Kérdés
Mit jelent Istenben hinni?
Válasz
Egyszerűen megfogalmazva, az istenhit nem más, mint az Isten személyébe vetett bizalom. Istenben hinni értelemszerűen azt (is) jelenti, hogy elismerjük az Ő létezését, azonban lényegében ennél messze több. A deizmus egy jó kiindulási pont, azonban önmagában nem lehet a szellemi utazásunk célja.
Ahhoz, hogy Istenben hihessünk, szükséges, hogy hitünk a Biblia megingathatatlan talaján álljon. A Szentírás világosan kijelenti, hogy az egy igaz Istenbe vetett hitünk képezi az Úrral való kapcsolatunk alapját: “Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik” (Zsidókhoz 11:6).
Az Istenbe vetett hit annak a hitét kívánja meg tőlünk, hogy Ő valóságosan létezik. Világszerte sok ember hisz a természetfeletti világ létezésében, ami egy istent-, vagy a különböző “isteneket” is magába foglal. Ha azonban a sokistenhívő vallások híveit jelen esetben ki is zárnánk vizsgálati körünkből, még akkor is sok olyan embert találnánk, akik számára csak egy, személyes Isten létezik. Ők már látszólag-, de csak látszólag, egy lépéssel közelebb járnak az igazsághoz. Azonban önmagában annak a hite, hogy Isten létezik, még nem elég. Jakab levelének 2:19 igerésze szerint, a démonok (bukott angyali lények) is hiszik, hogy Isten létezik (és ismervén jogos kárhoztatásuk bepecsételt ítéletét ennek a puszta gondolatába is beleremegnek). Az tehát, hogy valaki “csupán” elhiszi Isten létezését, még nem teszi őt istenfélővé, mint ahogyan az effajta hit az Istennel való élő kapcsolatot sem szavatolja.
Az Istenbe vetett hit ugyanis valós elköteleződést és életvezetésünk megváltoztatásának igényét is magába foglalja. A fenti gondolatmenetet folytatva beláthatjuk tehát, hogy pusztán azért, mert egyes tényeket igaznak ismerünk el, azok még nem változtatják meg-, nem formálják át az életünket. A legtöbb ember hisz azokban a tényekben, amit a dietetikusok az egészséges étkezés és a rendszeres testmozgás fontosságáról állítanak, azonban a tények ismerete ellenére sem változtatják meg életvitelüket. Hasonlóan sok ember, aki hisz Isten létezésében, semmit sem tesz, így tehát még azt is mondhatnánk, hogy hitük kicsit sem jobb, mint a démonoké. Az a hit, ami tettekben nem nyilvánul meg, valójában halott hit (Jakab 2:26).
A helyzet azonban még ennél is kényesebb és komplikáltabb, ugyanis önmagában még a tettekre sarkalló hit sem elég. Szép számmal vannak olyan emberek, akiknek az istenhitük valósággal felemészti és megnyomorítja életüket (ún. valláskárosultak majdnem minden gyülekezet soraiban találhatók – a fordító megjegyzése). A vallások ugyanis mind azt tanítják, hogy az út szolgálatainkon-, vallásos odaadásunkon-, és számos áldozatunkon keresztül vezet Istenhez. Az emberek a legtöbb vallásban minden elképzelhetőt hajlandóak megtenni azért, hogy az adott istennel, vagy istenekkel, való viszonyukat rendezettnek tudhassák. Ettől a lelkülettől csupán egy pár lépésre van a saját test szélsőséges megfenyítése, sőt eltorzítása, mint ahogyan más személyek életének rituális kioltása is – “Hiszen ha az isten ezt követeli, akkor nyilván ezt kell tenni üdvösségünk érdekében” - gondolják. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szolgálatkészség-, de az elkötelezett vallásos magatartás, sem garantálja az erkölcsileg helyes tartást.
Az igazi istenhitnek kizárólag Isten valós személye képezheti alapját. A Szentírás azon megkerülhetetlen igazsága, mellyel kijelenti, hogy “…aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik…” (Zsidókhoz 11:6), a Biblia Istenéről-, és nem valamiféle más isten(ek)ről beszél. Bár sokan hisznek Isten létezésében, és sokan hiszik azt magukról, hogy valójában ők is Istent akarják szolgálni, az az isten, amit ténylegesen szolgálnak, csupán emberi képzeletük és vágyaik terméke (erre szokták a hitben idősebb testvérek találóan mondani, hogy “az az Isten, Akit én el tudok képzelni, nem létezik” – a fordító megjegyzése). Mivel az ember Isten képére lett teremtve, ezért mi emberek is hajlunk arra, hogy Istent a saját, bukott természetünk képére formáljuk (lásd majdnem az összes pogány vallás isteneit). Így tehát kiszemezgetjük Isten azon tulajdonságait, amelyeket érteni vélünk, és össze tudunk egyeztetni a fantáziánkban - és kizárólag ott - élő isten képével. Ebből az következik, hogy számos gyülekezetünkben az Ószövetség - szívünk keménysége miatta - vérszomjasnak vélt Istene szépen a küszöbön kívül marad, és a Szent Istent valami puha, plüss-maci apukává aljasítják, aki ha éppen nem cukorkát-, hanem virgácsot hoz magával, akkor durcásan hátat fordítunk neki. Más gyülekezeteinkben pedig testben akarjuk bevégezni mindazt, amit az Úr szellemben kezdett el bennünk, és nem hogy visszatérünk a törvénykező szemlélethez, annak minden visszás következményével együtt, hanem még parancsra új parancsot, szabályhoz új szabályt ragasztunk. Az első esetben helyesen emelik fel azt a világos bibliai tanítást, mely szerint Isten szeretet (1.János 4:8), azonban hogy a szeretet valójában mit is jelent, azt már korlátolt emberi elképzeléseik szerint határozzák meg (Ézsaiás 55:8-9). A másik esetben vakon elmennek annak ténye mellett, hogy Isten személyét a legteljesebb formában Jézus Krisztusban jelentette ki, a jellemét pedig az értünk tett áldozatában. Jézus Krisztus kegyelmét süketen kizárva, maguktól-, és főleg gyülekezeti testvéreiktől követelik ezt az áldozatot, holott Isten engedelmességet és szeretet kíván tőlünk, nem pedig valamiféle tisztátalan emberi áldozatokat (Hóseás 6:6; 1.Sámuel 15:22; Jób 14:14). Meglehet, hogy az előbbi példáink keresztény szektái istent igyekeznek szolgálni, csak éppen nem azt az Istent, Aki élő Igéjén, Jézus Krisztuson keresztül jelentette ki magát. Az önnön vágyaink és elképzeléseink-, valamint a saját félelmeink és büszkeségünk által szült istenbe vetett torz hit, egy szóval, hiábavalóság. Hitünk csak akkor igazodik a legmagasabb valósághoz (Példabeszédek 8:14), ha abban az Istenben hiszünk, Akit ekképpen jellemez a Szentírás: tökéletes, mindentudó, omnipotens, mindenhol jelenlévő, változhatatlan, igaz, hű, irgalmazó, sőt, kegyelmes, szerető, szent és mindenben tökéletesen igazságos.
Hogy abban az Istenben higgyünk, Aki ihletett Igéjén keresztül jelentette ki magát nekünk, Jézus Krisztusban kell higgyünk, Ő ugyanis a testté lett Ige, “ő [az Atya] dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása” (Zsidókhoz 1:3 – [betoldva] ). Jézus Krisztus Isten, Aki emberi testben jött el közénk, máshogy - minden valószínűség szerint - nem lett volna esélyünk Isten személyét ilyen belsőségesen megismerni: “Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által…” (Zsidókhoz 1:1-2). Az Úr Jézus pedig ezt mondta: “...aki engem látott, látta az Atyát. . . . hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van...” (János 14:9-11).
Napjaink posztmodern kultúráiban az Istenbe vetett elmismásolt hit-, valamint az a belső elköteleződés, ami embertársaink szolgálatához vezet, társadalmilag még mindig elfogadott, vagy legalább is megtűrt. Ha azonban, ne talán, fel merjük vetni, hogy Jézus Krisztus maga Isten legmagasabb és legvégső kinyilatkoztatása, illetve hogy az Ő személyén kívül más út nem vezet Istenhez, akkor gyorsan a szélsőséges fundamentalizmus bélyegét süti ránk a világ. Az univerzális istenbe vetett hit képes a zsidókat, a muszlimokat, és ún. keresztényeket is egyesíteni (ez az isten az Antkrisztus képében nem is olyan soká a világtörténelem színpadára lép – a fordító megjegyzése). Jézus Krisztus azonban botránykő a viszkető füleik ferde utaiban sántikáló világi és vallásos embereknek, hiszen az Igazság sosem volt egy népszerű kategória, viszont mindig megosztó maradt (János 14:6; Máté 10:34; Lukács 12:49 – a Szent Lélekre való utalás). A Biblia ma is világosan jelenti ki minden hallani hajlandó ember számára, hogy Isten valós lényében nem lehet igazán hinni, ha hitünk kizárja Jézus Krisztust, vagy nem az egyedül Neki kijáró rangot tulajdonítja személyének. Akiben nincs meg az Úr Jézus tisztelete, abban az Atya tisztelete sincs meg (János 5:23).
English
Mit jelent Istenben hinni?
