Kérdés
Van az újjá nem született embertársainkért való imádkozásnak bármi igei alapja?
Válasz
A keresztény hívek az imádság emberei (1.Thesszalonikabeliekhez 5:17), imakéréseink egy része újjá nem született barátaink és rokonaink lelki üdvösségére irányul. Nyilvánvalóan azt szeretnénk, ha ők is üdvözülnének, ezért pedig nem vagyunk restek imádkozni. E tekintetben (is) azonos állásponton vagyunk Charles Spurgeonnal, aki a következőket mondta: “Ha a bűnösök elkárhoznak, legalább holttesteinken át lépjenek be a pokolba. És ha elpusztulnak, hadd pusztuljanak el úgy, hogy karunkat a térdükre fonjuk, és könyörgünk, hogy maradjanak. Ha egyszer már meg kell tölteni a poklot, akkor a mi erőfeszítéseink béklyójában töltsék meg azt, és senki se menjen oda figyelmeztetés és érte való imádság nélkül.”
Imádkoznunk kell az újjá nem született embertársainkért. Megváltónk azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszetteket (Lukács 19:10), nem véletlen tehát, hogy Lukács evangéliumának egyik fő motívuma Krisztus mindazokkal való együttérzése, kiket Izraelben gyakran számkivetettként kezeltek. Megváltónk “... azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1.Timótheushoz 2:4), így amikor egy még nem üdvözült embertársunk lelki üdvösségéért imádkozunk, akkor mi is osztozunk Jézus (minden ember megmentésére irányuló) égő vágyában.
Már csupán azért is imádkoznunk kell az újjászületésen át nem ment emberekért, mert mi, egyszerű halandók, valójában nem is tudhatjuk biztosra, hogy kik Isten választottjai, mielőtt üdvözülnének (gondoljunk csak tárzusi Saul esetére). Spurgeon egyszer tréfásan megjegyezte, hogy jó volna, ha minden kiválasztott hátára egy nagy K-betű lenne rányomva, de ez természetesen nincs így. Azt persze tudjuk, hogy Isten minden egyes kiválasztottja földi útja során valamikor ténylegesen üdvözül (lásd János 6:37, 39), az viszont nem biztos, hogy ez be is következik addig a napig, amíg haza nem hívja őt az Úr, hogy örökre vele legyen (lásd: a kereszten függő tolvaj esete, aki csak halála napján jutott el Isten hitére). Isten “örömmondók” lábai által viszi el az evangéliumot az emberekhez. Őket, és szép szolgálatukat arra használja az Úr, hogy elérje választottait (Ézsaiás 52:7).
Mindannyiunk ismeretségi körében vannak olyan emberek, akik még nem üdvözültek, így egyfelől abból az indíttatásból kell imádkoznunk értük, mert mélyen megmozgat minket, mi lesz velük, másfelől pedig, mert tudjuk, hogy Isten törődik velük, és azt akarja, hogy egyikük se vesszen el – az Ő szívbéli vágya az, hogy mindannyian megtérjenek hozzá (2.Péter 3:9). Természetes, hogy imádkozunk azokért, akikkel törődünk. Ugyanakkor gondoljunk arra az együttérzésre is, amit a fiatal izraeli szolgálólány szíriai fogvatartója iránt tanúsított: “...Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, a ki Samariában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából” (2.Királyok 5:3). Ha feltételezzük, hogy a lányka imádkozott Naámánért, akkor imája egy meg nem váltott embertársáért szólt. Vegyük észbe azt is, hogy Pál micsoda együttérzéssel viseltetett elveszett zsidó testvérei iránt: ”...nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma; Mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, a kik rokonaim test szerint” (Rómabeliekhez 9:2-3). Isten egy másik odaszánt szolgája, Mózes – Pálhoz hasonlóan – készen állt arra, hogy életét adja népéért (lásd 2.Mózes 32:32).
Jézus arra utasított minket, hogy ekképp imádkozzunk az újjá nem született embertársainkért: “...kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Lukács 10:2). Ez az ima az evangelizáció e világbeli “aratómezejére” vonatkozik. Egyben pedig azért való fohász, hogy az emberek üdvösségre jussanak, mindezért pedig Istené legyen a dicsőség.
Egy további bibliai parancs szintén arra szólít fel minket, hogy imádkozzunk a még nem üdvözült felebarátainkért: “Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért . . . Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt“ (1.Timótheushoz 2:1, 3). Az efézusi gyülekezet (ahol Timótheus lelki pásztori elhívását töltötte be) minden bizonnyal felhagyott az újjá nem született emberekért való imádkozással, így Pál arra bátorította Timótheust, hogy tegye azt ismét prioritássá. Az apostol vágya az volt, hogy az efézusi keresztények könyörülő szívvel legyenek az elveszettek iránt. Fontos újra és újra az emlékeinkbe idézzük, hogy egyszerűen nem tudhatjuk, kik a választottak, míg ők maguk nem válaszolnak Isten hívására. John MacArthur teológus a következőkre is találóan rámutat: “Isten evangelizációs erőfeszítéseinek hatóköre tágabb, mint a kiválasztottak köre” (Máté 22:14).
Meg van írva, hogy “...igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (Jakab 5:16), mint ahogy az is, hogy “...az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein” (1.Péter 3:12; vö. Zsoltárok 34:16). Nem fér hozzá kétség, hogy Isten meghall(gat)ja gyermekei kiáltásait. Tudjuk, hogy mi történik azokkal, akik bűneikben halnak meg, így pusztán már ez az ismeret is arra kell ösztönözzön bennünket, hogy annak a reményben imádkozzunk szüntelen a még újjá nem született ismerőseinkért, hogy egy napon ők is válaszolnak Isten hívására, és együtt léphetünk be a mennybe.
English
Van az újjá nem született embertársainkért való imádkozásnak bármi igei alapja?
