Kérdés
Én hindu vagyok, miért gondolkozzam el azon, hogy keresztény legyek?
Válasz
A hinduizmus és a kereszténység összehasonlítása részben azért nehéz, mert a hinduizmus nyugati fejjel sokszor nagyon nehezen érthető. Kétség kívül gazdag történelemre tekinthet vissza és nagyon részletes és kiterjedt teológiai rendszere van. Valószínűleg nincs még egy vallás világunkon, ami ennyire sokszínű és ilyen díszes. A kezdő teológus határait gyorsan túlfeszítheti a kereszténység és a hinduizmus összevetésének feladata. Így hát helyesen járunk el, ha alázattal közelítünk a kérdéshez. Az itt olvasható válasz nem tesz úgy, mintha egy megalapozott összehasonlító tanulmányként szeretne tetszelegni, és nem is állítja, hogy egy valóban mély betekintést enged a hinduizmusba. Ez már a terjedelmi korlátok és a koncepciónk formátuma (kérdés-válasz) miatt sem volna lehetséges. Cikkünk arra vállalkozik, hogy egy pár pont mentén szemléltesse a két vallást, valamint hogy rávilágítson arra, hogy miért érdemes a kereszténység üzenetét mégegyeszer megfontolnunk.
Először is a kereszténységet már csak a történelem során tanúsított életképessége miatt is el kell ismerni. A kereszténység vezető szereplői, vagyis a Biblia karakterei, történelmileg mind igazolhatóan létező személy volt. A Szentírás továbbá olyan bizonyított történelmi eseményekről számol be, melyeket a forenzikus tudományok, mint az archeológia, a kritikai szövegelemzés segítségével félreérthetetlenül beazonosítanak. Természetesen a hinduizmusnak is van múltja, de teológiája, mitológiája és a történelme sokszor olyan szinten össze van kavarodva, hogy képtelenség megmondani hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. A vallásos tanmesék (mítoszok) a hinduizmus szerves részét képezik, ugyanis ezekből a sokszor nagyon részletes felépítésű történetekből ismerhetjük meg az egyes istenek személyiségét és természetét. A hinduizmust a történelem századai során rugalmasság és nagyfokú alkalmazkodási készség jellemezte. Azonban mikor egy vallás nem igazolható történelmileg, tehát történetei nem a valóság talaján állnak, hanem pusztán metaforikus történetként értelemezhetők, akkor az adott vallás igazsága is egyre kevésbé lesz bizonyítható. A keresztény teológia a zsidó nép szó szerinti történelmét veszi alapjául, valamint az első keresztény gyülekezetek valós életbeli — tehát valósan megtörtént — igazolható történelmi tényeken nyugszik. Ha nem szó szerint értendő és igaz, hogy Ádám és Éva valóban létezett-, hogy az egész Izráel háza tényleg kivonult Egyiptomból-, hogy Jónás története valóban a leírtak szerint ment végbe-, hogy Jézus Krisztus a föld színén élt és járt, akkor az egész keresztény hitünk önmagába roskad, majd szétesik. A kereszténység esetében a hamis történelmi tényeken alapuló kijelentések egy több sebből vérző teológia építményt eredményeznének. Önmagában véve a kereszténység ilyen mértékű történelmi bebetonozottsága igazából még hátrányt is jelenthetne, ha a keresztény hagyomány nem állta volna már ki számtalanszor a történelem tudomány próbáit. Így ez a kezdeti hátrány még végül előnyére is van.
Míg mind a kereszténység, és mind a hinduizmus rendelkezik történelmi kulcsfigurákkal, addig csak Jézus Krisztus esetében bizonyosodott be, hogy feltámadt a halálból. Számos ember volt a történelem folyamán, aki bölcs tanító volt, és még vallási mozgalmakat is alapított. A hinduizmusban is szép számmal találunk ilyen földi vezető egyéniséget. Jézus Krisztus azonban minden tekintetben kiemelkedik közülük. Az Ő szellemi tanításainak erejét egy olyan valós eseménnyel igazolta, ami csak és kizárólag Isten erejéből mehet végbe, ez pedig a test feltámadása a halál legyőzésével. Jézus feltámadását halála előtt többször is bejelentette tanítványainak, vagyis a saját magáról adott próféciát is betöltötte (Máté 16:21; 20:18-19; Márk 8:31; 1 Lukács9:22; János 20-21; 1 Korinthusbeliekhez 15).
A megváltásról szóló keresztény tanítás egyébként is nagyon eltér a reinkarnáció doktrinájától.
A két elképzelés picit sem fedi egymást. Csak a feltámadást lehet meggyőzően levezetni történelmi tényekből és bizonyítékokból. Jézus Krisztus feltámadásának ugyanis mind a világi-, és mind a hívő tudósok köreiben is számos elismert bizonyítéka létezik. Persze a feltámadás ténye nem mond el semmit a reinkarnáció hindu tantételéről. Vegyük hát sorra következő különbségeket:
A feltámadásban egy élet, egy halandó test, egy halál, és egy új, halhatatlan megdicsőült test szerepel.
A feltámadás kizárólag Isten közbeavatkozása által megy végbe, és első sorban a végidőkben fog megtörténni. A feltámadás, alapvetően monoteista (egyistenhívő) felfogás lévén, a bűnöktől (a bűnös emberi természettől) való teljes megszabadítást jelenti. A reinkarnáció ezzel szemben több életen, több halandó testen, több halálon keresztül tart, az új test reménye nélkül. A reinkarnációt egy személytelen kozmikus erő, a karma, működteti szüntelenül, és általában egy panteista (Isten mindenben jelenlévő) felfogáson alapszik. Persze a különbségek egyszerű felsorolása nem igazolja egyik nézet helyességét sem. Ha azonban a feltámadás történelmileg bizonyított, akkor ez a fegyvertény nagyban hozzájárulhat a hamis és az igaz vallási nézetek közötti igazságtételhez. Jézus Krisztus feltámadása és a tágabb értelemben vett feltámadás keresztény tantétele megérdemli, hogy jobban szemügyre vegyük.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Biblia történelmi hitelessége kiemelkedően magas. A Biblia történelmi pontossága több összehasonlításban is messzi túlszárnyalta a hindu Védákat, vagy a ókor bármelyik ránk maradt irományát. Még éppen azt is mondhatnánk, hogy a Biblia történelmi hitelessége annyira igazolt, hogy ha valaki kételkedik a Bibliában, akkor valójában a történelemben kételkedik. Az Ószövetségnél (a Szentírás héber nyelven írt része) csak egy könyv rendelkezik nagyobb történelmi pontossággal, ez pedig maga az Újszövetség. Vegyük észbe a következőket:
1) Az Újszövetségnek több példánya létezik, mint bármelyik más antik irodalmi műnek. A görög példányok száma 5000-re tehető, míg a más nyelvű példányok száma 24.000-re rúg. A kéziratok ilyen magas fellelhetősége lehetővé teszi az átfogó tudástár felépítését, aminek segítségével összehasonlíthatjuk a különböző nyelvű fordításokat és összevethetjük azzal, ami az eredeti szövegben áll.
2) Az Újszövetség kéziratai korban közelebb járnak az eredeti példányokhoz, mint az antikvitás bármelyik másik dokumentuma. Valamennyi eredeti első példányt, melyből aztán a kézi leíratok készültek, kortárs szemtanúk jegyezték le az első században. Birtokunkban van olyan töredék-kézirat, ami Kr.u. 125 körül keletkezett. Teljes bibliai könyvek Kr.u. 200 körül kezdenek feltűnni, az Újszövetség teljes szövegének egyik ránkmaradt példánya pedig Kr.u. 250-ből származik. Mivel az Újszövetség minden könyvét kortárs szemtanúk vetették papírra, nem volt idő arra, hogy a valós megtörtént esetek mítosszá silányuljanak, vagy a helyi folklórba beépüljenek. Mindemellett az akkori egyház tagjai saját maguk is meggyőződhettek a beszámolók igazságtartalmáról, hiszen önmaguk is személyes tanúi voltak eseményeknek.
3) Az Újszövetség példányai pontosabbak és megbízhatóbbak az ókor bármelyik másik irodalmi forrásánál. John R. Robinson a Honest to God című könyvében azt állítja, hogy az Újszövetségi iratok hitelessége 99,9%-os, vagyis valóban az antikvitás legauthentikusabb könyvét tartjuk kezünkben. Bruce Metzger szerint, akit a görög Újszövetség szaktudósaként jegyeznek, ez az arány moderát 99,5%-os.
Végső soron a keresztény egyistenhit előnyben van a panteizmussal és a politeizmussal szemben. Nem volna helyes a hinduizmust pusztán panteista ("Isten minden)" vagy pusztán politeista (többistenhívő) vallásként jellemezni. Attól függően ugyanis, hogy az ember a hinduizmus melyik ágazatához tartozik, számos más megközelítés mellett, lehet panteista, politeista, monista ("minden egy"), vagy akár monoteista felfogású is. Ugyanakkor általánosságban elmondható az, hogy a hinduizmus két meghatározó áramlata erősen politeista és panteista jegyeket hordoz magán. A terjedelmi korlátok miatt itt és most csak egy szempont alapján van lehetőségünk összevetni e három felfogást. Hogy a keresztény egyistenhit pontosan miben jár előbbre a politeista és a panteista megközelítésnél, azt a továbbiakban az etika szemszögéből vizsgáljuk.
A politeizmus és a panteizmus erkölcsi alapja igencsak megkérdőjelezhető. Ha ugyanis több isten is létezik, akkor honnan tudhatjuk, hogy az összes isten közül éppen melyik isten erkölcsi normái a leghelyesebbek, melyeket nekünk embereknek is követnünk érdemes. Ha több isten létezik, akkor az egyes istenek erkölcsi rendszere vagy egymással összhangban vannak, vagy egymásnak ellentmondanak, vagy nemes egyszerűséggel nem is léteznek. Amennyiben a legutóbbi eset áll fent, akkor az istenségnek tulajdonított etikai építmény csak az emberi fantázia szüleménye, azaz minden valós alapot nélkülöz. Ezen álláspont gyengesége szembetűnő. Ha az első feltevésünk igaz, és a különböző istenek egymástól eltérő erkölcsrendszerei egymással összhangban vannak, akkor sokkal inkább az erkölcsi rendszerek közös vonásai a meghatározóak, és nem az egy-egy adott istenség. Ebben az esetben az adott istenségek egyike sem lehet maga a legfelsőbb hatalom, hiszen saját maga is alá van vetve ezeknek az erkölcsi szabályoknak. Ebből az is következik, hogy kell léteznie egy felsőbb valóságnak ezeken az isteneken túl is. Ennek az érvelésnek fényében a politeizmus kifejezetten sekélyesnek hat. Ha a másik eshetőséget vesszük alapul, vagyis mikor a különböző istenségek különböző erkölcsi normái egymással ellentétes tartalmúak, akkor abból az következik, hogy az egyik istennek való engedelmesség, a másik isten bűntetését vonja maga után. Így az egész erkölcs teljesen viszonylagossá válik. Az, ami az egyik isten szemében jó, a másik olvasatában már helytelen, tehát az abszolút jó és az abszolút rossz objektív erkölcsi kategóriái univerzális átfogó értelemben nem is léteznek. Így míg például a hinduizmus egyes ágazataiban elképzelhető, hogy Kali istennek gyermekáldozatot mutassanak be, más hindu irányzat más vezérlő istenének erkölcsi normái szerint ez egy megvetendő dolog. Egyes dolgok a leglogikusabb emberi érvelés és a legjobb tálalás ellenére is egyszerűen csak helytelenek. Azt univerzális érvényű igazságként ki lehet jelenteni, hogy egy emberi gyermek rituális feláldozása kivétel nélkül mindig helytelen.
A panteizmus sem visz sokkal messzebbre, mint a politeizmus. Állítása szerint ugyanis végtére csak egy dolog létezik, ami nem más, mint a végső isteni realitás. Ez a felfogás azonban csírájában elfojtja a jó és a rossz erkölcsi kategóriájának szétválasztását. Ha ebben a gondolati keretrendszerben a jó és a rossz valóban jól elkülöníthető volna egymástól, akkor nem beszélhetnénk az egy, oszthatatlan valóságról. A panteista megközelítés szerint azonban a jó és a rossz szemben álló erkölcsi kategóriái végül felbomlanak majd ebben a végső és oszthatatlan realitásban. Azonban ha ebben az etikai kontextusban még valamiképp lehetne is "jó" és "rossz" fogalmát értelmezni, a karma még akkor is minden erkölcsi vonzatától megfosztaná az ezen kategóriák elkülönítésének eredményét. A karma egy személytelen erő, vagy rendező elv, mely jellegét tekintve leginkább a gravitációhoz-, vagy a tömegmegmaradási erőhöz hasonlítható, sem mint egy személyhez. Mikor a karma belenyúl valakinek az életbe, akkor nem egy szuverén és tudatos isteni döntés születik, hanem egy puszta erő érvényesül. Ahhoz azonban, hogy az erkölcsnek bármi értelme is legyen, szükséges, hogy egy személyes létező értelmezze azt. Ez a személyiség azonban hiányzik a karmából. Szemléltessük ezt egy rövid példában: Egy fegyver önmagában csak egy élettelen tárgy mindenféle erkölcsi igény vagy erkölcsi kötelesség nélkül. A fegyvert ugye senki sem okolná egy testi sértés elkövetéséért. Sokkal inkább a személyt vonjuk felelősségre, aki a sérülést okozta a fegyver által. A személy már nagyon is rendelkezik erkölcsi dimenzióval és kötelességgel. Láthatjuk tehát, hogy amennyiben a karma is ilyen személytelen természetű, akkor egyben amorális is, azaz minden erkölcsiséget nélkülöz. Így tehát lehetetlen, hogy a karma legyen az erkölcs alapja.
A keresztény monoteizmus ezzel szemben Isten személyében gyökerezteti erkölcsi tanításait. Isten jelleme hibátlanul jó, ezért minden, ami Hozzá és az Ő akaratához igazodik szintén jó. Minden, ami elpártol Istentől és az Ő tökéletes akaratától az pedig szükségszerűen hibás, rossz, és gonosz. Egyedül Isten képezi az erkölcs feltétlen és abszolút bázisát, amivel egyben le is teszi a az erkölcsiség személyes alapját, és igazolja a jó és rossz objektív megismerhetőségét.
Felmerül azonban a kérdés, hogy mi a helyzet a bűn problematikájával. Biztonsággal állíthatjuk, hogy kereszténység adja a legadekvátabb választ a bűn és a szenvedés jelenlétére világunkban. A buddhizmushoz hasonlóan a hinduizmus is legalább két oldalról közelíti meg a bűn kérdését. Az egyik értelmezés szerint a bűn tudatlanság, vagy szándékosan választott tudatlanság. Bűn továbbá, ha valaki nem a hinduizmus tanainak megfelelően szemléli vagy értelmezi a világot. Az erkölcsi ballépést és hibát is bűnnek titulálják. Szándékosan a rosszat cselekedni, megsérteni egy földi vagy egy szellemi törvényt, vagy helytelen dolgokra vágyni egyaránt bűn. A bűn erkölcsi meghatározása rámutat azokra
hiányosságokra és hibákra, melyek jóvátétel után kiáltanak. Honnan eredhet hát ez a jóvátétel? Vajon a karma elvének követése automatikusan jóvátételhez is vezet? Mint már mondtuk, a karma személytelen és amorális természetű. A rossz tettek számlájának a kiegyenlítéséhez még talán elég volna jó tettek hosszú és még hosszabb lajstroma, azonban a bűn, mint jelenség, végső eltörléséhez soha. A karma képzete nem is tartalmaz igazán egy olyan erkölcsi kontextust, amely egyértelműen meghatározná, hogy mi a helyes és a helytelen. Ki ellen vétünk, mikor például otthon a négy fal közt, minden ember tudta nélkül, követünk el bűnt? Karma erre a kérdésre meg sem próbál választ adni, hiszen személytelen, így nem is törődik az ilyen felvetésekkel. Tegyük fel, hogy valaki megöli egy másik ember fiát. Ha tette kiengeszteléséül pénzét, birtokát vagy saját fiát is adja a sértett félnek, az eseményt nem teheti meg nem történtté. Semmilyen kárpótlás nem képes igazán pótolni a megölt fiatalembert. Létrejön tehát a jóvátétel és a kiengesztelés a Shivához vagy Vishnuhoz való kitartó imádság és hódolat által? Még ha ezek az istenségek felszínesen szemlélve fel is kínálják a bűnök bocsánatát, úgy tűnik, hogy a bűn egy kifizetetlen tartozáshoz hasonlóan továbbra is csak húzza a bűnös emberek vállát. Ezek az istenségek úgy tesznek, mintha hatalmukban állna megbocsátani a bűnöket, és a hamis feloldozás örömével ámítják az embereket.
A kereszténység ezzel szemben, erkölcsi hibaként tekint a bűnre, ami végső soron az egy és osztatlan, személyes Isten ellen irányul. Ádám óta minden ember bűnös lényként születik és él. A bűn nagyon is valóságos, és igyekszik egy áthidalhatatlan szakadékot ásni az ember és az örökkévaló lelki boldogsága közé. A bűn igazságosság és ítélet után kiált, azonban mégsem egyenlíthető ki a bűnös tett egyenlő mértékű, vagy akár nagyobb, jó tetten keresztül sem. Ha valaki evilági életében tízszer több jót tett, mint gonoszat, akkor is tapad gonoszság a kezeihez és bűn szárad lelkén. Mi történik tehát ezekkel a megmaradó rossz tettekkel? Megbocsátják őket, mintha soha meg sem történtek volna? Vagy talán a bűnök az emberekkel együtt bebocsátást nyernek az öröklétbe? Esetleg ez az egész bűn téma csak puszta képzelgés, így igazából nem is kell különösebben foglalkoznunk a dologgal? Egyik variáns sem igazán meggyőző. A bűn nem lehet merő illúzió, hiszen ahhoz túlságosan is valós és jelenlévő. A bűnösséget illetően azt állítjuk, hogy mindnyájan beláthatjuk, hogy sokszor és sokféleképpen vétkeztünk, ha csak egy picit is őszinték vagyunk önmagunkkal szemben (is). A megbocsátás tekintetében pedig azt mondjuk, hogy a bűn minden retorzió nélküli megbocsátása azt sugallja, hogy a bűnnek nincs is semmilyen következménye. Ez pedig nyilván hamis következtetés. Az öröklétet illetően arra a konklúzióra jutunk, hogy a túlvilági létünk öröme már nem is ér annyit, ha a bűn is észrevétlenül besurranhat az örökkévalóság ajtaján. Úgy tűnik, hogy a karma bűntudat homályos érzését hagyja maga után, valamint azt a fura sejtést, hogy végtére mégiscsak megsértettük az Isten által megszabott erkölcsi értékeket. Az örökkévaló öröm állapota vagy minket, tökéletlen lényeket, nem tud magába fogadni, vagy a tökéletes öröm állapotát kell feladja, hogy a tökéletlen bűnösök is részesedhessenek benne.
A keresztény felfogása szerint minden bűn elnyeri a méltó büntetését. A bűntetést azonban Jézus Krisztus kereszthalálával már elhordozta mindenki helyett, aki valaha hitt, hisz vagy hinni fog a Nevében. Isten emberré lett, teljesen bűntelen életet élt, majd elszenvedte azt a halált (második-, vagy lelki halál jelentése: Istentől való örök elválasztás), mely a mi jogos bűntetésünk volt. Jézus Krisztus értünk adta életét. Csak az ő helyettesítő áldozata által lehet örök életünk. Ezzel egyidejűleg a bűneink engesztelő áldozatát is saját maga szolgáltatta. Végül pedig feltámadott bizonyságát adva annak, hogy még a halálnak sincs semmi hatalma felette. Jézus Krisztus mindenkinek ezt a feltámadást és örök életét ígéri, aki élete egyedüli Urának és Megmentőjének tekinti Őt (Rómabeliekhez 3:10, 23; 6:23; 8:12; 10:9-10;Efézusbeliekhez 2:8-9; Filippibeliekhez 3:21).
A Biblia tanítása szerint teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy van lelki üdvösségünk. Nem vagyunk holmi tűnő tapasztalatoknak kiszolgáltatva, mint ahogy nem kell jó tetteinkre támaszkodnunk sem. Nem szükséges egy hamis istenségbe bizakodnunk, akit még ráadásul saját magunknak kell a "hitünk által életre hívni". Nekünk élő és igaz Istenünk van, hitünk kiállta a történelem viharait, Isten maradandó és beigazolható kijelentése (Szentírás) a birtokunkban van, életvezetésünk erkölcsi vezérfonalának teológiailag jól megalapozott fundamentummal bír, és -nem utolsó sorban- garantált örök otthonunk vár ránk a mennyben Istenünk személyes jelenlétében.
Szóval rád nézve mindez pontosan mit jelent? Egyszerűen azt, hogy az Úr Jézus Krisztus a legfelsőbb isteni valóság. Jézus Krisztus önmagát tökéletes áldozatul adta mindannyiunk összes bűnéért. Nekünk mindössze annyi a dolgunk, hogy elfogadjuk Istennek ezt a kegyelmi ajándékát, ami már világ alapjainak felvetése előtt nekünk adott Jézusban (János 1:12), és elhiggyük, hogy Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, az egyetlen Megváltó. Ő életét adta értünk, a barátaiért. Ha Jézus Krisztusra, mint életed és lelked egyedüli Megváltójára tekintesz, akkor teljesen biztos lehetsz örökkévaló lelki üdvödben. Isten ekkor minden bűnödet megbocsátja, megtisztítja lelked, megújítja szellemed, túlcsorduló életet ad a jelen világban és örök lelki örömöt a következőben. Miért is utasítanánk el ezt a felmérhetetlen ajándékot? Hogyan fordíthatunk hátat annak az Istennek, aki annyira szeretett minket, hogy önmagát áldozta fel értünk?
Ha hited tekintetében nem vagy biztos, akkor arra buzdítunk, hogy fordulj imában Istenhez a következőket mondva szíveddel és száddal: "Kérlek segíts meg Isten, hogy felismerhessem, hogy mi az igazság. Add, hogy megláthassam a hamis dolgokat is. Kérlek segíts megtudnom, hogy melyik az igaz út, mely a megváltáshoz visz." Isten nagyra becsüli az ilyen imát, ha az szívből jön.
Ha Jézust Krisztust életed Megváltójaként elfogadod, akkor szólj hangosan, vagy magadban Istenhez, és mond neki saját szavaiddal, hogy elfogadod a megváltás ajándékát, melyben Jézus által részesülhetsz. Ha még tovább szeretnéd folytatni a párbeszédet Istennel, akkor így is fordulhatsz hozzá: "Istenem köszönöm, hogy így szeretsz engem. Köszönöm, hogy önmagadat adtad értem. Köszönöm, hogy gondoskodtál a bűneim bocsánatáról és a megváltásomról. Köszönettel elfogadom a megváltás kegyelmi ajándékát Jézus Krisztus személyében. Jézust Krisztust Megváltómként fogadom. Ámen!"
English
Én hindu vagyok, miért gondolkozzam el azon, hogy keresztény legyek?
