Kérdés
Melyek a keresztút állomásai, és mit tanulhatunk belőlük?
Válasz
A kereszt állomásai, amit Via Dolorosa (fájdalmak útja) néven is ismerünk, Jézus Krisztus utolsó földi óráinak leírása, ami minden keresztyén lelki meggyőződése és életének mérvadója. A keresztút állomásainak célja, hogy emlékeztessen bennünket arra az alázatos magatartásra, amelyet Jézus tanúsított az által, hogy félretette az istenségével járó kiváltságokat, hogy áldozata révén elkészítse az üdvösség útját.
Több, széles körben elfogadott változata is van ezeknek az utolsó óráknak – ezek közül az egyik a bibliai feljegyzéseken alapul, a többi inkább a hagyományon. A hagyományos felépítés a következőképpen alakul:
1. Jézust halálra ítélik.
2. Jézusra ráhelyezik a keresztet.
3. Jézus először esik össze.
4. Jézus találkozik az anyjával, Máriával.
5. Kényszerítik a cirénei Simont, hogy segítsen vinni a keresztet.
6. Veronika letörli a vért Jézus arcáról.
7. Jézus másodszor esik össze.
8. Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal.
9. Jézus harmadszor esik össze.
10. Jézusról letépik a ruháját.
11. Jézust keresztre feszítik.
12. Jézus meghal a kereszten.
13. Jézus testét eltávolítják a keresztről.
14. Jézus testét a sírba helyezik.
A keresztút hagyományos értelmezésében a 3., 4., 6., 7. és 9. állomás azonban nem kifejezetten biblikus. Ezért kialakították a „biblikus keresztutat". Az alábbiakban a keresztút 14 állomásának a biblikus leírását és az egyes alkalmazásokat találjuk.
A keresztút első állomása: Jézus az Olajfák hegyén (Lukács 22:39-46)
Jézus azért imádkozott az Olajfák hegyén, hogy az Atya vegye el tőle a poharat, amely a kereszthalálát jelképezte – ez Jézus emberi voltát igazolta (Lukács 22:39-46). Nem nehéz elképzelni, milyen nehéz lehetett a várakozás annak fényében, hogy tudta, mi fog következni. Minden keresztyén életében bekövetkezik a pillanat, amikor Isten és a saját akarata közt kell választania, és a döntés, akárcsak Jézus esetében, az Isten iránti engedelmességet és elkötelezettséget illetve a szív valódi állapotát tükrözi. Noha Jézus ismerte a sorsát, amikor az Olajfák hegyén imádkozott Istenhez, hogy változtassa meg az eseményeket, mégis azt kérte, hogy az Atya akarata teljesüljön, bármit is tartogasson számára a jövő. Még a keresztre szegezve, utolsó lélegzetével is azt tanította nekünk, hogy milyen fontos engedelmeskedni Isten szavának és benne bízni minden helyzetben.
A keresztút második állomása: Júdás elárulja Jézust, és Jézust letartóztatják (Lukács 22:47-48)
Amikor elárulta Jézust, Júdás nemcsak a történelem egyik legmegvetettebb alakjává vált, hanem emlékeztetővé is minden keresztyén számára, hogy ők is estek már a kísértés áldozatává. A keresztyének számára a bűnnek engedni olyan, mint elárulni azt, aki életét adta értünk. Mennyivel súlyosabb az az árulás, amelyet tudatosan követünk el, amelynek során szándékosan elfordulunk a lelki meggyőződésünktől (Lukács 22:47-48)? Júdás Jézus mellett élt, és éveken át a lábainál hallgatta a tanításait. De mivel a szívét nem járta át a Szentlélek ereje, a Sátán kísértésére elbukott. Hívőként meg kell vizsgálnunk magunkat, hogy valóban hitben járunk-e (2Korinthus 13:5).
A keresztút harmadik állomása: A szanhedrin elítéli Jézust (Lukácsa 22:66-71)
A szanhedrin tanácsa, amelyet hetven pap és írástudó, valamint a főpap alkotott, azt követelte Pilátustól, hogy végezze ki Jézust. Ez az esemény arra figyelmezteti a hívőt, hogy ne magasztalja fel magát a mások feletti önigazult ítélkezés által. A Biblia ismerete és a világ magas pozíciói még mindig kínosan távol állnak a szent tökéletességtől, és a büszke gondolkodás könnyen elgáncsolhatja még a legkegyesebb hívőt is. A Biblia azt tanítja, hogy tiszteljük a hatalmon levőket, de végső soron Isten akaratának és szavának kell érvényesülnie az életünkben. Isten a Szentlélek keresztségével ajándékozta meg a hívőt, hogy vigasztalást, tanítást és útmutatást kapjon általa minden helyzetben, lehetőséget adva, hogy minden döntést Isten tökéletes akaratának megfelelően hozzon meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyénnek nincs szüksége olyan vallásos vezetőkre, mint a szanhedrin. Mivel a zsidók vallási teljhatalmat adtak a szanhedrinnek, ez korrupcióhoz vezetett a szanhedrint képező papok és írástudók körében, és amikor Jézus olyasmiket tanított, amik aláásták a tekintélyüket, ellene fordultak, és végül a kivégzését követelték a római hatóságoktól.
A keresztút negyedik állomása: Péter megtagadja Jézust (Lukács 22:54-62)
Amikor Jézust letartóztatták, a jelenlevők közül többen azzal vádolták Pétert, hogy ő is Jézus követői közé tartozik (Lukács 22:54-62). Ahogy Jézus korábban megjósolta, Péter háromszor tagadta le, hogy ismeri Jézust. Péter Jézus szeretett és bizalmas tanítványa volt, aki első kézből tapasztalhatta meg a Mester csodáit, és még a vízen is együtt járhatott vele (Máté 14:29-31). Ennek ellenére Péter emberi gyengeségének adta jelét, amikor attól való félelmében, hogy őt is letartóztatják, megtagadta Jézust. A keresztyéneket a hitetlen társadalom ma is világszerte üldözi és meggyalázza, kezdve a szóbeli bántalmazástól a verésen át a meggyilkolásig. Hajlamosak vagyunk önigazultan elítélni Pétert, amiért attól való félelmében, hogy mit tesznek a rómaiak, ha kapcsolatba hozzák a Mesterrel, megtagadta Jézust, de hány biblia-hívő keresztyén mondhatja el magáról, hogy soha nem hallgatta el a hitét akár nyilvánosan, akár személyes beszélgetésben, amikor diszkriminációval nézett szembe? Az ilyen fajta hallgatás emberi voltunk morális gyengeségét jelzi. Péter hite tökéletlen hit volt, elsősorban azért, mert akkor még nem lakozott benne a Szentlélek. Miután pünkösdkor a Lélek eljött, hogy lakozást vegyen a hívők szívében (ApCsel 2), Péter a hit harcias oroszlánjává vált, és soha többé nem félt hirdetni az Urat.
A keresztút ötödik állomása: Poncius Pilátus elítéli Jézust (Lukács 23:13-25)
A mai jogi normák szerint nem valószínű, hogy Jézust bármilyen bíróság elítélné, főleg azért, mert nem szolgáltathattak valódi bizonyítékot ellene. Poncius Pilátus semmi kivetnivalót nem talált Jézusban, és szabadon akarta bocsátani (Lukács 23:13-24), de a szanhedrin a Jézus kivégzését követelte. A szanhedrin, amely a szigorú mózesi törvényt és hagyományt követte, úgy érezte, hogy Jézus komoly fenyegetést jelent a hatalmi pozíciójukra. Jézus azt tanította, hogy az üdvösség Isten kegyelme által nyerhető el, nem pedig a szanhedrin által előírt törvények betartása által, és ez a fajta tanítás nemcsak a vallási vezetők tekintélyét ásta alá, hanem a megélhetőségüket is kockára tette. Mind a mai napig az az üzenet, miszerint az üdvösség Isten hatalmától és döntésétől függ, nem pedig a saját erőfeszítéseinktől, nagyon népszerűtlen. Az ember, bukott természetéből fakadóan, mindig a saját erejéből szeretne üdvözülni, vagy szeretné, hogy legalább részben tehessen érte valamit, hogy a dicsőségből is részesülhessen. De az üdvösség az Úrtól van, aki dicsőségét másnak nem adja (Ézsaiás 42:8).
A keresztút hatodik állomása: Jézust megostorozzák, és töviskoronával látják el (Lukács 23:63-65)
Az ebben a szakaszban található gyógyulás lelki gyógyulásra vonatkozik, azaz a bűnből való gyógyulásra. A bűnbocsánatra, az Istennel való megbékélésre gyakran utalnak úgy, mint gyógyulásra. Ötszáz évvel azelőtt, hogy Mária világra hozta volna Jézust, Ézsaiás megjövendölte, hogy Jézus a mi vétkeink miatt kap sebeket (Ézsaiás 53:3-6), a bűneink miatt törik össze, és az ő sebei árán gyógyulunk meg.
A keresztút hetedik állomása: Jézus felveszi a keresztjét (Márk 15:20)
Amikor Jézus felvette a keresztjét, nemcsak egy fagerendát vett fel. A jelenlevők nem tudták, hogy Jézus az emberiség bűneit hordozta, és azt a büntetést szenvedte el, amelyet nekünk kellett volna. Jézus arra szólít fel minket, hogy „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem" (Máté 16:24). Azt is mondja, hogy ez nem egy opció: „aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám" (Máté 10:38). Amikor felvesszük a keresztünket, a halál eszközét, azt jelenti, hogy meghalunk magunknak, hogy teljesen új teremtményként (2Korinthus 5:17), a Krisztusnak való engedelmességben és szolgálatban élhessünk. Ez azt jelenti, hogy akaratunkat, érzéseinekt, céljainkat és vágyainkat Istennek vetjük alá. Nem a magunk boldogságát tartjuk legfőbb célunknak, hanem készek vagyunk lemondani mindenről, ha kell, akár az életünkről is.
A keresztút nyolcadik állomása: A cirénei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet (Lukács 23:26)
Cirénei Simont tekinthetjük a körülmények áldozatának. Valószínűleg a páska ünnepére jött fel Jeruzsálembe, és vajmi kevés fogalma volt a történésekről. Nagyon keveset tudunk cirénei Simonról, mivel több említést nem tesz rá a Biblia, miután segített Jézusnak vinni a keresztet (Lukácsa 23:26). Amikor a római katonák ráparancsoltak, nem ellenkezett, valószínűleg azért, mert a helyzet fényében féltette az életét. Jézustól eltérően, aki készséggel vitte a keresztet, cirénei Simont „kényszerítették", hogy ezt tegye. A keresztyéneknek kötelességük készségesen osztozni Jézus szenvedéseiben. Pál így int: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által" (2Timóteus 1:8).
A keresztút kilencedik állomása: Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal (Lukács 23:27-31)
Amikor a kereszthez vezető úton Jézus látta a kesergő asszonyokat és néhány tanítványát, figyelmeztette őket, hogy nincs okuk Őt siratni, és intette, hogy inkább maguk miatt és gyermekeik élete miatt aggódjanak, tekintve az egyre növekvő gonoszságot Jeruzsálemben (Lukács 23:27-31). Jézus még a nagy fájdalmak és megaláztatás közepette sem magával törődött, hanem azoknak az életével és lelkével, akiket az örök kárhozat veszélyeztetett a bűneik miatt. Ugyanez a figyelmeztetés érvényes a mai keresztyénekre is: ne engedjük, hogy a világért való aggodalmunk megelőzze az Isten iránti engedelmességünket és elkötelezettségünket. Jézus azt mondta: „Az én országom nem e világból való" (János 18:36), és mennyei polgárokként arra az országra kell összpontosítanunk.
A keresztút tizedik állomása: Jézust keresztre feszítik (Lukács 23:33-47)
Több, mint kétezer évvel a történtek után nehéz elképzelni azt a szörnyűséget, amelyet azoknak kellett átélniük, akik tehetetlenül kellett végignézzék, amint szegeket vertek Jézus kezeibe és lábaiba, hogy emberi létének utolsó lélegzeteit a kereszten vegye (Lukács 23:44-46). Szerettei és tanítványai még nem értették pontosan, mi is folyik éppen. Még nem értették, hogy az embereknek eme gonosz tette isteni célt szolgált, és azoknak az üdvösségét készítette elő, akik Krisztusban hinni fognak. Számunkra ez a tanulság: „hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel" (Zsidók 2:3). „...nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk" (ApCsel 4:12).
A keresztút tizenegyedik állomása: Jézus a hívő tolvajnak ígéri az országát (Lukács 23:43)
Elképzelhető, hogy a Jézus mellett keresztre feszített tolvaj megértette, hogy az élet Jézus számára nem ért véget, hanem átmegy a fizikai világból abba az örök birodalomba, amelyből eljött, hogy az emberiséget szolgálja. A tolvaj volt az első, aki kegyelemből, a Jézus Krisztusba vetett hit által ment be a paradicsomba (Efézus 2:8-9). Jézus azt mondta neki, hogy még aznap ott lesz vele a paradicsomban, mert hitt az Isten Fiában. Világos, hogy egy olyan ember példáját látjuk, aki kegyelemből, hit által üdvözült, nem pedig cselekedetek által, ahogy a Jézust üldöző és elítélő emberek szerették volna hinni.
A keresztút tizenkettedik állomása: Jézus a kereszten függve szól anyjához és tanítványához (Lukács 23:48-49)
Jézus a mások szükségleteit még a halál pillanatában is a magáé elé helyezte, amikor az anyját szeretett tanítványa, János gondjaira bízta (János 19:27). Egész életében, beleértve a halálát is, azt a példát tárta elénk, hogy mások szükségleteit a magunké elé kell helyeznünk, mindent Isten akaratának vetve alá. Az igazi keresztyén arról ismerszik meg, hogy kész az ige szerint élni, és ezt tetteivel is kifejezi az által, hogy a nehézségekben áldozatot hoz másokért.
A keresztút tizenharmadik állomása: Jézus meghal a kereszten (Lukács 23:44-46)
Jézus halálának pillanatában a templom kárpitja, amely elválasztotta az embereket a szentek szentjétől, tetőtől talpig elszakadt. Ez rettenetes élmény lehetett minden jelenlevő zsidó számára, aki nem tudta, hogy ez a régi szövetség végét és az új szövetségnek a kezdetét jelentette. Többé nem kellett az embernek a bűne miatt Istentől elválasztva élnie, hanem mostantól lehetősége nyílt bátran a kegyelem trónja elé járulni, hogy imádságban bocsánatot kérjen a bűneiért. Jézus élete és áldozatos halála elmozdította a bűn akadályát, és lehetővé tette az ember számára, hogy kegyelem által nyerjen üdvösséget.
A keresztút tizennegyedik állomása: Jézust a sírba helyezik (Lukács 23:50-54)
Miután Jézus meghalt és levették a keresztről, egy Arimátea nevű zsidó városból származó, József nevű ember sírjába helyezték (Lukács 23:50-54). József történetesen szintén tagja volt a szanhedrinnek, de ellenezte Jézus perét és keresztre feszítését. Titokban hitte, hogy Jézus az írások által megjövendölt Messiás, de félt nyilvánosan megvallani hitét (János 19:38). Miután Jézus meghalt, titokban odament Pilátushoz, és elkérte a Jézus testét, hogy tisztességesen eltemethesse.
Jézus áldozata nemcsak az ember bűnéért való engesztelést jelentette, hanem a halál feletti győzelmet is, különben ez a halál elkerülhetetlen vége lett volna mindazoknak, akik a bűn átka alatt születtek. A bűn magában hordozza az elkerülhetetlen büntetést, ami nem más, mint a halál. A Teremtő igazságos és jogszerű, ezért megkövetelte, hogy a bűn büntetést kapjon. Mivel Isten ugyanolyan szerető és irgalmas, mint amennyire igazságos, elküldte az egyszülött Fiát, hogy megfizesse a bűn büntetését, tudva, hogy különben örökre elkárhozunk (János 3:16). Isten szeretete és irgalma jut kifejezésre Jézus szavaiban, amikor a kereszten függve arra kérte Istent, hogy bocsássa meg a tudatlanságát azoknak, akik Őt megölik (Lukács 23:34). Könnyű azt feltételezni, hogy az ember megfelelő ismeret és bölcsesség hiányában nem akarja engedelmesen teljes mértékben alávetni magát Isten igéjének. Ennek a vélekedésnek az iróniája abban rejlik, hogy Jézus sorsa azokért pecsételődik meg a kereszten, akik képtelenek ugyanazt a tudatlanságot leküzdeni, amely ma is sújtja az emberiség zömét. A bűnös ember, aki elutasítja az üdvösség ajándékát, amelyet Jézus ajánlott fel áldozata révén, minden bizonnyal annak a lázadó tudatlanságnak és bűnnek az eredménye, amely elválasztja az embert Isten bölcsességétől.
English
Melyek a keresztút állomásai, és mit tanulhatunk belőlük?
