Kérdés
A kereszténység vajon egy vallás vagy egy kapcsolat?
Válasz
A vallás “egy emberfeletti irányító erőbe, konkrétan egy személyes (azaz nem személytelen) istenbe vagy istenekbe vetett hit és azok imádata”. Ebből a szempontból a kereszténység is a vallások közé sorolható. Ugyanakkor, a szó szoros értelmében véve, a kereszténységet egy olyan kulcsfontosságú különbség jellemzi, ami élesen elválasztja más, vallásnak tekintett hitrendszerektől. Ez a különbség az (Istennel való) kapcsolatban rejlik.
A legtöbb vallás, legyen az akár deista, akár nem, az embert állítja a középpontba. Bennük az Istennel való mindennmű kapcsolat az ember cselekedetein alapszik, azok függvénye. Olyan deista vallások, mint a judaizmus vagy az iszlám, egy, azaz egy legfőbb isten mellett tesznek hitet, míg más vallásokban több más isten is van, így például a hinduizmusban. A nem deista vallások ezzel (többek között a buddhizmus is) metafizikai gondolatmintákra és (a természeti világban is megnyilvánuló) spirituális “energiákra” összpontosítanak. A legtöbb vallásban azonban mégis közös elem, hogy mindegyike azon elképzelésre épül, mely szerint az ember saját erőfeszítései révén érhet el egy magasabb (emberfeletti) hatalmat vagy létállapotot. A legtöbb vallásban maga az ember az iniciatívát megragadó cselekvő fél, míg az istenség az emberi erőfeszítések, áldozatok, vagy jótettek haszonélvezője. A Paradicsom, a nirvána, vagy valamilyen magasabb létállapot az ember azért járó jutalma, vagy inkább fizetsége, hogy szigorúan ragaszkodott ahhoz és betartotta mindazt, amit az adott vallás előírt számára.
Ebben a vonatkozásban a kereszténység nem tekinthető vallásnak, a kereszténység ugyanis egy olyan kapcsolat, amit Isten létesített gyermekeivel – nem pedig fordítva. A kereszténységben Isten a kezdeményező, Ő a cselekvő fél, az ember pedig az Ő tettei jóságának haszonélvezője (Rómabeliekhez 8:3). A Biblia világosan kimondja, hogy az ember semmit sem tehet azért, hogy maga hozza rendbe az Istennel való (születése óta elveszett) kapcsolatát, hogy önnön erejéből tüntethesse fel magát jónak Isten színe előtt (Ézsaiás 53:6; 64:6; Rómabeliekhez 3:23; 6:23). Az Ige tanítása szerint Isten már megtette értünk mindazt, amit mi képtelenek voltunk/vagyunk magunkért megtenni (Kolossébeliekhez 2:13; 2.Korinthusbeliekhez 5:21). Maguk a bűneink választanak el minket az Ő örök jelenlététől, a bűn pedig büntetés után kiált (Rómabeliekhez 6:23; Máté 10:28; 23:33). Mivel azonban Isten szeret minket, büntetésünket Ő vette magára helyettünk. Nekünk csupán annyit kell tennünk, hogy hit által elfogadjuk Isten ezen üdvösségi ajándékát (Efézusbeliekhez 2:8-9; 2.Korinthusbeliekhez 5:21). A kegyelem nem más, mint az érdemtelen emberiségre kiöntött isteni áldás.
A kereszténység alapja az Isten és az ember közötti kegyelmi kapcsolat, ez egyben a vallás szöges ellentettje, annak antitézise. Az (ember által) felállított vallás volt Jézus egyik legádázabb ellenfele földi szolgálata alatt. Amikor Isten törvényt adott az izraelitáknak, valójában a következőt kívánta: “Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” (5.Mózes 6:5; Máté 22:37). A “szeretet” kapcsolatot jelent. Az összes többi parancsolatnak való engedelmesség az Isten
iránti szeretetből kellett fakadjon. De még Istent szeretni is csak azért lehetünk képesek Őt, “mert Ő előbb szeretett minket” (1.János 4:19). Jézus földi szolgálatának idejére a zsidó vezetők azonban már vallást csináltak abból, aminek arról kellett volna szólnia, hogy Isten szeretetkapcsolatban szeretne élni velük (1.Timótheushoz 1:8; Rómabeliekhez 7:12). Az évek múltával Isten törvényét olyan, cselekedeteken alapuló vallássá torzították, amely épp hogy elidegenítette az embereket Tőle (Máté 23:13-15; Lukács 11:42). Aztán még számos emberi szabályt adtak ehhez a valláshoz, melyek által csak még nehezebbé tették az Isten és az ember közti kapcsolat kialakulását (Ézsaiás 29:13; Máté 15:9).
Büszkék voltak magukra, hogy képesek betartani a törvényt, legalábbis külsőleg, világi hatalmuk révén pedig az egyszerű emberek felett uralkodtak, akik soha nem voltak képesek eleget tenni a gúzsba kötő szabályaiknak. Bármennyire ügyesek is voltak a farizeusok a szabályok betartásában, nem ismerték fel magát Istent, mikor Ő szemtől szemben állt velük (János 8:19). Az élő kapcsolat helyett a vallást választották.
Éppúgy, ahogy a zsidó vezetők vallást csináltak az Istennel való kapcsolatból, sokan a kereszténységgel is ugyanezt teszik. Egész felekezetek a farizeusok útjára lépve olyan szabályokat alkottak, amelyek nem találhatók a Szentírásban. Néhányan, akik vallják, hogy Krisztust követik, valójában csak egy Jézus nevében folytatott ember-alkotta vallást követnek. Miközben azt állítják, hogy hisznek a Szentírásban, gyakran félelem és kétség gyötri őket, hogy vajon elég jók-e ahhoz, hogy kiérdemeljék az üdvösséget, vagy hogy Isten elfogadja-e őket, ha nem érnek el egy bizonyos normát. Ez kereszténységnek álcázott vallás, egyben Sátán egyik kedvenc trükkje. Jézus a Máté evangéliumának 23:1-7 igerészben nevezte nevén ezt a problémát, mikor a farizeusokat dorgálta. Ahelyett, hogy a mennybe vezették volna az embereket, ezek a vallási vezetők épp hogy kizárták őket Isten országából.
A szentség és a Szentírás tanainak való engedelmesség fontos, ezek azonban egy Istentől átformált/átalakított szív bizonyítékai, nem pedig azok elérésének eszközei. Isten arra vágyik, hogy mi is szentek legyünk, ahogyan Ő szent (1.Péter 1:16). Azt szeretné, hogy növekedjünk a kegyelemben és az Ő ismeretében (2.Péter 3:18). Ezeket viszont azért tesszük, mert az Ő gyermekei vagyunk, és olyanok szeretnénk lenni, mint Ő, nem pedig annak érdekében, hogy ezek által szeretetét kiérdemeljük.
A kereszténység nem arról szól, hogy feliratkozunk egy vallásra, hanem arról, hogy Isten családjába születünk bele (János 3:3). A kereszténység egy kapcsolat. Ahogyan egy örökbefogadott gyermeknek nincs hatalma arra, hogy az örökbefogadást lebonyolítsa, úgy nekünk sincs hatalmunk arra, hogy saját erőnkből csatlakozzunk Isten családjához. Mi csupán elfogadhatjuk az Ő meghívását, hogy örökbefogadván, családra találva Atyánknak ismerhessük meg Őt (Efézusbeliekhez 1:5; Rómabeliekhez 8:15). Amikor a Jézus halálába és feltámadásába vetett hit által csatlakozunk az Ő családjához, a Szentlélek eljön, hogy a szívünkben lakjon (1.Korinthusbeliekhez 6:19; Lukács 11:13; 2.Korinthusbeliekhez 1:21-22). Ő az, Aki aztán képessé tesz minket arra, hogy a Király gyermekeiként éljünk. Ő nem kéri tőlünk, hogy önnön erőnkből próbáljunk meg a szentség elérésre törekedni, ahogyan azt a vallás teszi. Azt kéri, hogy régi énünket feszítsük meg vele együtt, hogy az Ő ereje élhessen rajtunk keresztül (Galátziabeliekhez 2:20; Rómabeliekhez 6:6). Istennek az az akarata, hogy megismerjük Őt, közeledjünk hozzá, hogy imában társalogjunk Vele, és mindenek felett szeressük Őt. Ez nem vallás – ez egy kapcsolat.
English
A kereszténység vajon egy vallás vagy egy kapcsolat?
