Kérdés
Mi a lectio divina?
Válasz
A lectio divina latinul „isteni olvasás"-t, „lelki olvasás"-t vagy „szent olvasás"-t jelent, és egy olyan imádkozási és bibliaolvasó módszert ír le, amelynek célja, hogy közösségre segítsen minket Istennel, és különleges lelki betekintést nyerjünk. A lectio divina alapelveit Kr.u. 220 körül fektették le, és később a katolikus szerzetesek gyakorolták, különösen Szent Pakhomiosz, Augustinus, Vazul és Benedek szerzetesi rendjeiben.
A lectio divina jelenleg nagyon népszerű a katolikusok és gnosztikusok körében, és egyre nagyobb elfogadásnak örvend az „emerging church" (felemelkedő/emergens egyháznak is hívják magyarul) áhítatos gyakorlatában is. Egy 2005-ös beszédében XVI. Benedek pápa azt mondta: „Szeretném felidézni és javasolni a lectio divina ősi hagyományát: a szent iratok szorgalmas, imádsággal átitatott olvasása bensőséges párbeszédhez segít Istennel, amely során az olvasó hallja Istent szólni, és imádságban, bizakodó nyitottsággal válaszol neki." Azt mondják, a lectiót más vallások követői is alkalmazhatják a szent irataik olvasása során, legyen szó a Bhagavad-gítáról, Tóráról vagy a Koránról. A nem-keresztyének csak elvégzik a szükséges módosításokat a módszerben, hogy megfeleltessék szekuláris hagyományaiknak. Sőt, a lectio divina négy alapelve Jung négy pszichológiai alapelvére, az érzékelés, gondolkodás, intuíció és érzés elveire is alkalmazható.
A lectio divina konkrét gyakorlása egy relaxációs gyakorlattal kezdődik, amely során az illető kényelembe helyezi magát, és megtisztítja az elméjét a világi gondolatoktól és gondoktól. Néhányan hasznosnak találják a koncentráláshoz, ha mély, tisztító lélegzeteket vesznek, és egy adott szót vagy kifejezést gyakran elismételnek, hogy az elméjük felszabaduljon. Ezt követi a következő négy lépés:
Lectio: többször lassan és finoman elolvassák a bibliai részt. Maga az igeszakasz nem annyira fontos, mint az olvasás egyes részeinek az élvezete, miközben folyamatosan figyelnek egy bizonyos szó vagy kifejezés „halk, vékony hangjára", amely valamilyen módon megszólítja az olvasót.
Meditáció: elmélkednek a szakasz szövege felett, és átgondolják, miként alkalmazhatják a saját életükre. Ez a Szentírásnak egy személyes olvasata és nagyon személyes alkalmazást szül.
Oratio: megnyitják a szívüket Isten előtt, és válaszolnak a szakaszra. Ez elsősorban nem egy intellektuális gyakorlat, hanem úgy tekintenek rá, mint az Istennel való beszélgetés bemelegítőjeként.
Kontempláció: figyelnek Istenre. Ez alatt megszabadulnak saját maguktól és a saját gondolataiktól, akár világiak, akár szentek, és figyelnek arra, amit Isten mond. Megnyitják a szívüket, elméjüket és lelküket Isten befolyása előtt.
A bibliaolvasás és imádság között természetes kapcsolat van, és ajánlatos is, a kettőnek mindig együtt kell járnia. Ebben a fajta eljárásban azonban rejlik némi veszély, és mivel a megtévesztésig hasonlít a transzcendentális meditáció és más veszélyes rituálé gyakorlatához, óvatosnak kell lennünk vele. Könnyen egy misztikus élmény hajhászásába torkollhat, amikor a cél az elme megtisztítása és az önmagunk megerősítése lesz. A hívőknek a Szentírást az Isten megismerésére, a bölcsesség és a szentség elnyerésére kellene használniuk az által, hogy a szöveg objektív jelentésére figyelnek, hogy az elméjük az igazság által formálódjon. Isten azt mondta a népének, hogy azért pusztulnak el, mert nem ismerik Őt (Hóseás 4:6), nem azért, mert nem élnek át misztikus, személyes találkozásokat vele.
Akik ezt a természetfeletti megközelítést alkalmazzák, hajlamosak a szöveget kiragadni a szövegkörnyezetből és megfosztani a természetes jelentésétől, és olyan szubjektív, egyéni, tapasztalati módon értelmezni, ahogy viszont soha nem volt a szöveg célja. A lectio és a gnoszticizmus ezen a ponton nagyban hasonlít. A keresztyén gnoszticizmus az a hit, mely szerint valakinek gnózisra (a görög gnoszkó, ismerni szóból származik) vagy misztikus, belső ismeretre csak akkor tehetnek szert, miután kellően beavatták őket. Csak keveseknek adatik meg ez a misztikus ismeret. Természetéből adódóan, a különleges ismeret nagyon vonzónak tűnik, és az „ismerő" fontosnak és egyedinek érzi magát, mivel olyan különleges élményben részesül Istennel, amilyenben senki más. Az „ismerő" azt hiszi, hogy a tömegek nem rendelkeznek lelki ismerettel, és csak az igazán „megvilágosodott" emberek tapasztalhatják meg Istent. Így került a kontemplatív vagy összpontosító imádság – egy meditációs gyakorlat, amely az Istennel való misztikus élményre törekszik – vissza a gyülekezetbe. A kontemplatív (szemlélődő) imádság a keleti vallásokban és a New Age kultuszban használt meditációs gyakorlathoz hasonlít, és egyáltalán semmi köze sincs a Bibliához, noha a kontemplatív imádkozók a Bibliát használják kiinduló pontként.
Továbbá, nyilvánvaló, milyen veszélyekkel jár, ha megnyitjuk az elménket, és különböző hangokra figyelünk. A szemlélődő imádkozók annyira szeretnének hallani valamit – bármit –, hogy elveszítik az objektív látásmódot, amely ahhoz szükséges, hogy különbséget tudjanak tenni Isten hangja, a saját gondolataik és a démonok sugallatai között. Sátán és a poroszlói mindig lesik az alkalmakat, hogy bejussanak a gyanútlan személy elméjébe, és ha ily módon megnyitjuk az elménket, azzal ajtót nyitunk a katasztrófa előtt. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy Sátán mindig résen van, lesvén, hogy mikor nyelheti el a lelkünket (1Péter 5:8), és a világosság angyalának adja ki magát (2Korinthus 11:14), hogy becsapja a nyitott és befogadásra kész elménket.
Végül, a Szentírás elégséges volta elleni támadás is nyilvánvaló jellemzője a lectio divinának. Míg a Biblia azt tanítja, hogy a Szentírás elégséges a keresztyén életvitelhez (2Timóteus 3:16), a lectio hívei ezt tagadják. Akik a kontemplatív imádkozást gyakorolják, és különleges kinyilatkoztatást várnak Istentől, azok figyelmen kívül hagyják, amit Ő már kijelentett az emberiségnek, mintha most mindent visszavonna abból, amit eddig az örök igéjében megígért. A Zsoltárok 19:8-14 perdöntő állítást tartalmaz a Szentírás elégsége voltát illetően. „Tökéletes, felüdíti a lelket", szavai „helyesek, megörvendeztetik a szívet", „világos, ragyogóvá teszi a szemet", „igazak, mindenben igazságosak" és „kívánatosabbak az aranynál". Ha Isten mindent komolyan gondolt, amit ebben a zsoltárban üzent, akkor nincs szükség semmilyen további kijelentésre, és ha mégis azt kérünk, akkor megtagadjuk azt, amit eddig kijelentett.
Az Ó- és Újszövetség szavai, amelyeket Isten arra adott, hogy tanulmányozzuk, elmélkedjünk és imádkozzunk felette, és tanuljuk meg, hogy ismeretre és objektív látásmódra tegyünk szert általuk, és ismerjük el bennük Isten tekintélyét, nem pedig arra, hogy misztikus élményeket vagy személyes erő és belső béke érzését váltsák ki belőlünk. Az egészséges ismeret az első, ezt követően alakul ki a tartós élmény és béke, amely az Isten helyes ismeretéből és megéléséből fakad. Ha valaki így áll a Bibliához és az imádkozáshoz, akkor azt a fajta elmélkedést és imádságot gyakorolja, amelyet Krisztus bibliahívő követői mindig is helyeseltek.
English
Mi a lectio divina?
