Kérdés
Mennyire menjünk részletekbe, mikor megvalljuk bűneinket Istennek?
Válasz
Bűneink Istennek való megvallása a Szentírás parancsa, ezzel pedig a keresztény élet szerves része (Jakab 5:16; 1.János 1:9). Mégis felmerül a kérdés, hogy bűnvallásakor mennyire kell konkrétumokba bocsátkoznunk? Hiszen Isten bűneink minden részletet ismeri, vagy talán mégsem?
Kétségkívül igaz, hogy Isten bűneink minden egyes részletét ismeri. Meg van írva: “Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!” (Zsoltárok 139:2-4). Isten abszolút mindent tud rólunk, beleértve minden tettünk és bűnünk részleteit is. Amikor tehát megvalljuk neki bűneinket, akkor valójában semmi olyat nem mondunk neki, amit Ő már ne tudna.
Azonban még Isten mindentudását figyelembe véve is helyénvaló bűneink részletes megvallása. Nem akarunk úgy járni, mint Ádám, aki a kert fái között rejtőzködött, remélve, hogy elkerülheti a lelepleződést (1.Mózes 3:8). Inkább olyanok szeretnénk lenni, mint Dávid, aki így szólt szívében az Úrhoz: “Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem...” (Zsoltárok 32:5).
Amikor Isten megszólította a bűnbe esett emberpárt az Éden kertjében, a következő kérdést tette fel Ádámnak: “...Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?” (1.Mózes 3:11), Évától pedig ezt kérdezte: “Mit cselekedtél?” (13. vers). Mindkét kérdés konkrét választ várt. A nagy általánosságban való mellébeszélés már akkor sem volt elegendő. A mi bűnbánati imáinkban tehát szintén nem elegendő az elnagyoló egyszerűsítés, az átfogó általánosítás.
Amikor házunk és szívünk belső kamrájában négyszemközti imában szólunk Istenhez, a kommunikációnk részletes és bensőséges kell legyen. Ne feledjük, hogy olyasvalaki előtt öntjük ki a szívünk, Aki mindenki másnál jobban törődik velünk. Mikor részletesen megvalljuk bűneinket, valójában azt ismerjük el, hogy nagyra értékeljük Isten megbocsátását, irántunk való jóvoltának szélességét (lásd Efézusbeliekhez 3:18). Azzal az egyetlen személlyel beszélgetünk, Aki nem csupán ismeri életünk küzdelmeit, szándékainkat és hibáinkat, hanem Akinek isteni hatalma van arra, hogy Hozzá minél hasonlóbbá változtasson minket.
Amikor megvalljuk bűneink részleteit Istennek, azzal azt nyilvánítjuk ki, hogy nincs mit rejtegetnünk előtte. Alázatosan elismerjük, hogy “...Ő mindent tisztán és világosan lát, tekintete előtt minden és mindenki meztelen...” (Zsidókhoz 4:13 EFO). Gyónásunkban az egy igaz Istenre emeljük tekintetük – egyedül neki van hatalma arra, hogy megbocsássa minden bűnünket, és egyedül Ő képes kedvessé és teljessé tenni minket színe előtt.
Semmi szükség Isten ítéletétől tartanunk. Bűneink megvallása közben azt sem feledjük, hogy Krisztus már teljes egészében megfizetett értük. Ő ma is megígéri nekünk, hogy megbocsátását és hatalmát adja arra, hogy a bűn életünk feletti uralma letörhessen. Bűneink részleteinek Isten előtt való megvallása beletartozik abba, hogy félreteszünk “...minden akadályt és a megkörnyékező bűnt”, hogy így kitartással futhassuk meg “az előttünk levő küzdő tért” (Zsidókhoz 12:1).
Egy lelki tanácsadás során a tanácsadó elvárja kliensétől, hogy a lehető legnyíltabb és legőszintébb legyen, és ezzel lehetővé tegye a gyógyulási folyamatot. Az őszintétlenség nyilván csak hátráltatja a feldolgozást. Jézus, a csodálatos Tanácsadó (Ézsaiás 9:6 EFO), legalább ilyen őszinteséget és nyíltságot érdemel tőlünk. Ő mindig készen áll arra, hogy meghallgasson és vezessen minket. Elvégre Urunknak “...mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek” (Zsidókhoz 2:17-18).
Ahelyett, hogy nagy általánosságokat mondva imádkoznánk, és olyan közhelyes dolgok hagynánk el a szánk, mint például, “Ha ma bűnt követtem el, kérlek, bocsáss meg nekem”, valódi önvizsgálatba kellene bocsátkozzunk, és szembe kéne nézzünk mindazzal, amit tettünk. A személyes hangvételű ima nem riad vissza attól, hogy részletesen megvallja a bűnöket. A bűneit elismerő, bűnbánó szív nem remeg attól, hogy felfedje vétségeit Isten előtt: “Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te meg!” (Zsoltárok 51:19). Idézzünk mindig emlékeinkbe, hogy “közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket” (Zsoltárok 34:19).
Minden bűnünket, ami nyomja a lelkünk, őszintén megvallva Isten elé vihetjük. Megbocsátása szabadító erejét így ismerhetjük meg. Amint aztán megint összhangba kerülünk Istennel, megkönnyebbülünk a bűntudat terhétől, és új erőre kapunk Krisztus követésében.
English
Mennyire menjünk részletekbe, mikor megvalljuk bűneinket Istennek?
