Kérdés
Miért erőltetik a keresztények másokra értekrendjüket?
Válasz
Keresztényeket gyakran éri az a vád, hogy értékrendjüket vagy hitüket megpróbálják másokra erőltetni. A leggyakrabban ismételt vádpont szerint a keresztények “le akarják nyomni a vallásunkat a torkunkon”. Mikor ezzel a kérdéssel foglalkozunk, akkor azt a burkolt vádat is nevén kell nevezni, mely szerint a keresztények egy olyan tekintélyelvű csoport tagjai, amely igyekszik mások jogait csorbítani. Persze voltak olyan zsarnokok, akik kereszténynek vallották magukat, Jézus Krisztus igazi követői viszont bizonnyal nem akarják a mindenkit megillető emberi jogokat sérteni. Ugyanaz az Isten, Aki a hívőt szabad akarattal ruházta fel, adott szabad akaratot a hitetlennek is.
Isten mindenkire kiterjeszti egyetemes áldásait (Máté 5:45); vagyis a mindenki számára biztosított szabadság (melyet nem egy Alkotmány nevű papírfecni ad az embernek – a fordító megjegyzése) keresztény érték. Az ember Isten különleges teremtménye (1.Mózes 1:27); az emberi méltóság-, és az egyén tisztelete keresztény értékek.
Egyesek szerint helytelen megpróbálni “törvénybe foglalni az erkölcsöt”. Mi erre csak azt mondjuk, hogy lehetetlen nem törvénybe foglalni. Minden törvény egy valaki erkölcsi “értékeit” “rója” valaki másra. A gyilkosságot tiltó törvény például annak meggyőződést rója rá az emberre, hogy a gyilkosság helytelen, és egyben fenntartja azt a keresztény tantételt, mely kimondja, hogy az emberi élet elidegeníthetetlen belső értékkel bír.
Annak tekintetében szinte mindenki egyetért, hogy a gyilkosság, a házasságtörés, a lopás, a hazugság és a kapzsiság helytelen. A legtöbb ember abban is egyetért, hogy a szülők tisztelete helyes dolog. A helyes és helytelen közötti különbségtétel, mely olyannyira beivódott a társadalom szövetébe, a Biblia Tízparancsolatából valóban hatot tükröz. Így tehát némi élccel azt mondhatjuk, hogy azok, akik a zsidó-keresztény értékrend “másokra erőltetése” ellen tiltakoznak, talán inkább a gyilkosság-, a hamis tanúzás- és a lopás elleni törvények hatályon kívül helyezésén kellene munkálkodjanak.
A keresztények nem akarják másokra erőltetni értékrendjüket, azt viszont felismerik, hogy minden társadalomba kell egy felsőbb instancia, akinek az értékei kell domináljanak (vagyis az a társadalom egyszerűen nem működőképes, ahol mindenki, saját, a másokéval ellentmondó alapvető értékeket vall). A kérdés már csak az, hogy kinek az értékrendjét emeljük trónra? Olyasvalami, mint semleges értékrend, egyszerűen nem létezik. A keresztények ezért attól az őszinte meggyőződéstől vezéreltetve munkálkodnak értékrendjük terjesztésén, hogy az egymással versengő hitek és meggyőződések világában leginkább a keresztény értékrend mozdítja elő az általános jólét kialakítását és megtartását, és az szavatolja leginkább az ország és a ház békéjét.
A keresztények nem akarják senkire ráerőltetni az értékrendjüket, azt viszont fontosnak tartják, hogy legyen egy a személy szintje fölött álló magasabb tekintély (a modern idők hajnalától ez az arc- és személytelen “állam” elvont képében testesül meg – a fordító megjegyzése). Azon társadalmakat, amelyek kizárólag emberi érvelésen alapuló erkölcsi kódexet akarnak létrehozni az manipulálhatja, akinek a legtöbb szavazata vagy fegyvere van. Vegyük akár a francia forradalom vérgőzös kollektív zsarnokságát, vagy a humanista despota (a marxista eszmék ugyanis mélyen a humanizmusban gyökereznek – a fordító megjegyzése), Joszip Sztálin rémuralmát, jól kitűnik, hogy a keresztény elvek kizárása éppen kevesebb szabadsághoz vezet, nem pedig többhöz.
A keresztények nem akarják másra erőltetni az értékrendjüket, de békésen akarnak élni, bármilyen társadalomban is találják magukat (Rómabeliekhez 12:18; 1.Timótheushoz 2:2). A keresztények kötelesek jót tenni mindenkivel (1.Korinthusbeliekhez 6:10) és imádkozni mindenkiért (1.Timótheushoz 2:1). Krisztus arra tanította követőit, hogy mikor átkozzák őket, ők csak áldással viszonozzák azt (Máté 5:44), és ezt a tanítást tökéletesen át is ültette a gyakorlatba, azzal nekünk példát adva (1.Péter 2:23).
Olyanok is vannak, akik egy tisztán “világi” társadalmat kívánnak, ahol a vallás visszaszorul a kolostorba, és minden keresztény hozzászólást és véleményt elnémítanak. Ezen embertársaink figyelmébe ajánljuk emlékeztetőül a következőket:
1) A keresztényeknek épp annyi joguk van részt venni a politikában, mint bárki másnak. Ez azt jelenti, hogy ugyanúgy szavazhatnak, gyűléseket szervezhetnek, lobbizhatnak, összejöhetnek, és ugyanolyan hivatalos pozíciókat tölthetnek be, mint bármelyik másik állampolgár – miközben olyan törvények előterjesztését támogatják, amelyek saját értékeiket tükrözik. A keresztények cseppet sem akarják felforgatni, vagy eltéríteni a politikai döntéshozatalt; csupán részt vesznek abban, hiszen ez minden állampolgár joga.
2) Egy pluralista társadalomban a keresztényeknek ugyanannyi joguk van véleményük hangoztatására, mint bárki másnak, és fordítva. Ez azt jelenti, hogy azt sugározhatnak, írhatnak, beszélhetnek, publikálhatnak és alkothatnak, amit akarnak – miközben kifejezésre juttatják saját erkölcsi nézeteiket. A keresztényeket néha cenzúrával vádolják, csak mert egy bizonyos könyvet kritizálnak, vagy tiltakoztak az ellen, hogy az adójukból keresztényellenes beszédeket finanszírozzanak. Könyveket azért persze nem égetnek. A valóság ugyanis az, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága keresztény érték.
3) A vallásszabadságot elfogadó társadalmakban a keresztényeknek ugyanolyan joguk van hitük megélésére, mint bárki másnak. Ez azt jelenti, hogy nyíltan hirdethetik és taníthatják az evangéliumot, és lelkiismereti szabadságuk van arra nézve is, hogy a Biblia szerint éljenek. Amikor egy keresztény azt mondja: “szükség néktek újonnan születnetek” (János 3:7), nem a saját értékrendjét próbálja bárkire is ráerőltetni, hanem csupán az igazságot mondja, amelyet bárki szabadon elfogadhat vagy éppen elutasíthat.
Kétségtelen, hogy amikor a keresztények megosztják a Krisztusba vetett hitből fakadó örömüket, abban egyesek már azt vélik felfedezni, mintha megpróbálnák a kereszténységet másokra erőltetni. Az igazság azonban az, hogy keresztényként tudatában vagyunk annak, hogy kezünkbe adatott az evilági emberi nyomorúság-, és a túlvilági örökkévaló pokolbeli szenvedés ellenszere. Ha ezt a gyógymódot nem osztanánk meg másokkal, ahogyan azt Krisztus parancsolta nekünk (Máté 28:18-20), az olyan lenne, mintha ismernénk a rák ellenszerét, de elzárnánk azt a világ elől. Nyilvánvaló, hogy senkire nem kényszeríthetjük rá hitünket (már csupán azért sem, mert a hívő pontosan tudja, hogy sem szeretetre, sem hitre, sem reményre nem lehetséges senkit rákényszeríteni – a fordító megjegyzése); csupán annyit tehetünk, hogy rámutatunk az Orvosra, Akinél ott van a gyógymód, és imádkozunk azért, hogy elfogadják iránymutatásunkat. Ha ezen erőfeszítéseinkbe egyesek azt vélik belelátni, hogy mi “rájuk erőltetjük” a hitünket, az már ténylegesen az ő felfogásukon múlik, nem pedig a valóság tükörképe.
English
Miért erőltetik a keresztények másokra értekrendjüket?
