Mi az igazság?

Közel kétezer éve az Igazságot bíróság elé állították, és olyan emberek ítélték meg, akik a hazugság elkötelezett hívei voltak. Az Igazságnak hat tárgyalást kellett kiállnia egyetlen nap leforgása alatt, ebből három vallásos- , és három jogi természetű volt. Az ezeken a tárgyalásokon résztvevő emberek közül a végén aligha volt bárki is képes megmondani, hogy „Mi az igazság?".

Az Igazságot elfogatása után rögtön a valamikori korrupt zsidó főpap elé, Ananiás elé, vezették. Ananiás számos zsidó törvényt megszegett a tárgyalás alatt. Ezek a következőek voltak: Ananiás a tárgyalást a saját házában tartotta, bíróként saját maga is vádakkal illette a vádlottat, valamint megütötte Őt, holott ekkor még vádlottként és nem elítéltként állt színe előtt. Az Igazságot Ananiástól Kajafáshoz, az akkori főpaphoz vezették, aki ráadásul Ananiás veje is volt. Kajafáshoz és a zsidó legfelsőbb bírósághoz, a Szanhedrinhez, sok hamis tanú érkezett, hogy az Igazság ellen emeljék fel szavukat, azonban mivel vallomásaik egymásnak ellentmondtak, semmit sem tudtak bizonyítani, semmilyen gonosz tettre nem tudtak bizonyítékot szolgáltatni. Kajafás nem kevesebb, mint hét törvényt szegett meg az Igazság kihallgatásán: (1) a tárgyalást titokban vezette, nem nyilvánosan; (2) a tárgyalás az éj leple alatt zajlott; (3) a tárgyaláson megvesztegetés történt; (4) nem volt jelen egy védő sem, ki a vádlott érdekeit képviselte volna; (5) nem volt kettő vagy három egybehangzó tanúvallomás; (6) az ítéletet a vádlott önmagát terhelő kijelentésére alapozták; (7) a halálbüntetést még aznap végrehajtották. A zsidó törvénykezés mindezeket a dolgokat tiltotta. Mindazonáltal Kajafás bűnösnek nyilvánította az Igazságot, mert az Igazság testben megjelent Istennek nevezte magát. Ez Kajafás szemében istenkáromlásnak minősült.

Mikor elkövetkezett a reggel, a harmadik tárgyalás is lezajlott, melynek eredményeként a Szanhedrin halálra ítélte az Igazságot. Azonban a Szanhedrinnek nem volt felhatalmazása az ítélet végrehajtásához, így arra kényszerültek, hogy az akkori római helytartó, Poncius Pilátus elé, vigyék Jézus Krisztust. Pilátust Tiberius császár nevezte ki Júdea tartomány ötödik prefektusának. Ezen a poszton Kr.u. 26 és 32 között szolgálta az uralkodót. Prokurátori minőségében élet és halál ura volt, és hatalmában állt a Szanhedrin döntéseit semmissé tenni. Mikor az Igazság Pilátus előtt állt további hazugságokkal próbálták bemocskolni. Ellenségei ezeket a szavakat mondták: „Úgy találtuk, hogy ez a népet félrevezeti, és tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak mondja" (Lukács 23:2). Ez egy további hazugság volt, hiszen az Igazság mindenkinek azt mondta, hogy fizessék meg a járandóságukat (Máté 22:21), továbbá sosem beszélt magáról, mint a császár ellenlábasáról.

Ezt követően egy nagyon érdekes beszélgetés zajlott az Igazság és Pilátus között. „Ismét beméne azért Pilátus a törvényházba, és szólítja vala Jézust, és monda néki: Te vagy a Zsidók királya? Felele néki Jézus: Magadtól mondod-é te ezt, vagy mások beszélték néked én felőlem? Felele Pilátus: Avagy zsidó vagyok-e én? A te néped és a papifejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél? Felele Jézus: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való. Monda azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való, hallgat az én szómra. Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság?" (János 18:33-38a).

Pilátus kérdése az egész emberi történelmen keresztül visszhangzott. Vajon ez egy merengő gondolat kimondása volt, amire senki más nem adhatott megfelelő feleletet, egy cinikus sértés, netalán egy irritált de közömbös válasz Jézus szavaira?

Posztmodern világunkban, ahol még az igazság megismerhetőségét is tagadják, a kérdésre adott válasz fontosabb, mint valaha máskor. Mi az igazság?

Az igazság javallott definíciója
Az igazság meghatározása során segítségünkre van annak a meghatározása, hogy mi nem tartozik az igazsághoz:

• Nem az az igazság, ami célravezető és jól működik. Egy adott cél elérése és annak haszna igazolja az alkalmazott módszer helyességét, avagy a cél szentesíti az eszközt – ez a megközelítés a pragmatikus filozófia sajátja. Valójában azonban a hazugság nagyon is lehet is célravezető, sőt még haszonnal is kecsegtethet. Ettől azonban a hazugság, még mindig csak hazugság és kétségkívül nem az igazság.

• Az igazság nem mindig koherens és logikus. Emberek egy adott csoportja szövetkezhet és megállapodhat, hogy mindnyájan ugyanazt a hamis történetet mesélik el. Annak ellenére azonban, hogy a meséjük egy egybefüggő logikus egészet alkot, még messze nem igaz.

• Nem az az igazság, ami pusztán jó érzést kelt az emberekben. Kellemetlen és nem kívánatos hírek is lehetnek igazak.

• Nem az az igazság, amiről a legtöbben állítják, hogy igaz. Egy csoport döntő többsége is hozhat rossz döntést.

• Az igazság nem szükségeszerűen egészleges természetű. A tények hosszadalmas és kimerítő felvázolása után is juthatunk helytelen következtetésekre.

• Az igazságot nem a szándékok határozzák meg. Jó szándékból is lehetséges rossz döntéseket hoznunk, jó szándéknak is lehet rossz gyümölcse.

• Az igazság nem a megismerésünk módjára, hanem annak tartalmára vonatkozik.

• Nem az az igazság, amit az emberek igaznak hisznek. Egy igaznak hitt hazugság, még mindig csak egy hazugság.

• Az igazság nem feltétlenül nyilvánosan ismert vagy bizonyított. Elképzelhető olyan eset, mikor csak egy valaki ismeri az igazságot, például egy elrejtett kincs létét és hollétét.

Az igazság szó a görög nyelvben az alētheia szónak felel meg, ami szó szerint annyit tesz, "felfed", "semmit sem rejteget". Ez a kifejezés azt a gondolatot hivatott közvetíteni, mely szerint az igazság mindig jelenlévő, mindenki számára mindig szabadon hozzáférhető, és nincsen benne semmi rejtett vagy homályos dolog. A héber nyelvben az „emet" szó az igazság megfelelője, ami egyben szilárdságot, állandóságot, és tartósságot is jelöl. Ez a meghatározás mintegy rámutat az igazság örökkévaló lényére, amiben meg lehet bízni, amire építeni lehet.

Filozófiai nézőpontból három egyszerű állítás mentén fogható meg az igazság jelentése:
1. Az igazság mindig összhangban van a valósággal.
2. Az igazság harmonizál az adott dolog értelmével és céljával.
3. Az igazság azt jelenti: egyszerűen úgy megmondani, ahogy van.

Először is az igazság összhangban a valósággal, azzal ami valóban van. Az igazság visszacsatolásos természetű, más szavakkal kifejezve tehát, az alany szempontjából is azonosítható azzal, amire vonatkozik. Az osztállyal szemben álló tanár például mondhatja azt, hogy a terem egyetlen kijárata a jobb oldalon található. A tanárral szemben ülő osztály szempontjából ugyanez az ajtó a bal oldalon helyezkedik el, azonban az állítás, mely szerint a professzor szemszögéből az ajtó a jobb oldalon található, teljesen igaz marad.

Az igazság harmonizál az adott dolog értelmével és céljával. Teljesen igaz lehet az, hogy a kívánt hatás eléréshez egy bizonyos személynek egy bizonyos mennyiségre van szüksége az adott gyógyszerből, míg egy másik személynek ugyanazon hatás elérése végett többre vagy kevesebbre van szüksége ugyanabból a gyógyszerből. Ezen példánkban szemléltetett igazság nem egy relatív, viszonylagos igazság, hanem annak a kizárólagos és abszolút igazsága, mely szerint eltérő szervezetek más-más toleranciával rendelkeznek. Helytelen, és adott esetben veszélyes is volna a páciensnek az orvosától egy másik páciens dózisát követelnie arra hivatkozva, hogy a másik páciensnek a másik mennyiségű gyógyszer volt célravezető. Értelmileg legalább ilyen disszonáns volna orvosától egy másik gyógyszert kérnie azt állítván, hogy az más betegség esetében már hatásosnak bizonyult.

Röviden az igazság azt jelenti, hogy úgy mondjuk a dolgot, amint az tényleg van. Ennélfogva létezik egy igazság, és szükségszerűen minden más nézet hamis. Az abszolút igazság kizárólagos jellegű, hiszen nem lehet egyszerre jobb és bal oldalon a példabeli kijárati ajtó. A filozófia alapelve a hamis és a valós közötti különbségtételben áll. Aquinói Szent Tamás szavaival élve „A filozófus feladata e kettő megkülönböztetése."

Az igazság kétségbevonása
Aquinói Tamás szavai manapság nem örvendenek túl nagy népszerűségnek. A helyes és a helytelen közötti megkülönböztetés látszólag kiment a divatból posztmodern korunk relativizmusában. Napjainkban csak akkor szalonképes azt mondani, hogy „ez igaz", ha nem követi az a mondat, hogy „ezért a másiknak hamisnak kell lennie". Különösen jól megfigyelhető ez a vallások és a hit terén, ahol igazság tekintetében minden egyes vallás egyenlően igaz. Vagy legalábbis ezt kéne hinnünk.

Számos világnézet és filozófia vonja kétségbe az abszolút, kizárólagos igazság létezését. Ha azonban pontosan górcső alá vesszük ezeket a nézeteket, akkor kivétel nélkül önellentmondásokba botlunk.

A relativista filozófia állítása szerint minden igazság viszonylagos, tehát nem létezik általános érvényű, kizárólagos igazság. Rögtön felmerül azonban a kérdés, hogy az előbbi állítás általános érvényű és kizárólagos természetű-e, vagy csak egy viszonylagos, relatív állítás. Ha az állítás viszonylagos, akkor valójában semmitmondó, hiszen honnan tudhatnánk, mikor, milyen helyzetekben és egyáltalán kire vagy mire igaz? Ha azonban egy általános érvényű, más eshetőséget kizáró, állítással állunk szemben, akkor kezünkben van az abszolút igazság létezésének bizonyítéka. Ezen felül mikor az értékrelativista azt mondja, hogy az igazság abszolút természetéről meggyőződött ember nézetei hamisak, saját álláspontjának érvényességét metszi meg. Ha minden viszonylagos, akkor miért ne lehetne az igazság abszolút természetét vallóknak a saját, relatív nézőpontjukból igazuk? Tehát mikor egy értékrelativista azt állítja, hogy nincsen általános érvényű abszolút igazság, akkor gyakorlatilag arra kér, hogy ne higgy neki, hiszen lehet, hogy állítása csak az ő helyzetére, korára, személyére, társadalmi osztályára stb. nézve igaz. Így helyesen tesszük, ha engedelmeskedünk kérésének.

A szkepticizmus filozófiájának követői egyszerűen az igazság általános létezését tagadják, szerintük olyasvalmi, mint igazság, nem létezik. A szkeptikus azonban a szkepticizmus állításait illetően nem szkeptikus? Saját állításának igazságát miért nem vonja kétségbe? Ha kérdőre vonja saját állításának igazságát, akkor miért pazarlunk a szkepticizmus téziseire egy percnyi időt is? Ha nem vonja kétségbe állítása helyességét, akkor ironikus módon már be is igazolta az abszolút igazság létezését. Az agnosztikus filozófiával nagyon hasonló a helyzet: ezen vélt életbölcsesség középpontjában az a kijelentés áll, mely szerint az igazságot nem lehet megismerni. Azonban ez a tétel is egy önellentmondást hordoz magában, hiszen legalább egy igazság biztosan megismerhető, mégpedig az az igazság, mely szerint az igazság nem megismerhető.

A posztmodernizmus követői szerint nincsen biztos és szilárd lábakon álló igazság. Frederick Nietsche, a posztmodernizmus védőszentje, így ír az igazságról: „Dehát mi a is az igazság? Nem más mint szóképek végeláthatatlan láncolata, merő metoníma, az emberarcúra szabott valóság...nem más mint öncsalás és ábrándos képzelgés...a valóság egy olyan pénzérme, melynek nyomata már rég lekopott és mára csak egy fémdarab, mely nem nevezhető többé érmének." A posztmodernista, pénzérme helyett csak egy fémdarabot kezében szorongatva, ironikus módon elismeri, hogy bár nincsen egy megingathatatlan igazság sem, az az állítás mely ezt kimondja, mégiscsak egy abszolút és megingathatatlan igazság.

A fenti világnézetekhez és vélt életbölcsességekhez hasonlóan a posztmodernizmus is cáfolja önmagát, saját mércéjének sem tud megfelelni, alapvető logikai kritériumoknak eleget tenni.

Napjaink népszerű és uralkodó világnézete az értékpluralizmus, ami lényegében annyit állít, hogy minden igazság egyenrangú és egyenlő módon igaz. Ez a tézis persze nem lehet igaz. Lehet az az állítás, mely szerint egy nő gyermeket vár, és az amely szerint nem várandós, egyidejűleg igaz? A pluralizmus vélt igazsága az ellentmondásmentesség tudományos követelményének oltárán vérzik el. „A" és „B" (vagyis „nem-A") nem lehet ugyanabban az időben, ugyanabban az értelemben azonos, azonos metszetű. Egyszer egy szellemes filozófus az alábbi csípős megjegyzést tette: Aki azt hiszi, hogy az ellentmondásmentesség törvénye nem igaz (tehát az értkékpluralista felfogás a helyes), azt addig kéne verni és tűzzel perzselni míg bevallja, hogy megveretni és tűzzel perzseltetni nem ugyanaz, mint meg nem veretni és tűzzel meg nem perzseltetni. Mindemellett vegyük észre a plurailzmus kizárólagos és abszolút igényét a valóság értelmezésére, mely szerint csak a pluralizmus a helyes világnézet, ami újfent a tézis öncáfolatát adja.

A pluralizmus hátterében a tolerancia mindent befogadó szellemisége keresendő. A pluralizmus tudatosan összemossa azt az elvet, mely szerint mindenki egyenlően értékes azzal, hogy minden állítás egyenlően igaz. Egyszerűbben kifejezve igaz az, hogy minden ember egyenlően értékes, de az nem igaz, hogy minden állítás hasonlóan helyes. Az értékpluralizmus képtelen különbséget tenni a vélemény és a tényszerű igazság között. Mortimer Adler erről így ír: „A pluralizmus kizárólag az ízlés területén lehet elfogadható és szalonképes, míg az igazság meghatározásánál annál kevésbé."

Az igazság sértő jellege
Ha az abszolút igazság koncepcióját rossz színben igyekeznek feltüntetni, akkor általában ezeket az érveket hozzák fel ellene:

A legáltalánosabb panasz azokkal szemben, akik a vallás és a hit terén is kiállnak az igazság abszolút természete mellett az, hogy egy ilyen jellegű hozzáállás szűk látókörről tesz bizonyságot. Az ezt kritizálók viszont nem ismerik fel, hogy az igazság már természeténél fogva is egy szűk kategória. Vajon egy matematika tanár is szűk látókörű, mert kitart azon állítás mellett, hogy 2 + 2 eredménye kizárólag és mindig csak 4 lehet?

Az abszolút igazsággal szemben felhozott másik ellenvetés az, hogy beképzelt dolog azt állítani, hogy valakinek igaza van, más valaki pedig téved. Visszatérve azonban az előbbi példánkra, beképzelt az a matematika tanár, aki ragaszkodik ahhoz, hogy az adott aritmetikai példának csak egy helyes megoldása van? Vagy talán arrogáns dolog egy lakatosnak azt mondania, hogy csak egy kulcs nyitja meg a bezárt ajtót?

A vallási- és hitkérdésekben is az igazság abszolút természete mellett érvelők ellen felhozott harmadik vádpont az, hogy az effajta nézet sokkal inkább kizárja az embereket, mintsem hogy befogadná őket. Itt azonban megint figyelmen kívül hagyják annak a tényét, hogy az igazság természeténél fogva kizár minden más hamis lehetőséget. A 2 + 2 számítás a helyes eredményen kívül minden más válaszlehetőséget kizár.

Az abszolút igazság védnökeivel szemben felhozott következő érv az, hogy sértő és megosztó azt állítani, hogy egyvalakinek van igaza. Minden ami számít az őszinteség, mondja a kritikus. Ezzel a nézettel viszont az a gond, hogy az igazság független az őszinteségtől, a hittől és vágyainktól. Mindegy, hogy mennyire őszintén hiszi valaki, hogy a nem passzoló kulcs ki fogja nyitni az ajtót. A kulcs nem fog a zárban elfordulni és az ajtó zárva marad. Az igazság tehát nem az őszinteség kérdése. Aki jól meghúzza a vegyszeres üveget, abban a hitben, hogy az limonádét tartalmaz, mérgezés áldozata lesz. Ezen felül az igazság áthatolhatatlan gátat képez a vágyaink számára. Valaki eltökélten vágyhat arra, hogy kocsijából ne fogyjon ki az üzemanyag, azonban ha a mutató üres tankot jelez és a kocsi leáll, akkor világ összes vágya sem lesz elég ahhoz, hogy az autót mintegy csoda folytán beindítsa.

Mások érvelése szerint az abszolút igazság nagyon is létezik, azonban kizárólag a tudomány területén alkalmazható és nem hitkérdésekben. A logikai pozitivizmus filozófia iskolája szerint az igazság vagy a tautológikus érvelés (körbemenő érvelés pl.: az összes agglegény házasulatlan felnőtt férfi ember, tehát minden házasulatlan felnőtt férfi ember agglegény) kritériumának kell megfeleljen, vagy pedig empirikus-tapasztalati bizonyíték kell hogy igazolja. Ennek az iskolának neves képviselői David Hume és A.J. Ayer. A pozitivizmus képviselője számára Istenről való minden beszéd az értelmetlenség és a hiábavalóság kategóriájába esik.

Akik abba az eszmébe kapaszkodnak, mely szerint csak a tudomány képes igaz megállapításokat tenni, elmulasztják felismerni, hogy az igazságnak vannak olyan területei, ahol a tudomány nem képes hathatós állításokat tenni:

• A tudomány önmagában képtelen a matematika és a logika tudományágának bizonyítására, hiszen azokat alapvetésként kezeli.

• A tudomány nem képes alapvető metafizikai igazságok bebizonyítására, mert az elme korlátai behatárolják. Igaz, hogy gondolkodásomból következtetni tudok saját magam létezésére. No de mi helyzet a körülöttem lévő többi létezővel?

• A tudomány képtelen az erkölccsel és az etikával bármit is kezdeni. A tudomány önmagában képtelen a jó helyességét és a gonosz helytelenségét tudományosan igazolni. Pusztán logikai szempontból nézve a nácik iszonytató emberiségellenes bűntettei nem voltak helytelenek.

• A tudomány elégtelen az ember esztétikai élményeinek leírásához, de magyarázatához még annyira. Nincsen egyenlet, ami kellően kódolná egy naplemente szépségét, vagy magyarázná, hogy a szépség szubjektív benyomása hogyan képződik.

• Végül pedig, mikor valaki azt állítja, hogy csak a tudomány lehet a tárgyilagos igazság kizárólagos forrása, akkor ezzel a kijelentésével már a filozófia területére katapultálta magát. A filozófia viszont nem mérhető a tudományosság mérőedényével.

Olyanok is vannak, akik szerint az abszolút igazság nem alkalmazható az erkölcs területén. A következő kérdésre azonban csak egyetemes és kizárólagos válasz adható: Elképzelhető egy olyan helyzet, mikor egy ártatlan gyermek megkínzása és megölése erkölcsileg helyes? A válasz egyetemleges és abszolút természetű: nem, nem képzelhető el. Ha kicsit személyeskedni akarnánk, akkor ezt így is kifejezhetnénk: akik erkölcsi kérdések tekintetében úgymond frigyre léptek a viszonylagos (helyzetfüggő) igazsággal, azok élettársuktól érdekes módon mégis kizárólagos és feltétlen hűségét kívánnak meg.

Az igazság fontos
Miért annyira fontos az élet minden területén, így hitkérdésekben is, megérteni és magunkévá tenni az abszolút igazság koncepcióját? Egyszerűen azért, mert életünk során elkövetett hibáink következményeket vonnak maguk után. Ha valaki rossz dózisban kapja a számára egyébként hasznos gyógyszert, akkor az a halálát is okozhatja. Ha egy befektetési menedzser rossz gazdasági döntést hoz, azzal egész családokat dönthet nyomorba. Ha a rossz repülőbe szállunk be, akkor valahol ott landolunk, ahová nem is akartunk eljutni. Egy házas fél hűtlensége nem csak a család szétesését, de még különböző betegségek terjedését is maga után vonhatja.

Amint azt a keresztény apologista, Ravi Zacharias, mondja: „Tény, hogy az igazság számít – főleg mikor éppen a hazugsággal nézünk farkasszemet." Nincs az életnek olyan területe, ahol a igazság jobban számítana, mint a hit és a vallás területén. Az öröklét ugyanis rettentő hosszú idő, ha az ember rosszul választja meg hol tölti azt.

Isten és az Igazság
Jézus Krisztus hat meghallgatása során az igazság (becsületessége) és a hazugságok (tisztességtelensége) összetéveszthetetlenül álltak egymással szemben. Jézus, az Igazság maga, ott állván olyan emberektől ítéltetett el, kiknek minden tette a hamisság mocsarában fuldoklott. A zsidó vezetők majdnem minden egyes törvényt megszegtek, melyek eredetileg a vádlottat voltak hivatott védeni, a téves ítéletet elkerülendő. Lázasan dolgoztak rajta, hogy legalább egy terhelő bizonyítékot találjanak Jézus ellen, azonban egyet sem találván csalódottságunkban a hamis tanú hazug bizonysága alapján ítélték el. Céljukat azonban még így sem érték el. Így hát egy következő törvényszegéssel Jézust arra késztették, hogy saját magára tegyen terhelő vallomást.

Mikor aztán Pilátus előtt álltak, a zsidó főemberek újra hazudtak. Jól tudták azt, hogy az ő istenkáromlás miatti ítéletük nem elég ahhoz, hogy Pilátust rászedjék Jézus kivégzésére. Így hát azt állították, hogy Jézus Krisztus a Cézárral dacolván megszegte a római törvényeket, mert arra buzdította a tömeget, hogy ne fizessenek adót. Pilátus rögtön átlátott a felszínes megtévesztési kísérleten és még szájára se vette ezt a vádat Jézussal szemben.

Az igazságos Jézus Krisztust becstelenek ítélték el. A szomorú tény, hogy az utóbbiak azok, aki az előbbit mindig üldözik és gyötrik. Ezért ölte meg Káin Ábelt. Az igazság és a becsületesség-, valamint a hamisság és a tisztességtelenség közötti összefüggés számos újtestamentumi példán is végigvonul:

• "És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak; Hogy kárhoztattassanak mindazok, a kik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban" (2 Thesszalonikabeliekhez 2:11-12, kiemelve).

• "Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják" (Rómabeliekehez 1:18, kiemelve).

• . "A ki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: Azoknak, a kik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel;Azoknak pedig, a kik versengők és a kik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, búsulással és haraggal"(Rómabelikehez 2:6-8, kiemelve).

• (A szeretet) „Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal" (1 Korintusbeliekhez 13:5-6, kiemelve).

Végkövetkeztetés

A Pontius Pilátus évszázadokkal ezelőtt feltett kérdését újra kell fogalmaznunk, hogy az teljesen találó legyen. A római helytartó költői kérdése „Mi az igazság?" elsiklik annak ténye fölött, hogy sok dologban lehet igazság, de „az Igazság" kizárólag csak egy van. Az igazságnak kell legyen valamilyen eredete, valahonnan jönnie kell.

A rideg valóság az, hogy Pilátus kétezer éve azon a korai reggelen egyenesen minden Igazság Forrásának szemébe nézett, mikor kérdését Jézusnak szegezte. Nem sokkal elfogatása előtt, mielőtt még a helytartó elé citálták volna, Jézus Krisztus egy egyszerű, de annál lehengerlőbb kijelentést tett: „Én vagyok az igazság"(János 14:6). De hogyan lehetne egy egyszerű ember maga Az Igazság? Ha azonban nem egy egyszerű emberrel van dolgunk, hanem pontosan azzal, akinek mondta magát, akkor mindez lehetséges. Jézus Krisztus önmagáról tett állításának igazsága bebizonyosodott, mikor feltámadt a halálból (Rómabeliekehez 1:4).

Egy anekdóta szerint volt egyszer egy párizsi ember, akit egy vidéki idegen látogatott meg. A házigazda meg akarta mutatni Párizs minden pompáját, így elvitte az idegent a Louvre-ba, hogy megcsodálhassa a méltán híres műalkotásokat, majd bevezette a káprázatos hangversenycsarnokba, hogy együtt hallgassák meg az ott játszó nagyszabású szimfónikus zenekart. A Nap lenyugodtával, az idegen eléggé lekicsinylően kommentálta a látottakat és hallottakat. Mire a házigazda csak így felelt: Nem a látottak és a hallottak vártak ítéletére, hanem te magad! Pilátus és a zsidó főemberek azt hitték, hogy ők ítélik el Jézus Krisztust, holott ők maguk álltak az ítélőszék előtt. Ráadásul Akit elítéltek egy napon az ő bírájuk lesz, de nem csak az övéké, hanem mindenkié aki „nem enged az igazságnak, hanem enged a hamisságnak."

A feljegyzések szerint Pilátus sajnos soha nem jutott el Az Igazság ismeretére. Caesarea római tartomány püspöke és krónikása beszámol róla, hogy Pilátus, valamikor Caligula császár uralkodása alatt, öngyilkosságot követett el. Egy szomorú vég, mely az igazság tagadóit mind arra

emlékezteti, hogy tettüknek nem kívánatos következményei vannak.

English

---

Vissza a magyar oldalra

Mi az igazság?