Kérdés
Hogy értette Jézus azt, hogy "a halottak temessék el a halottakat" (Lukács 9:60)?
Válasz
Jézus egy ízben ezt mondta: "...Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat..." - adta ezt válaszul egy őt követő embernek, aki mielőtt teljesen elkötelezte volna magát az Úr mellett, előbb még a családjával akart időt tölteni. Ezt megelőzően Jézus így szólt hozzá: "...Kövess engem. Az pedig monda: Uram, engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat. Monda pedig néki Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát" (Lukács 9:59-60). Elképzelhető, hogy ez a férfi tulajdonképpen az elsőszülött fiú volt, és ezzel családja felé való azon kötelességének akart eleget tenni, hogy gondoskodjon apja eltemetéséről. Meglehet az is, hogy jelen akart lenni a sajnálatos eseménynél, hogy örökségét magának vindikálhassa, vagy esetleg - mint ahogy az akkoriban egyes zsidó házaknál gyakorlat volt - akár egy évig is az apja sírjának közelében akart maradni, majd szimbolikusan újra akarta temetni annak földi maradványait. Ezt pontosan nem tudjuk. Jézus válasza mindenesetre világossá teszi, hogy a férfi ezen kérése voltaképp az jelentette, hogy az emberi hagyományokat illetve saját késztetéseit Jézus szolgálata (f)elé helyezte.
Mégis kik lehetnek azok a "halottak", akikre Jézus azt mondta, hogy temessék csak ők el a halottaikat? Nyilvánvaló, hogy ez az igeszakasz két nagyon különböző értelemben használja a halott szót: egy látszólagos ellentmondás, azaz paradoxon által húzza alá mondandóját. A zsidók a halott szót gyakran annak a kifejezésére használták, hogy egy adott dolog/téma iránti közömbös tartásuknak adjanak hangot, vagy hogy azt fejezzék ki, hogy a szóban forgó dolognak nincs különösebb hatása rájuk. Ennek értelmében halottnak lenni a törvénynek (Róma 7:4), vagy halottnak lenni a bűnnek (Róma 6:11) voltaképp annyit tesz, hogy a törvénynek és a bűnnek már nincs hatása vagy uralma az újjászületett hívő felett. Szabaddá tétettünk ezektől, és immár úgy éljük életünk, mintha azok kötelékei már nem is léteznének.
A világhoz nyakasan ragaszkodó emberek testiek, vagyis halottak a szellemi dolgokra, ezzel pedig Krisztus számára is (az Úr Jézus Krisztus persze mindent elkövet, hogy ne maradjanak meg ebben az állapotukban örökre - a fordító megjegyzése). Mivel ők tehát vakok a Szellem dolgaira, így nem láthatják az Ő szépségét, nem hallhatják a hangját, és az Ő követésére sem vágynak. Nem így az Ő "juhai" (János 10:27)! A Megváltó ebben az igerészben tehát a világi embereket nevezi (szellemileg) halottnak, akiknek - mivel a szellemi élet dolgaira nem fogékonyak - csupán a test dolgaival való törődés-, ezzel pedig végső soron a (fizikailag) halott embertársaik eltemetése marad (lásd Róma 8:6). Lényegében azt mondja itt az Úr, hogy azok az emberek, akiket az Ő megváltó szellemi munkássága hidegen hagy, és akik ezáltal törvényszerűen holtak maradnak bűneikben (lásd Efézus 2:1), azok, jobb híján, gondoskodjanak csak a halottak elenyésző maradványairól. A ti feladatotok az - mondja viszont az Őt befogadóknak - hogy kövessetek engem.
Bár a Szentírás és Jézus is világosan azt tanítja, hogy tisztelnünk kell a szüleinket (Efézus 6:2), mégis meg kell értsük, hogy Jézus kell legyen életünk első helyén. Ennek az elvnek ebben az esetben kiváltképp érvényesülnie kellett volna, hiszen az Úr közvetlenül szólította fel e követőjét, parancsot adva arra, hogy az Ő lábnyomaiba lépjen. Péter, András, Jakab, János és Máté mind felismerték, hogy ki áll előttük, mikor az Úr Jézussal először találkoztak, és nem is vonakodtak követni Őt (Máté 4:18-22; 9:9). Az apját eltemetni akaró férfi ezen (mennyei) elhívása minden földi gondnál és feladatnál fontosabb és magasztosabb volt, Krisztus pedig úgy döntött, hogy a férfi életének ezen emberpróbló idején kéri meg ezt rendkívüli áldozatot tőle, hogy a hozzá való őszinte ragaszkodásának mértéke az ember előtt is nyilvánvalóvá legyen (maga Jézus ugyanis pontosan tudta mi lakozik az ember szívében, neki nem volt szüksége próbára tenni őt - a fordító megjegyzése). Ezt, nem utolsó sorban, a mi okulásunkra tette.
Ami a világ embereit illeti, semmi sem fontosabb annál, hogy megragadják az örömhír által feléjük nyújtott megmentő isteni jobbot. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy mi, akik már kegyelemből hitre jutottunk, hirdessük nekik az evangéliumot (Róma 10:14), mint ahogy azt nekünk is hirdették. Ha azonban egyszer már Jézus követése mellett döntöttünk, és az Ő jó hírét hirdetjük, akkor nap mint nap meg kell tagadjuk testünk holt, világi törekvéseit, kényelemre való hajlamunkat, és az Úr munkájába kell beállnunk. Jézus olyan tanítványokra vágyik, akik szívből akarják követni Őt, nem pedig csak szájukkal hirdetik, hogy Ő aztán mekkora, de mekkora Úr az életük felett. Mindazok, akiket a Szellem, azaz Isten Szent Lelke már megelevenített, akik az Ő vezérlete alatt állnak, alkalmas eszközök lesznek az Úr kezében arra, hogy másokat is elhívjanak a Krisztusban való új életre.
English
Hogy értette Jézus azt, hogy "a halottak temessék el a halottakat" (Lukács 9:60)?
