Kérdés
Baj az, ha egy keresztény hívő depressziós?
Válasz
A depresszió a keresztények körében némiképp terhelt kifejezés. Vannak, akik egyenesen bűnnek nyilvánítják. Úgy vélik, hogy a depresszió az Isten ígéreteibe vetett hit hiányáról-, Isten bűnös magatartás feletti ítéletéről-, esetleg egyszerűen a depressziós személy (szellemi) lustaságáról árulkodik. “Tudjuk, hogy Isten jó és szerető Úr, hogy benne biztonságban vagyunk. Mi okunk lehet tehát a depresszióra?” - kérdezik. Mások pusztán egészségügyi kérdésként kezelik a depressziót. Ők úgy gondolják, hogy depresszió minden fajtája az agy biokémiai egyensúlyának felborulására vezethető vissza, így a depresszió lényegében nem különb egy szokványos influenzánál, azaz egy testi betegségnél. Aztán szép számmal vannak még azon bizonytalanok is, akik nem igazán tudják, hogy pontosan hova is tegyék a depresszió csúf szörnyetegét, hiszen úgy tűnik, hogy az a hittel, de az agyi ingerületátvivő anyagok aránytalan eloszlásával is valamely módon összefügg. Persze nem felejthetjük el a depressziótól sújtott keresztény hittestvéreinket sem, akik a bűntudat, az állandó mentegetőzés-kényszer, a zavarodottság, az elveszettség érzésének igája alatt nyögnek, más szóval egyszerűen túlságosan depressziósak ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak azzal, hogy egyesek pontosan miképp akarják definiálni szenvedésüket, vagy hogy valami egyház azt illetően hogyan foglal állást. Mit mondhatunk tehát, helytelen dolog, sőt, baj az, ha a keresztény hívő depressziós?
A depresszió/depressziós kifejezések meglehetősen pontatlanok. A depresszió szó ugyanis utalhat egy jól diagnosztizálható tünetegyüttesre (klinikai depresszió), használják az átmeneti szomorúság, kiábrándultság (apátia) leírására, mint ahogyan egy nehezen körülírható, elhúzódó rossz közérzetre is. Jelen cikkünk kísérletet tesz a depresszió ezen eltérő jelentéseinek rövid áttekintésére.
Megállapíthatjuk, hogy egyes embereknél agyi biokémiai vagy hormonális egyensúlyhiány idézi elő a depressziós állapotot. Ennek jelensége leginkább a post-partum depresszióban (szülés utáni depresszió) szenvedő nőknél, vagy bizonyos pszichofarmakológiai gyógyszereket szedő embertársainknál figyelhető meg. Más esetekben a depressziót kiváltó okok a környezetben keresendőek, azaz olyan élethelyzetekben, melyeket kedvezőtlen körülmények, életbevágó változások, lelki válságok stb. váltanak ki. Az ezen krízisikre adott érzelmi reakcióink ugyanakkor kémiai egyensúlyhiányt okozhatnak az agyban. Kétség sem férhet hozzá, hogy az ember “csodálatos módon” megalkotott, magasan összetett teremtmény (Zsoltárok 139:14). Az sem meglepő, hogy a fizikai, biokémiai felépítésünk kölcsönhatásban áll az érzelmeinkkel és vice versa. Ha az ember egyszer depresszióssá válik, a hormonális egyensúlyhiány és a negatív érzelmek ördögi köréből igen nehéz kitörni. Akár az érzelmek váltják ki a biokémiai változásokat, akár a biokémiai változások okozzák az érzelmi élet érdemi megváltozását, a fellépő tünetek szempontjából nincs különbség.
Betegnek lenni, egy nyavalyában szenvedni nyilván nem bűn. Ami azonban ebbe az állapotba juttatja az illetőt, az már gyökerezhet a bűnben. Nem bűn, ha valaki cukorbeteg, ha azonban diabéteszét falánksága váltotta ki, akkor a falánkság már az (ez a két dolog kis országunkban nem ritkán szorosan összefügg egymással– a fordító kiegészítése). Az is lehet bűn, ahogyan egy személy az egyébként valós egészségügyi állapotára reagál. Bűn volna, ha például egy cukorbeteg ember arra használná a betegségét, hogy általa másokat manipuláljon, vagy egy kényelmes “áldozati” pózt felvéve magát bizonyos (önző) viselkedésre felhatalmazottnak vélje.
Érdekes, hogy a közvélekedés mégis kevésbé tartja bűnösnek, kevésbé bélyegezi meg a cukorbetegségben vagy egyéb kórban szenvedő embereket, mint a depressziósokat. Valamilyen oknál fogva a mentális betegségeket – kiváltképp a depressziót – gyakrabban vezetik vissza az adott illető hibájára, feltételezett bűneire, mint a testi betegségeket. Annak ellenére is így van ez, hogy a depresszió nem kizárólag testi betegség, és nem is kizárólag érzelmi vagy szellemi jellegű probléma.
A depressziót gyakran a tartós szomorúság állapotaként írják le. Önmagában persze még semmi helytelen nincs abban, ha szomorúak vagyunk, hiszen egy fájdalommal átitatott világában élünk (1.Mózes 3:14-19; Rómabeliekhez 8:20-22): maga Jézus is sírt a Lázár halála felett kesergők fájdalmát érezve (János 11:35). Nem kell mindig mindenhez “jó pofát” vágni, és kényszeredett mosolyt magunkra erőltetve azt tettetni, mintha minden rendben volna, mikor időnként igenis van olyan, hogy nagyon nincs minden rendben.
Számos bibliai példát találunk arra, hogy Isten emberei olyan szomorúak voltak, hogy depresszióba zuhantak. Dávid király így ír: “Bujdosásomnak számát jól tudod: szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-é azoknak számát?” (Zsoltárok 56:9). Dávid, ez az Isten “szíve szerint való férfiú” (Apostolok Cselekedetei 13:22) nem beszélte szépre szomorúságát, hanem nyíltan Isten elé tárta azt. Mózes (4.Mózes 11:15) és Illés (1.Királyok 19:3-5), két hithős, szintén kendőzetlenül vallotta meg Istennek, hogy szívesebben meghalnának, mintsem hogy jelenlegi élet(helyzet)ük rögvalóságához tapadjanak tovább. Isten egyikük érzéseit sem helytelenítette, azokért egyiküket sem dorgálta meg; ehelyett inkább mindkettejüket szeretetével és gondviselésével ölelte át. Isten Igéje nem szégyelli elismerni az emberi érzelmek valóságát, azok teljes spektrumát. A szomorúság földi életük részét képezi, és mint ilyet nem is kárhoztatja azt.
Hívőként azonban mégis arra intetünk, hogy szomorúságunk és depressziónk közepette is törekedjünk meglátni Isten tervének magasabb valóságát, az átfogó képet. Igen, egy bukott világban élünk, ahol a következő fájdalommal teljes élmény sokszor épp csak a következő napfelkeltéig várat magára. Ez a világ könnyen lehangol, lenyom minket. Isten viszont sokkal nagyobb (mint a világ és mint minden érzésünk együttvéve). Ő most is munkálkodik, és győzelemre visz mindent, amire csak kezét teszi. Mózes és Illés egyaránt megélte Isten gondviselését, és mindketten megtapasztalták az Ő felüdítését. Nem sokkal azután, hogy Dávid kiöntötte szíve kelyhének szomorúságát, máris Istent dicsérte. Jézus Krisztus ma is így bátorít bennünket: “Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: és meggyőztem a világot” (János 16:33).
A keresztény hívő nem kell képmutatásba alácsússzon és kényszeres, korszellem és divat-diktált ál-pozítivitásra törekedjen – igenis nevén nevezheti a bajt. Ezzel egyidejűleg azonban Isten gondviseléséből kell bátorságot, erőt merítenünk. Isten erejére támaszkodni nem azt jelenti, hogy lemosható mosolyt sminkelünk az arcunkra, és választott vakságunkban tudomást sem veszünk az üresség ama maró érzéséről, amit a depresszió vált ki. Nem jelenti azt, hogy élből elvetjük a depresszió lelki tanácsadás-, vagy gyógyszeres kúra általi kezelését. Nem jelenti azt sem, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk mindazon kapcsolati sérelmeket vagy kialakult téves észlelési sémát/oktulajdonítást, melyek a depresszió elterebélyesedéséhez vezettek (vagyis ha továbbra is hiszünk Sátán eddigi hazugságainak, akkor azok minden bizonnyal a kétségbeesés szélére fognak sodorni minket). Mint ahogy nem jelenti azon tény tagadását sem, hogy a depresszió egyes esetekben egy teljes életen át tartó küzdelem lehet.
Az Isten erejére való támaszkodás viszont mindenképp jelenti azt, hogy az összes fájdalmunkat bátran személye elé tárhatjuk. Jelenti azt, hogy továbbra is bízunk Őbenne. Jelenti azt, hogy elhisszük, hogy amit Ő mond magáról és kijelent rólunk, még akkor is igaz, ha azt jelenleg éppen nem érezzük úgy. Jelenti azt, hogy azt a segítséget kapjuk, amire szükségünk van, hogy inkább felvesszük a depresszióval harcot, semhogy megadjuk magunkat neki. (F)elismerjük a világ romlottságát, de (f)elismerjük azt is, hogy Isten minden problémánk megoldására és az összes igényünk betöltésére több, mint elég.
Nyilván nem jó dolog, de semmiképp sem baj vagy hiba hívőként depressziósnak lenni. Az már viszont az, ha lemondunk Istenről, amikor depressziósak vagyunk – ez a depressziós epizód leküzdésében nem segít minket, sőt. “Miért csüggedsz el lelkem, miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek” (Zsoltárok 43:5).
English
Baj az, ha egy keresztény hívő depressziós?
