Kérdés
Hogyan értsük azt helyesen, hogy Isten örökbe fogadja híveit?
Válasz
Az örökbefogadás azt jelenti, hogy az örökbefogadott személy, jogi értelemben véve is, az örökbefogadó fia vagy lánya lesz. A Biblia az örökbefogadás képét annak metaforájaként használja, hogy Isten miképp teszi családtagjává a keresztény hívőt. Az Úr Jézus eljött, "hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot" (Galátziabeliekhez 4:5), és – amint láthatjuk – sikeres is volt: "... a fiúságnak Lelkét kaptátok... ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk" (Rómabeliekhez 8:15-16).
Isten Igéje az "újjászületés" metaforájával él, mikor azt akarja szemléltetni, hogy miképp válunk Isten családjának szerves részévé (János 3:3). Első ránézésre itt ellentét feszül az örökbefogadás és az újjászületés között, hiszen vagy beleszületünk egy családba, vagy pedig örökbe fogadnak minket - a kettő kölcsönösen kizárja egymást. Ez azonban csak egy felszíni ellentét, így hiba volna ezt a két elképzelést szembeállítani egymással, hiszen mindkét kép arra hivatott, hogy Isten és az ember kapcsolatának egy-egy konkrét vonását emelje ki.
Letűnt korok zsidó kultúrájában az örökbefogadás intézménye majdnem teljesen ismeretlen volt. Egy adott személy társadalmi helyzetét a születési joga határozta meg. Isten körültekintő bölcsességgel gondoskodott afelől, hogy semelyik zsidó családfa ne hallhasson ki. Ezt (részben) úgy érte el, hogy magát a földet, azaz a megélhetés alapját, az egyes családokhoz kötötte, vagyis az országot közöttük osztotta el igazságosan. Ha tehát a föld mindig a család kezében marad, akkor a megélhetés is mindig biztosított, és soha nem lesz szegény ember, mint ahogyan a föld felhalmozásának elkerülése által kirívóan gazdag ember sem. Abban az esetben, mikor egy férfi úgy halt meg, hogy utódot nem hagyott maga után, akkor egyik fivére kötelessége volt, hogy testvére hátramaradt özvegyének magot támasszon (lásd Ruth és Boáz igaz története). Az új frigyből született első fiúgyermek jogi értelemben a már eltávozott fivér gyermekének volt tekintendő, így a vérvonal továbbra is szakadatlanul folytatódhatott. Az tehát, hogy egy özvegy egy fiút fogadjon örökbe a család nevének fenntartása érdekében, meg sem fordult senki fejében, és teljességgel ismeretlen eljárásnak számított. Mikor az Úr Jézus egy korabeli vallási vezetőnek, Nikodémusnak, azt magyarázza (János 3. fejezete), hogy miképp válhat valaki Isten családjának tagjává, akkor nem az örökbefogadás, hanem az újjászületés (vagy más szavakkal, a "fentről való születés") metaforáját használja.
A Római Birodalom befolyása alatt lévő területeken az örökbefogadás jelentős hagyományokkal bírt, és bevett gyakorlatnak számított. A római kultúrkörhöz sorolt országokban, így hazánkban is, manapság is lehetséges az, hogy tulajdonunkat mind férfi-, és mind női állampolgárra átruházhatjuk egy végrendeletben vagy szándéknyilatkozatban. A Római Birodalom idején - egy pár kivételtől eltekintve - többnyire az volt a szokás, hogy a családfő fiára (vagy fiaira) hagyta vagyonát. Ha egy férfiembernek nem született fia, vagy úgy ítélte, hogy fia(i) képtelen(ek) helyesen kezelni ingó és ingatlan javait, esetleg egészen egyszerűen csak méltatlan(ok) azokra, akkor örökbe fogadhatott valakit, aki szemeiben érdemesnek bizonyult. Azonban ez esetben sem újszülötteket fogadtak örökbe, hanem ifjoncokat, vagy már felnőtt embereket - még arra is akadt példa, hogy az örökbefogadott idősebb volt az örökbefogadónál. Mikor aztán jogilag is hitelesítették az örökbefogadást, akkor az örökbefogadott minden tartozását eltörölték (mintha csak meghalt volna), és az örökbefogadó nevét is felvette. Ettől fogva az örökbefogadott (jogi értelemben is) az örökbefogadó apa fiává vált, és jogosulttá vált a fiúi státusz minden előjogára és kedvezményére. Továbbá az is érdekes (és szellemi szempontból is igen beszédes), hogy míg az atya saját, vér szerinti fiát kitagadhatta (vagyis megfoszthatta a névtől és az örökségtől), addig az örökbefogadás visszafordíthatatlan érvényességű volt.
Mikor Isten Szent Lelke Pál apostolon keresztül római-, azaz nem zsidó kultúrkörhöz tartozó embereket szólít meg, akkor az örökbefogadás metaforáját használja, hiszen ők ezt jobban érthetik. A Galátziabeliekhez - és minden valaha élt és születendő hívőhöz - írt levél 4:3-7 igerésze ma is így tanít minket. "Azonképen mi is, mikor kiskorúak valánk, a világ elemei alá voltunk vettetve szolgaként: Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által" (Galátziabeliekhez 4:3-7). Ebben az igerészben a Szent Lélek azt a szellemi valóságot tárja elénk, mely szerint minden ember a bűn rabszolgaságába született bele, Jézus Krisztus azonban minden Őbenne hívőt kivált ebből a szolgaságból, az Atya pedig örökbe fogadja őket, és a Szent Lelkét hagyja rájuk örökségül. Isten követőinek öröksége tehát maga Isten (Rómabeliekhez 8:32; 1.Korinthusbeliekhez 3:22).
Az adóssággal terhelt szolga az örökbefogadás által megszabadul az adósságától (mintha meghalna – lásd az óember halála: Rómabeliekhez 6:6-7), új nevet (Jelenések 2:7)- , és örökséget kap (vö. 5.Mózes 18:1-2; Jelenések 1:5-6; 1.Péter 2:9). Velünk, hívőkkel, pontosan ugyanez történik. A római rend szerinti örökbefogadás és Isten örökbefogadása között azonban legalább egy jelentős különbség van: Isten nem attól a gondolattól vezérelve fogad minket örökbe, hogy mi méltók, vagy érdemesek volnánk arra. Épp ellenkezőleg: Isten olyan embereket fogad örökbe, akik semmiféle érdemmel nem rendelkeznek (Isten mércéje szerint persze ez minden emberre egyaránt igaz). Isten kizárólag az Ő túláradó és soha el nem apadó kegyelméből fogad minket fiainak és lányainak.
Ha tehát a zsidóság számára jobban érthető metaforával szeretnénk élni, akkor a keresztény hívő beleszületik Isten családjába, ha pedig ezt a tényállást római szóképpel akarjuk kifejezni, akkor Isten örökbe fogad minket. A végeredmény azonban mindkét esetben ugyanaz, mégpedig hogy a keresztény hívő örökre Isten családjának tagja marad.
English
Hogyan értsük azt helyesen, hogy Isten örökbe fogadja híveit?
