Kérdés
Mit tanít a Biblia a keresztény magatartásról?
Válasz
Amikor keresztény magatartásról beszélünk, azon embertársaink viselkedésére gondolunk, akik hit által már elfogadták Jézus Krisztust Megváltójukként, és így az Ő Szent Lelke vett lakozást bennük (Rómabeliekhez 8:9). Ő teszi lehetővé számukra, hogy Istent szolgálják. A Szentírást a keresztény magatartás számos (követendő) példája szövi át. Sőt, maga a Megváltónk is hosszasan beszélt arról, hogyan kell viszonyulnunk másokhoz – legyenek azok akár barátok, akár velünk szemben ellenséges emberek. Azonban ennél is hangosabban tesz bizonyságot az az élet, amelyet Ő élt, melyet az elveszettek iránti szeretet és könyörület hatotta át. Krisztus a tökéletes keresztény magatartás legmagasabb fokú példáját adta elébünk.
Az újjászületett keresztény hívő Isten alkotása, “...teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre...” (Efézusbeliekhez 2:10). Az idézett utóbbi két szó, vagyis a “jó cselekedetekre”, foglalja össze az Istenünket dicsőítő azon magatartást, ami mások számára is valósággá teszi a Krisztust. Meglehet, vannak olyan akadályok mindennapi életünkben, amelyek leterhelik elménk és lelki fejlődésünk akadályozni próbálják. Ezek viszont csak akkor lehetnek hatással ránk, ha azt mi is hagyjuk. Mindazonáltal a keresztények arra lettek elhívva, hogy olyan életet éljenek, ami “szent és Istennek kedves” (Rómabeliekhez 12:1). Az a példamutató keresztény magatartás, amely által teljes mértékben képesek leszünk elkötelezni magunk az Úr szolgálata mellett, csak úgy lehetséges, hogy maga a Szent Lélek ruház fel minket azzal az erővel, ami lehetőve teszi számunkra az Atya akaratának teljesítését (Rómabeliekhez 8:9). Csakugyan igaz, hogy “...az Úr szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azokhoz, a kik ő hozzá teljes szívvel ragaszkodnak...” (2.Krónikák 16:9).
A keresztény hívők (közössége) az az Istenhez tartozó választott nép, melynek tagjaiként mi is arra lettünk elhívva, hogy Isten dicső tetteit hirdessük (1.Péter 2:9). Ahhoz viszont, hogy valósággal az Ő “hatalmas dolgait” hirdethessük, elengedhetetlen, hogy időt töltsünk az Ige tanulmányozásával. Nem csupán azért, hogy eltanuljuk, hogyan kell jó keresztény módjára viselkedni, hanem elsősorban azért, hogy Sátán minden ármánykodásával szemben felvehessük a harcot. Ahogy arra Pál apostol találóan rámutatott, a bibliai ismeretek hiányában nem pusztán annak vagyunk kitéve, hogy a fejét felütő minden új tanításnak bedőljünk, hanem “az emberek tévútra vezető ravaszságának” (Efézusbeliekhez 4:14 EFO) is áldozatul eshetünk. Az ismeret azonban önmagában nem elég; arra vagyunk hivatottak, hogy a tudás halmozása és hiten kívül többet is tegyünk (a hit ugyanis szintén egy cselekedet – a fordító megjegyzése). A keresztény hívők az Ige “megtartói” és nem csupán “hallgatói” kell legyenek (lásd Jakab 1:22). Isten Szent Lelke Jakab apostolon keresztül világosan tudtunkra adja, hogy csupán önmagunkat csaljuk meg, ha azt hisszük, hogy az Ige – jeles napokon való –hallgatása által már lelki emberekké is váltunk. A hallás nyilván nem azonos a cselekvéssel. “Azonképen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában” (Jakab 2:17, 26). A hitet tehát tettek kell kövessék és szemléltessék.
Azon “cselekedetek”, amelyek dicsőítik mennyei Atyánkat, egyben azok is, amelyek sok gyümölcsöt teremnek (János 15:8). Valójában általuk mutatjuk meg, hogy mi az Ő tanítványai vagyunk. Semmi kétség, hogy a Lélek gyümölcse – ami a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hűség, a szelídség és az önuralom egysége (Galátziabeliekhez 5:22-23) – kell legyen a keresztény viselkedés fémjele, mindenekelőtt pedig a szeretet. Időnként azonban mégis hajlunk arra, hogy lenézzük hitetlen embertársainkat, mint ahogy azokat is, kiknek életmódja nincs összhangban keresztény hitünkkel. A keresztény életvezetés e tekintetben is kihívás elé állíthat minket. Könnyű ugyanis azokat szeretni, akik ugyanazon az úton járnak, mint mi magunk. Ezzel szemben már kicsit sem könnyű kedvességgel visleltetni azok iránt, akik hitünket nevetség tárgyává degradálják, akik megvetést tanúsítanak a Megváltónk iránt, vagy gúnyt űznek a keresztények által nagyra tartott intézményekből. Krisztus mégis arra tanított minket, hogy szeressük ellenségeinket, és imádkozzunk háborgatóinkért. Emlékezzünk csak vissza, hogy Ő hogyan bánt a házasságtörésen kapott asszonnyal! Holott vádlói már holtan akarták látni a nőt, Megváltónk annak ellenére is könyörülettel hajolt oda hozzá, hogy végül Ő volt az, Akinek meg kellett halnia az asszony-, és a mi bűnös tetteinkért (János 8:11). Jézus Krisztus nem azért jött a világra, hogy kárhoztassa a bűnösöket (János 3:17), hanem megtartsa őket (1.Timótheushoz 1:15). Ha viszont Mesterünk nem azért jött, hogy elítélje a bűnösöket, akkor nekünk, keresztény tanítványainak, sem volna szabad így tennünk.
A keresztény magatartás szerves részét képezi, hogy megszívleljük Jézus azon felhívását, miszerint “a földnek mind végső határáig” (Apostolok Cselekedetei 1:8) az Ő tanúi kell legyünk. Meg kell osszuk másokkal az evangéliumot, amelyet Pál apostol egyszerűen Krisztus halála, eltemetése és feltámadása jó híreként határozott meg (1.Korinthusbeliekhez 15:1-4). Tanúságtételünk hitelességét az adja, hogy hogyan éljük életünket. Az Efézusbeliekhez írt levél második felében (4-6. fejezet) Pál a keresztény magatartásról értekezik, amelyet lényegretörően talán a következő pár szóban lehet a legtalálóbban összefoglalni: “Legyetek annakokáért követői az Istennek... és járjatok szeretetben, miképen a Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ...” (Efézusbeliekhez 5:1-2).
Pál arra buzdította a rómaiakat, hogy szánják oda testük “...élő, szent és Istennek kedves áldozatul...” (Rómabeliekhez 12:2). Végső soron ez az igazi keresztény magatartás esszenciája – szívünk és testünk átadása Krisztusnak, hogy Ő Isten munkáját folytathassa rajtunk keresztül. Mi az Ő fényének világítótornyai kell legyünk e sötét világban, lelki ajándékainkat pedig az Ő országa gyarapodására kell bevessük. Ez azt jelenti, hogy úgy kell éljünk itt a földön, ahogyan Jézus élt, amikor itt szolgált. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy életünkkel egyetlen személy tetszését keressük – Istenét. Ezt úgy érhetjük el, ha az Ő Igéjében maradunk, és az abban közölteket az Ő Lelke felhatalmazása által ültetjük gyakorlatba. Megváltónk egészen az utolsó leheletéig ezt tette. Amikor haldoklott a kereszten, Krisztus hóhéraira nézve csak arra kérte Atyját, hogy bocsásson meg nekik (Lukács 23:34). Jézus ezzel a prófécia beteljesítésénél, vagyis hogy “a bűnösökért imádkozott” (Ézsaiás 53:12), messze többet tett, hiszen ezen cselekedetével is azt ültette gyakorlatba, amire mindenkit tanított (Lukács 6:27-28).
English
Mit tanít a Biblia a keresztény magatartásról?
