahelyett, hogy Istent hibáztatnánk, “mindenkor mindenekért” hálát adunk (Efézusbeliekhez 5:20; 1.Thesszalonikabeliekhez 5:18).
Elismerjük, hogy Isten bármilyen élethelyzetbe képes beavatkozni; amikor viszont nem lép közbe, és a tragédia bekövetkezik, vissza kell fognunk magunk attól, hogy Őt hibáztassuk a minket ért vélt vagy valós méltatlanságért. Minden szenvedése közepette sem “...vétkezék Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedék” (Jób 1:22). Ahelyett, hogy Istent hibáztatta volna, Aki ilyen letaglózó veszteségek egész sorának engedett teret életében, Jób csak ezt mondta: “Nincs veszteni valóm, öljön meg engem, ha akar, de megvédem ügyemet előtte!” (Jób 13:15 EFO). Isten tiszteletre méltatta Jób válaszát, és hatalmasan megáldotta őt, miután átment a próbán. Isten mindnyájunkat lénye teljesebb megértésével, mélyebb odaszántsággal, és elveszíthetetlen örök jutalommal akar megáldani. Mikor arra érzünk kísértést, hogy Istent hibáztassuk, válasszuk inkább Jób feleletét és annak megingathatatlan bizalmát, hogy Isten pontosan tudja, mit csinál (lásd 131. Zsoltár).
English
Helytelen dolog Istent hibáztatni? Istent hibáztatni tényleg bűn?
