Ki a hitetlen? Mit jelent a hitetlen kifejezés?

A hitetlen szó annyit tesz: hit nélküli ember, a hit ellenzője. A hitetlen az a személy, aki a vallás minden formáját elutasítja. A szó más, talán ismertebb, vonatkozásában a hitetlen egy amerikai weboldal az infidel.org-nak is a neve, amely arról hírhedt, hogy előszeretettel támadja a keresztény hitet. Secular Web (világi-háló) néven fut még egy másik oldal is, ami az internet hitetlenjeinek, az ateistáknak és a naturalistáknak mintegy gyűjtőmedencéje. Kitűzött céljuk a naturalista világszemlélet védelme és terjesztése az interneten. J.P Holding keresztény apologetikus állítása szerint „a Secular Web oldalán kétség kívül találunk egy pár intelligens embert, azonban az oldal összességét tekintve inkább csak okoskodó szkeptikusok gyülelkező helye, akik elítélőleg szólnak le számos témakört, melyek messze a látóhatárukon túl helyezkednek el."

Ennek a cikknek nem az célja, hogy minden egyes téma-, melyet az internet hitetlenjei felvetnek, minden részletre kiterjedő cáfolatát adja. Sokkal inkább arra törekszünk, hogy a teljesség igénye nélkül rámutassunk a tudatos megtévesztés eszközeire, amellyel az infidels.org oldal operál.

Ki és mi az a hitetlen? — Jézus Krisztus létezésének tagadása
Az internet hitetlenjeinek egyik állítása az a felvetés, mely szerint Jézus Krisztus sosem létezett. Ez a tézis már régebb óta a lebeg az Újszövetség kutatók tudományos körei felett, azonban soha sem volt képes a kutatók szélesebb körének elfogadására vagy támogatására szert tenni. Mashall J. Gauvin kategorikusan kijelenti az „Élt valaha Jézus?" című cikkében, hogy csodák márpedig nincsenek. Így a csodákról szóló történetek is csak hamisak lehetnek. Ennek nyomán az olyan történelmi dokumentumok, melyekben az igazolt tények egybefonódnak csodás beszámolókkal egszerűen megbízhatatlanok, hiszen azok, akik úgymond hozzáköltötték a csodákról szóló részeket jól lehet, hogy a valós részeket is csak kitalálták. Ha valaki a naturalista világnézet bizonyítására tesz kísérletet azzal az állítással, mely szerint csodák nem léteznek, akkor ugyanez az érvelés éppígy felhasználható a deista világkép igazolására, hiszen ha csodák nincsenek, akkor egy magasabb lény tevékenységeként is felfoghatóak a „csodás", azaz nem hétköznapi történések. Bárhogy is lássuk ezt, ez az érvelés önmagát cáfolja.

Gauvin inkompetenciája és a szóban forgó dolgok teljes és tudatos félreértelmezése a következő szemelvényből is kitűnik.

„Krisztus keresztrefeszítését illetően, hogyan magyarázzuk azt a tényt, mely szerint a keresztény vallás fejlődésének első nyolc évszázadában a keresztény a művészetben rendre egy keresztrefeszített bárányt-, és nem egy embert ábrázoltak, aki a a világ bűneiért szenvedett. Sem a katakombák falfestményei, sem pedig a a keresztény sírok szobrai nem emberi alakot ábrázoltak a kereszten. Kereszténységük szimbólumaként mindenhol egy bárányt ábrázoltak, egy bárányt, amint az a keresztet viszi, a kereszt lábánál áll, vagy a kereszten van. Egyes ábrázolásokon egy emberi fejű bárányt láthatunk, amint a bárány- emberi vállai és karjai lévén- kezében tartja a keresztet. Ezen végigkövethetjük, hogy Isten báránya lépésről lépésre egyre jobban emberi formát ölt, vagyis azt, amint a mítosz egyre inkább valóssá válik. A nyolcadik század derekán I. Hadriánusz pápa a hatodik konstantinápolyi zsinat határozatát megerősítve kimondja, hogy a bárányt egy emberi alakra kell lecserélni a kereszten. A kereszténységnek jó nyolcszáz évre volt szüksége ahhoz, hogy kifejlessze a szenvedő Megváltó jelképes alakját. Nyolcszáz éven keresztül a kereszten függő Krisztus egy bárány volt. Ám ha Krisztust tényleg keresztrefeszítették, akkor hogyan bitorolhatta a kereszten elfoglalt helyén ilyen sokáig egy bárány? A kereszten lévő bárányt a történelem és az észérvek fényében vizsgálva, miért hinnénk a keresztrefeszítésben?"

Az efféle érvelés nem igényel különösebb kommentárt még egy olyan keresztény szemszögéből sem, aki a Biblát csak alapszinten ismeri. Gauvin nem is említi a pászkabárányt, mint a kereszténység egy ikonikus figuráját. Ez talán a véletlen műve volna?

A következőkben összpontosítsunk arra a három felvetésre, mely az internet hitetlenjeinek cikkeinek fő tartalmi elemét képezi. Ezek az alábbiak: a világi bizonyítékok hiányának kipellengérezése, a Szentírás gnosztikus forrásokkal való összevetése, és pogány hiedelmekkel való (állítólagos) hasonlóságok felvonultatása.

Elsőször is vizsgáljuk meg Josephus történetírő Jézusról írt beszámolóját, írja Gauvin:

Az első század utolsó éveihez közeledve az ünnepelt zsidó történész Josephus papírra veti híres művét a „A zsidók története" címmel. Josephus ebben a tudományos igényű munkájában nem tesz említést Jézusról, és mintegy kétszáz évvel Josephus halála után Jézus neve sehol sem tűnik fel az egész történelemírásban. Ebben az időben nem léteztek nyomdák. A könyveket kézi másolás útján sokasították. Ennek okán könnyű volt megváltoztatni az eredeti szöveget, vagy akár hozzá is fűzni valamit. Az egyház úgy gondolta, hogy egy ilyen jelentős történelmi személy, mint Jézus Krisztus, nem kerülhette el Josephus figyelmét, így a halott történelemírót iratai meghamisításával úgymond emlékezésre kényszerítették. „A zsidók története" negyedik századi kiadásában már a következő passzus is szerepel: "Nos ekkortájt történt az, hogy Jézus a bölcs ember megjelent, bár hogy helyes e valakit embernek nevezni, aki ilyen csodás dolgokat vitt véghez, nem tudom. Szóval megjelent az embereknek eme tanítója, kinek tanítványai nagy örömmel fogadták az igazság beszédét. Sok embert nyert meg mind a zsidók-, mind a pogányok közül. Ő volt a Krisztus. Mikor Pilátus kereszthalálra ítélte a főembereink javaslatára, akkor azok, kik már az elejétől fogva szerették őt, nem hagyták el. Mert, amint azt Isten prófétái előre megmondták, harmadnapon élve megjelent nekik, és életében még sok tízezer csodát is cselekedett. És az ő nevéről nevezett keresztények ágazata mind a mai napig nem veszett ki."

Csak ritkán vonják azt kétségbe, hogy „A zsidók története" ezen passzusa valóban tartalmaz betoldásokat, melyeket későbbi idők írnokai szőttek bele a szövegbe. A kutatók csak egy nagyon elenyésző hányada tartja a teljes szöveget eredetinek. Azonban az "internet hitetlenjei" látszólag az egész szöveget betoldásnak tartják.

Mi késztet tehát bennünket arra, hogy a betoldások eltávolítása után ezt a szövegrészletet részben igaznak tekintsük? A legtöbb kutató azért fogadja el a szöveg részleges hitelességét, mert az lényegi elemeit tekintve nagyban tükrözi Josephus nyelvhasználatát és stílusát. Továbbá, ha a legfőbb betoldásokat eltávolítjuk, akkor az üzenet magva egybefüggő és jól illeszkedik a szöveg folyamába. A legtöbb kutató szerint ennek a Jézusról szóló beszámolónak a lényegi része megbízhatóan hordozza Josephus stílusjegyeit, és csak egy pár mondat feltűnően keresztény ihletésű. Továbbá Josephus más mondataiban sem találjuk a korabeli keresztény irodalom karakterisztikus jegyeit. Sokkal inkább találunk írásaiban olyan kifejezéseket vagy mondatokat, amit keresztények nagy valószínűségel nem használtak volna. Mindennek tetejébe itt van ez a mondat, amit minden keresztény író a helytelensége miatt mellőzött volna: Sok embert nyert meg mind a zsidók-, mind a pogányok közül.

Szembetűnő, hogy Gauvin elmulaszt említést tenni Jézus más megjelenéseiről Josephus írásaiban, amelyek teljes hitelességét alig egy kutató sem vonja kétségbe.

„A fiatal Ananiás, mint már mondottuk, főpap lett. Igen bátor természetű és különösen vakmerő ember volt. A Szadduceusok pártjához tartozott, akik arról ismeretesek, hogy nagyon keményen bírálják az egész zsidóságot, mint azt már előbb említettük. Ananiás ilyen természetű lévén, úgy látta, hogy mivel Festus már halott, Albius azonban még úton van, hogy ez a bírák tanácsának egybehívására egy igencsak kínálkozó lehetőség. Majd másokkal egyetemben eléjük vitette Jézusnak, az úgynevezett Krisztusnak, testvérét, kinek Jakab volt a neve. Törvényszegés vádjával illetvén őket elrendelte megkövezésüket."

A legtöbb kutató a következő okok miatt hiteles forrásnak tekinti ezt a szövegrészt:

1. Nem létezik semmilyen tartalmilag ellentmondó szöveges bizonyíték. „A zsidók története" könyvének minden egyes kéziratában megtalálható. Az sem tekintik a véletlen művének, hogy ez a passzus jól illeszkedik az előbb idézett szövegrészhez.

2. A szövegben kifejezetten jól megfigyelhető a nem-keresztény szóhasználat. Az például, hogy Jakabról, mint Jézus testvéréről tesz említést, szemben áll a keresztény irodalom leírásaival, ahol általában mindig az Úr testvéreként említik. A szövegrész ennélfogva nem harmonizál sem az Újszövetség szavaival, sem a kezdetekben használatos keresztény nyelvezettel.

3. A szöveg középpontjában nem Jézus, de nem is Jakab-, hanem Ananiás a főpap. Sem Jézust, sem Jakabot semmilyen formában sem dicséri.

4. Sem ez a szöveg, sem a szöveg tágabb kontextusa nem próbálja Jézust valamilyen formában keresztelő Szent Jánossal kapcsolatba hozni, amint azt egy keresztényi szellemtől vezérelt betoldástól várnánk.

Gauvin így folytatja érvelését:

A római történetíró, Tacitus, „Annales" nevet hordozó évkönyvében találunk egy további rövid szövegrészt, mely Jézusról, mint a keresztény nevű párt alapítójáról beszél. A szövegrész szerint, az ilyen keresztény embereket megvetették bűntetteik miatt. Ezeket a szavakat Tacitus Róma leégéséről szóló beszámolójában találjuk. Tacitus írásának bizonysága azonban nem sokkal erősebb, mint Josephus írásáé. A 15.század előtt egy író sem idézte, és mikor valaki mégis hivatkozott rá, akkoriban az írásnak éppen egy példánya létezett az egész világon. Ez a példány állítólag a nyolcadik században, azaz Tacitus halála után jó hatszáz évvel készült. Az „Annales" évkönyvet Kr.u 115 és 117 között publikálták, azaz közel száz évvel Jézus ideje után. Így, még ha a forrás hiteles is, semmit sem bizonyít Jézusról.

Itt persze egyszerűen elbeszélünk a lényeg mellett. Azt, hogy Jézus az első században a mai Palesztina területén élt senki sem vonta kétségbe. Tacitus és mások elfogult és ellenszenves beszámolói pedig alapos bizonyítékai annak, hogy Jézus egy ismert személy volt, aki az első század valós meghatározó alakja volt. Miért nem tagadták ezek a Jézus irányába ellenszenves feljegyzők létezését? Milyen forrásra vezették vissza ismeretüket? Tacitus ismert a körültekintő eljárásáról, így annak a feltételezése, hogy válogatás nélkül átvett volna anyagot más forrásból, finoman szólva is ellentmondásos. A beszámoló negatív hangneme azt is bizonyítja, hogy nem keresztények voltak az információ forrása.

Volt Tacitusnak bármi késztetése arra, hogy egyszerűen azt ismételgesse, amit olyan emberektől hallott, kiket nem szeretett? Tacitus becsmérlő beszámolóiból jól kitűnik, hogy mikor a zsidók történelméről és hiedelméről írt, akkor semmi késztetése nem volt a zsidók saját szemszögéből-, vagy akár zsidó besúgók szemszögéből vizsgálni írásai tárgyát. Tacitus a zsidókat és a keresztényeket egyébként egyaránt megvetette.

Gauvin nem tesz említést más utalásokról, melyet a korai világi irodalomban találhatunk, úgy mint a Talmudban, vagy Lucian, Pliny, Suetonius, Tacitus, és Thallus írásaiban. Még azonban ha azt is feltételeznénk, hogy nincsen első- vagy kora másodikszázadbeli világi forrás Jézus említéséről, akkor is erős bizonyítékokkal rendelkeznénk létezésének igazolására. Hogy miért? Számos logikai bukfenccel találnánk magunkat szembe, ha azt feltételeznénk, hogy Jézus követői egy kitalált mesebeli alakot követvén, szájába mondásokat tévén, messianisztikus elhívással rendelkező személyként akarták volna feltüntetni őt, vagy legalábbis olyasvalakiként, aki a fentieket állítja saját magáról. A merőben hibás hozzáállásuk fényt derít a következetlenségre. Ha egy új vallást akartak volna alapítani, akkor azt kézenfekvő lett volna azoknak elvárásai alapján alakítani, akiket be akartak hálózni hazugságukkal. A Messiásról való zsidó elképzelés szerint a Messiás hatalmas katonai vezető lévén sikeres hadjáratot fog vezetni a római elnyomók ellen. Továbbá a modern kutatók egyhangúlag egyetértenek abban, hogy a tanítványok teljes megyőződéssel hitték, amit hirdettek, hiszen készek voltak a hitük megtagadása nélkül embertelen halálnemek áldozataivá válni. Harmadrészt pedig, ha figyelembe vesszük, hogy a feltámadást követő első evangelizációk Jeruzsálemben, Jézus fő nyilvános szolgálati helyén, voltak, nem túl sok lehetőség volt az igazság kiszínezésére vagy elferdítésére. Ha Jézus egész létezése csak merő kitaláció volna, akkor történetének hamis elbeszélői biztosan valami jó távoli városba, mint Rómába, helyezték volna szolgálatát, vagyis egy olyan helyre, amely messze esik minden lehetséges szemtanútól.

Csak gondoljunk bele, hogy Jézus követői milyen helyzetben találták magukat a keresztrefeszítés után. Vezetőjük halott volt. A zsidó hagyományok nem egy meghaló – még kevésbé – feltámadó messiás képét közvetítették. Az ortodox zsidó hit szerint ugyanis a test dicsőséges feltámadása a halhatatlanságra csak az „általános" feltámadáskor, azaz minden valaha élt személy feltámadáskor, a világkorszak végén megy végbe. A Messiás feltámadásáról szóló próféciákat a rabbik úgy értelmezték, hogy az idők végén más szentekkel egyetemben Ő is fel fog támadni. Ennek nyomán fontos rámutatnunk, hogy a tanítványoknak nem volt semmi koncepciója, vagy bármilyen elvárása a testi feltámadást illetően, hiszen ez a nézet nem képezte az uralkodó zsidó kulturális felfogás részét. Talán ezért van az, hogy János apostol tanúbizonyságot tesz beszámolójában (János 20:9), mely szerint az üres sírkamra megtalálása után még mindig nem értették az Írásokat, melyek szerint Jézusnak fel kellett támadnia. Ha Jézus tanítványai valóban csak egy eszme legyártásán fáradoztak volna, akkor legjobb esetben is egy szellemi feltámadás meséjét találták volna ki, hiszen a testi feltámadást a holttest előkerülésével bármikor gond nélkül cáfolni lehetett volna. Ezzel szemben határozottan hirdették a test feltámadását, ami ha hamisnak bizonyult volna nagy kockázatot jelentett volna, hiszen alapjaiban rázta volna meg történetüket. Ők azonban a test feltámadásáról számoltak be, mert saját maguk voltak tanúi Jézus Krisztus feltámadásának. A kor vallási vezető mit sem akartak jobban, mint a kereszténységet csírájában elfojtani, így számukra ez egy ezüst tálcán felkínált lehetőség lett volna.

Egy végső ok, amiért igen valószínűtlennek tűnik, hogy Jézus követői eszkábáltak volna össze egy mítikus Jézust, az maga a halálának körülménye, a keresztrefeszítés. A fára való felfüggesztés halálneme a zsidó törvények szellemében csak Istentől megátkozott embernek lehet az osztályrésze (V.Mózes 21:23). A keresztfa általi halál ténye erősen megbotránkoztatta a korai egyház képviselőit, hiszen azt sugallta, hogy a farizeusok és a Szanhedrin (a zsidók legfelsőbb bírói szerve) helyes döntést hozott, és hogy tanítványai azért hagyták hátra otthonaikat, családjaikat, és tulajdonuk, hogy egy istenkáromló embert kövessenek, kit Isten megátkozott.

Mi is az a hitetlen? — Félrevezető állítások egész sora
Gauvin szerint:

A első századokban számos evangélium forgott közkézen, melyeknek tetemes hányada hamisítvány volt. Ezek közé tartozott a "Pál Evangéliuma", a "Bertalan Evangéliuma", a "Júdás Iskáriótes Evangéliuma", "az egyiptomiak Evangéliuma" a "Péter emlékeinek Evangéliuma" vagy "Krisztus jövendölései és mondásai".

Ezek mellett egész seregnyi más állítólagos isteni ihletettségű írás létezett, melyeknek fennmaradt gyűjteménye az apokrif újszövetségben olvasható. Elhomályosult szívű emberek evangéliumokat írtak, majd egyszerűen prominens keresztény személyek nevét csatolták hozzájuk, pusztán hogy kívánatos hangzást és fontosságot kölcsönözzenek "művüknek". Nem csak az apostolok, de még Jézus Krisztus nevében is születtek ilyen hamis írások. A legnagyobb keresztény tanítók úgy tartották, hogy a hit dicsőségéért erény tudatosan félrevezetni és hazudni. Dean Milman, a mértékadó keresztény történész, ezt így jellemzi: „ A kegyes hazugságokat nem csak bevallották, de azok közismertek is voltak." Robert Smith professzor erről így ír: „Hamis irodalom egész tömege volt forgalomban, amelynek minden kötete egy-egy párt látásmódját volt hivatott igazolni." A korai egyház majdnem teljesen alámerült a hamis vallásos írások habjaiban. Az irományok ezen tömegéből kellett a papoknak kiválogatni Isten ihletett Igéjét. Ezt persze nem önkényes szempontok alapján tették: a Szentírás 66 könyve egy olyan önmagába záródó egészet (töretlen láncolatot) alkot, melyben minden könyvben található legalább egy utalás legalább egy másik könyvre. Lehetséges tehát mégis, hogy az evangéliumok tartalma is hamisítás áldozatává vált? Nem állítható teljes bizonyossággal, hogy ez nem történt meg. De hadd tegyük fel rögtön a kérdést: ha Jézus tényleg egy valós történelmi karakter volt (mint azt már fentebb láttuk), akkor miért lett volna szükség olyan iratokat hamisítani, melyek létezését bizonyítják? Kinek jutott már olyan az eszébe, hogy egy közismert ember létezését igazoló áldokumentumokat állítson elő? Mi értelme volna ennek? Mindazonáltal a korai évszázadok keresztény hamisításai nagyszabású bizonyítékai az akkori kereszténység szellemi és világi gyengeségének.

Figyelembe véve, hogy a gnosztikusok „evangéliumaikat" az első századbeli egyház olyan főbb szereplőinek tulajdonítják, mint Péter, Tamás, vagy Mária Magdaléna, azt hihetnénk, hogy ez bizonyítja, hogy a kor egyháza nagy hangsúlyt fektetett a dokumentumok valós szerzőinek felderítésére. Azonban mi értelme van úgymond másodrangú, vagy teljesen ismeretlen személyeknek, mint Márk és Lukács, evangéliumokat tulajdonítani? Tehát ha csak a szavahihetőségről és a tekintélyről van szó, akkor miért nem tulajdonították Márk evangéliumát Péter apostolnak, hiszen már a korai egyház is igazolja, hogy Márk legnagyobb forrása maga Péter volt? Az „internet hitetlenjeinek" cikke erről mélyen hallgat. Továbbá az ún. gnosztikus evangéliumok picit sem igazolják Jézus Krisztus létezését, hiszen nem is ezzel a céllal íródtak. Az InternetInfidels.org írói látszólag nem ismerik sem a gnoszticizmus hátterét, sem pedig dokumentumok keletkezése mögött meghúzódó ideológiát. A korai egyházban nem volt semmilyen diskurzus, ami a négy evangélium eredetiségét vonta volna kétségbe. Azok számára, akik csak egy kicsit is jártasak a korai egyház történelmében, az effajta érvelés egyáltalán nem meggyőző.

Mi is az a hitetlen? – Pogány vallások másolásának vádja.
Az Internet Infidels weboldalon újra és újra felbukkanó állítások egyike, hogy a kereszténység nem más, mint számos különböző pogány vallás és mitológia új köntösbe helyezése. A tudósok mértékadó többsége azonban már rég elvetette ezt a nézetet. Ha jobban megvizsgáljuk ezt az állítást, akkor gyorsan felismerjük, hogy egyszerűen semmi értelme nincs a palesztin kultúra sáncai között élő egyistenhívő zsidóknak egy olyan nyilvánvaló összeesküvésért adni életüket, ami lényegi elemeit állítólag pogány misztériumvallásokból kölcsönözte.

James Still mégis így ír „A szeplőtlen fogantatás és Jézus gyermekkorának titkai" című könyvében.

Amint telt az idő nyilvánvalóvá vált, hogy Isten Országának eljövetele még várat magára. A Görögországban élő-, és az ottani szokásokat nagyrészt átvevő zsidók, valamint a kereszténységre való áttérés gondolatával játszó görögök számára ez a késés számos kérdést vetett fel. Ráadásul azok a görög pogányok, akiknek a soraiból jövő megtérőkre szükség lett volna a kereszténység felnövekedéséhez, természetüknél fogva is kétkedve álltak egy új megmentő feltűnéséhez és az általa ígért mennyei jutalmakhoz. Ezeknek a görögöknek ugyanis egy tucatnyi új misztériumvallás és azok istenei közül lehetett választaniuk, akik mind állítólagos mennyei jutalmakkal kecsegtettek. Nekik Jézus Krisztus nem tudott túl sokat kínálni. Ő ugyanis, minden híresztelés szerint, csak egy halandó zsidó próféta volt, aki Ábrahám utódaihoz szólt azt az üzenetet közvetítvén, hogy építsék és egyengessék Isten útját. Az Ő Istene majd egy Új Jerzsálemet fog alapítani, de azt is első sorban a választott népének szánja. Jézus, akit a közép- és kései első évszázad hívei csak Márk elbeszéléséből ismertek (Máté, Lukács és János evangéliuma előtti időkben), cseppet sem hasonlított az ősi korok nagy tiszteletben álló erkölcsi bajnokaihoz, Herkules és Dionüszosz isteni természetéhez. Szükséges volt tehát később betoldani Jézus Krisztus szeplőtlen fogantatásának történetét, hogy ezzel személye a hellenisztikus világ pogányai számára is elfogadhatóvá váljék.

Azonban Dionüszosz születését megörökítő egyik beszámoló sem beszél szeplőtlen fogantatásról. Az egyik legenda szerint Dionüszosz Zeusz és Perszefoné közös utódja. Héra elvakult féltékenységében a Titánokat küldi a csecsemő elpusztítására. Zeusz ekkor megmentésére siet, de mindhiába, a Titánok, Dionüszosz szívének kivételével, már egész testét fölemésztették. Eztán hát Zeusz fogja a megmaradt szívet és Személe méhébe ülteti. A másik történet szerint, Zeusz egy halandó nőt ejt teherbe, akire Héra nagyon féltékeny lesz. Héra fortélyosan ráveszi Személét, hogy kérje meg Zeuszt, hogy megmutassa neki isteni dicsőségét, jól tudván, hogy a halandó asszony nem nézhet rá anélkül, hogy életével fizetne érte. Személe így nyomban szénné ég. Zeusz eztán fogja a még magzati Dionüszoszt és saját lábához varrja születésééig. Mint látjuk szó sincs szeplőtlen foganásról. Dionüszosz kétszer is anyaméhből születve kapta az újjászülető isten besorolását.

Richard Carrier egy írásában így számol be Hóruszról: A „görögök Hórusza először ezer éven át uralkodik, meghal, majd a három napig a sírban van. Ebben az időben legyőzi a gonoszt megtestesítő Typhont, majd örök életre támad fel". Carrier beszámolója azonban helytelen. Hóruszról, mint feltámadott istenségről, csak akkor beszélhetünk, ha elfogadjuk azt az elméletet, mely szerint Hórusz Ozirisz egyiptomi istenség görög adaptációja. Ez az elmélet azonban tele van ellentmondásokkal, ami látszólag az egyiptomiaknak is feltűnt és így megváltoztatták hiedelmüket, hogy az ellentmondásokat feloldják. Az egyiptomi történet szerint Oziriszt darabjaira szabdalja Széti — vagy egy másik változatban — ládába zárja és a Nílusba folytja. Ízisz eztán összerakja Ozirisz testének darabjait és feltámasztja őt, de csak azért, hogy örököst nemezhessen, aki majd megbosszulja Ozirisz gyilkosságát. Valójában azonban Ozirisz soha sem támadott föl, mivel meg van neki tiltva, hogy elhagyja a halottak birodalmát.

A Internet Infidels oldalon nem ezek az egyetlen pogány istenségekre vonatkozó hamis információk. Arra is gyakran utalnak, hogy a kereszténység állítólag milyen módon kölcsönzött "anyagot" tőlük. Ezeket az állításaikat azonban még be kell bizonyítaniuk, mindeddig ugyanis még a legcsekélyebb igazolásnak is híján vannak.

Mi az a hitetlen? — Végkövetkeztetés
Az Internet Infidels weboldal újracsomogolt összeesküvéselméletek gyűjtőháza, ami hemzseg az arcátlan igaztalanságoktól és szubjektív túlzások tömegétől, amiket a tudósok már rég egybehangzóan megcáfoltak. Ettől függetlenül az oldal látogatók tekintélyes kis hadát vezeti lépre, amint erről az oldal frekventáltsága tanúskodik. A történelem diszciplínájában kevés olyan dolog van, ami bombabiztos, azonban az indokolatlan fokú szkepticizmus lehetetlenné teszi minden történész munkáját. Ezen felül, azon tézisek bizonyítása, melyek szerint a korai keresztény egyház pogány vallások tanait és figuráit kölcsönözte, valamint hogy Jézus Krisztus soha sem létezett, szelektív szkepticizmusra támaszkodik. Ez annyit tesz, hogy a kívánt érvelés bizonyítására a forrásokat önkényesen válogatják, valamint azok értelmezését is saját szubjektív szempotjaik szerint – előremeghatározott premisszák mentén – végzik.

Így hát végül csak egy lehetséges értelmezés marad: Jézus Krisztus soha sem létezett. Ennek tükrében azonban a kereszténység elterjedése és megszilárdulása egy annál nagyobb csodaként értelmezendő. Nincsen azonban semmi új a Nap alatt, erről már a zsoltáros is bizonyságot tesz: „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten" (Zsoltárok 14:1b).

English

---

Vissza a magyar oldalra

Ki a hitetlen? Mit jelent a hitetlen kifejezés?