Kérdés
Miről szól a Biblia?
Válasz
A Biblia lényegében Isten az ember életére néző (megváltás)terve, de az élő Ige egyben az Istennel való kapcsolatunk alapjául is szolgál. Isten mindenek Teremtője. A "mindenek"-be természetesen a teremtés főműve, a saját képére és hasonlatosságára megalkotott ember is beletartozik, kinek kifejezetten az az elsődleges rendeltetése, hogy mindig Isten társaságában legyen.
A Genezis könyve az első emberpár, Ádám és Éva teremtéséről, és az Istennel való élő kapcsolatukról is beszámol. A bűnbeesésük azonban elrontotta ezt a viszonyt. Az emberiség lázadásának következményeként mindenféle nehézség, és maga a halál is belépett Isten tökéletes teremtésébe. A világ már soha nem volt többé olyan, mint azelőtt. Isten azonban nem írta le Ádámot és Évát minden utódjukkal együtt, hanem bűneik ellenére is szüntelenül és szakadatlanul húzta és vonta Magához őket.
A Genezis könyvének kezdeti fejezetei szemléletesen mutatják be az ember bűntől már átitatott jellemét. Az első emberpár elsőszülöttje, Káin, testvére, Ábel vérét ontotta. Csupán egy pár nemzedéksznyi időnek kellett eltelnie, és az ember annyira romlott lett, hogy Isten árvizet bocsátott a földre minden gonosz elvesztésére. Noé és családja azonban kegyelmet nyert, Isten velük és általuk vezette be az új kezdetet. Még jóval az árvíz előtt arra utasította Noét, hogy bárkát építsen, melyben mind családja-, mind pedig a föld, a levegő és a vizek állatai is helyet kaptak. Mikor aztán a vizek visszahúzódtak, Noé a bárkából kiszállva szőlőt plántált, majd viselkedése világosan megmutatta, hogy az emberben igencsak ott rejtőzik a bűnös természet. Az évek múltával a föld lakossága nőttön-nőtt, mígnem egy emberként gyűltek egybe, hogy nevet szerezzenek maguknak az utókor szemében. Olyan magas tornyot akartak építeni, "melynek teteje az eget érje". Ez volt az emberiség első együttes próbálkozása arra, hogy magát saját erejéből emelje vissza arra szintre, ahonnan lezuhant. Isten, Aki a kegyelem kész megváltó terve szerint akarja egybegyűjteni az embereket, erre a büszke, vallásos tettre, annak letörésével válaszolt: összezavarta az emberek nyelvét, melynek következtében az egy nyelvet beszélők egyre inkább eltávolodtak a más nyelvet beszélőktől, mígnem az emberi nem a teljes Földön elterjedt.
A Genezis könyvének 12. fejezetében annak lehetünk tanúi, amint Isten kiválaszt egy embert és kihívja őt testi családjából. Isten Ábrahámot, és az ő leszármazottjait jelölte ki alkalmas eszközül, melyen keresztül Ő maga állítja helyre az ember és az Isten közötti elveszett kapcsolatot. Isten azt ígérte az egész emberiségnek, hogy Ábrahámon keresztül áldja majd meg (valóban ez is történt, hiszen az emberiség legnagyobb áldása, maga Jézus Krisztus, Ábrahám vérvonalán öltött testet). Az Ószövetség további fejezeteiről nagyon summásan azt lehet mondani, hogy Ábrahám családjának-, vagyis későbbiekben Izráel nemzetének történetét öleli fel: láthatjuk, amint Isten újra és újra irgalmával veszi őket körül. Isten (örök) örökségül a Kánaán földjét adta Ábrahámnak és minden leszármazottjának.
A Genezis könyvének fennmaradó fejezetei Ábrahám-, fia Izsák-, unokája Jákób- (később személyesen Istentől kapja az Izráel nevet), és Jákób tizenkét fiának történetét mondja el hitelesen, a nagy arcraeséseket el nem hallgatva. A könyv arról is beszámol, hogy Józsefet hogyan adták szolgaságra testvérei, csak mert irigyek voltak rá. Isten azonban mindvégig Józseffel marad, így húsz kínnal és megaláztatással teljes év után alacsony sorból Egyiptom uralkodójává, a Fáraó jobbkezévé emelkedik. Mikor aztán nagy éhínség tör a földre, József testvérei arra kényszerülnek, hogy Egyiptomba alámenve vegyenek ételt. József végül megbocsát testvéreinek, majd a hátramaradtakért küldet, és a család újra egyesül. Eztán letelepíti őket Egyiptom legkövérebb földjén, szükséget pedig már nem látnak többé.
A Kivonulás könyvének története pár száz évvel később kezdődik. Az izraeliták e korra már úgy megsokasodtak, hogy az egyiptomiak - tartva a túlerőtől - szolgasorba taszították őket. A fáraó törvényben rendelte el minden újszülött fiúcska lemészárlását. Egy anya azonban olyan sokáig rejtegeti a biztos halál elől gyermekét, amíg csak lehet, majd vízálló kosárkába helyezi, és ott és akkor ereszti vízre a szurokkal kikent kis bárkát, ahol tudja, hogy a fáraó lánya fürdeni szokott. A terv beválik, ugyanis a fáraó lánya valóban megtalálja az életerős fiúcskát, és úgy dönt, hogy megtartja. A Mózes nevet adja neki, és ettől a naptól fogva a fáraó unokájaként neveli őt. Felcseperedve és felnőve Mózest egyre inkább megérinti népe elnyomása, így hirtelen felindulásból megöl egy egyiptomi felvigyázót, mikor az brutálisan bántalmaz egy zsidó rabszolgát. Mikor aztán kitudódik a dolog, akkor el kell meneküljön az országból a fáraó színe elől. A következő negyven évet nomád pásztorként tölti. Eközben a világ legszelídebb emberévé válik. Isten ekkor jelenik meg neki, és arra utasítja, hogy térjen vissza Egyiptom földjére, és vezesse ki Isten népét a szolgaságból. Mikor Mózes a fáraóhoz megy, az nem hajlandó Isten parancsának engedelmeskedni, így Isten egyre erősödő intenzitású csapásoknak enged teret az akkor ismert világot uraló birodalomban. Ezen csapások pedig végül minden egyes ház elsőszülöttjének halálában tetőznek. Minden olyan ház azonban, melynek szemöldökfájára és ajtófélfáira felkenték az áldozati bárány vérét, abba Isten nem engedte be a Pusztítót - Isten haragja abban a házban nem dúlhatott - a bennlakókat nem érte az ítélet. Ez éppúgy vonatkozott a zsidókra, mint a nem-zsidókra, jelen esetben az egyiptomiakra. Az utolsó csapás után azonban a fáraó megkeményedett szíve végre meghasadt, és Mózes vezetése alatt elengedte a népet. Mire aztán a nagy sokaság Vörös tenger partjára érkezett, a fáraó már önnön büszkeségének epéjétől fojtogatva meg is indult seregével egykori szolgái után. Isten azonban kettéválasztotta és kiszárasztotta a tengert, így karonülő és agg, erős és a bicebóca száraz lábbal ért a túlpartra. Mikor azonban a számos csodás jel ellenére az üldözést fel nem adó fáraó és serege megérkeztek a tengerhez, a vízfal rájuk omlott. Ott lelték vesztüket.
A Kivonulás könyvének folytatásában Mózes elkezdi bevezetni az izraelitákat arra a földre, amit Isten barátjának, Ábrahámnak, és az ő leszármazottainak ígért. Az úton haladva Isten saját elévülhetetlen Törvényét adja nekik. Ezen parancsolatok fénye igazgatta lábaikat a helyes ösvényen, hogy Isten tetszését nyerhesse bennük. Ekkor kapják meg a szent sátor (ami gyakorlatilag egy hordozható templom) építési instrukcióit is. Isten ugyanis ebben az ideiglenes hajlékban akart népével találkozni, ezzel is érzékeltetve, hogy e világon nincsen semmi, ami maradandó volna.
A Léviták könyvében annak lehetünk tanúi, amint Isten meghatározza a jeles napokat, ünnepeket, és a legkülönfélébb áldozatok helyes bemutatásának módját, melyek mind ahhoz szükségesek, hogy a bűnös ember egyáltalán beléphessen az egyedül Szent Isten jelenlétébe. Bár a választott nép tagjai ünnepélyes esküvéssel megígértek, hogy engedelmeskednek Isten parancsolatainak, hogy ezzel tiszteljék Őt, a Számok könyve mégis ismételt emberi bukásaikról, hűtlenségükről számol be. Hitetlenkedésük és szűnni nem akaró pártoskodásuk (lázadás) végül ahhoz vezetett, hogy szemeiket Istenről levéve térdeik megremegtek az Ígéret földjén lakó erős ellenség látván, és nem merték elfoglalni azt. Így aztán 40 évig a pusztában vándoroltak, míg a hitetlen generáció tagjai kihaltak. Isten azonban gyermekeiket bevezette a kívánatos, jó földre. Mózes ötödik könyvének bizonysága szerint Mózes beszédet intézett az új nemzetséghez, hiszen nagy részük még nem emlékezhetett azon csodás eseményekre, melyek között Isten szüleiket kimentette Egyiptomból.
Józsué könyve annak az igaz történetét meséli el, hogy az izraeliták hogyan vették be és foglalták el az Ígéret földjét Isten ereje által. A Bírák könyvének korára azonban megint azt láthatjuk, hogy Izráel fiai Kánaán hamis bálványaihoz hajtották füleiket, előttük borultak le. A Bírák könyvében újra és újra körvonalazódó mintázat ekképp fest: a nemzet elveti Istent, Isten büntetésként rövid időre átengedi őket azon bálványok hatalma alá, kiket tiszteltek, vagyis pusztulás jön rájuk, majd miután tévelygéseikből megtérnek, Isten bírákat rendel feléjük, akik által kihúzza őket a csávából. Ruth könyve egy igaz moábita asszony történetét mondja el, aki hűségét nyilvánítja ki holt férje idős anyja iránt, és ezzel jelképesen Izráel népe iránt is. Így lesz Izráel leghatalmasabb királyának, Dávid királynak ükanyja.
Sámuel első könyve Sámuel próféta életének és szolgálatának történetéről szól, valamint arról, hogy Sámuel hogyan kente fel a nép-akarta Sault Izráel első királyának. Saul azonban idővel kiesik Isten kegyelméből, az Úr megvonja Lelke vezérlését tőle, mert ismételten engedetlennek mutatkozik. Sámuel így az Isten szíve szerint való Dávidot keni királlyá. Dávid az udvarba kerülve hangszerekkel szolgálja Sault, aki idővel rájön, hogy Isten Dávidnak szánta a trónt, így többször életére tör, mind sikertelen. Saul végül csatában leheli ki lelkét, és Dávid - miután az Isten felkentjének járó tiszteletet teljesen megadta elődjének - maga lesz királlyá. Sámuel második könyve, valamint a Krónikák első könyve részletesen beszámol Dávid uralkodásáról. Hiányosságai és igen súlyos bűnei ellenére szereti és tiszteli Istent: bárhogy is tévedjen le az útról, szívét megalázva mindig megtér a lelkek Urához. Isten a bűnbánó szívet soha el nem veti, és bár ha embernek nincs semmilyen érdeme színe előtt, kegyelmesen megígéri Dávidnak, hogy az utódai nem fognak elfogyni Izráel trónjáról.
A Biblia könyvei között külön helyet foglalnak el a bölcsességi/költészeti könyvekként titulált írások. Ide soroljuk Jób könyvét is, mely Jób igaz történetét mondja el, annak az emberét, aki bár mindenét elvesztette, bizalma mégsem rendült meg Istenben. Jób könyvének egyik központi üzenete, hogy igenis létezhet olyan, hogy igaz emberek látszólag minden ok nélkül szenvednek. Isten persze pontosan ismeri a háttérben zajló folyamatokat, de szuverén uralkodóként cseppet sem köteles nekünk azokról beszámolni, jól tudván, hogy a legutolsó szó úgyis az Ő könyörülő kegyelméé lesz. A Zsoltárok könyve bensőséges és kendőzetlenül őszinte imák, dicsőitő himnuszok, és szellemi költemények gyűjteménye. Számos zsoltár Dávid tollán keresztül jutott le hozzánk. Láthatjuk bennük, amint Dávid teljes erejéből magasztalja Isten Szent Nevét, de azt is, mikor mély és sikamlós gödörből torkaszakadtából kiált Istenhez. Persze a szabadításért való hálaimádság sem marad el. Ezek a zsoltárok Izráel történelmének különböző felvonásaitól csorgadoznak az örökkévalóság irányába. A Példabeszédek könyve a friss és üde isteni bölcsesség vegytiszta formájában, színültig töltve gyakorlati életvezetési tanácsokkal. A Prédikátor könyvéhez hasonlóan ezt is Salamonnak tulajdonítják. Ez utóbbi könyvben annak lehetünk tanúi, hogy Salamon, hogyan nyilvánít gyakorlatilag mindent hiábavalóságnak, ami Isten akaratának figyelembe vétele nélkül megy végbe, így saját életének egyes szakaszait is. Az Énekek Éneke, a vőlegény és a számára feldíszített menyasszony közötti szeretetről-, de a házasélet gyönyöreiről is minden pironkodás nélkül beszél.
A Királyok első és második könyve a Dávid után következő minden király uralmának történetét meséli el. Dávid fia, Salamon, jól indul, de aztán bálványimádásra csábul szíve. Mikor aztán Salamon fia jut trónra, a tíz északi törzs elszakad az országtól, így jön létre az északi királyság (Izráel), és a déli királyság (Júda). Délen csak Júda és Benjámin törzse marad hű Dávid vérvonalához, és Isten útmutatásához. Innentől fogva az északi királyok mindegyike a környező népek bálványait tiszteli, de délen is csak egy pár olyan király ül a trónon, aki az Urat követi. (A Krónikák második könyve részletesebben beszámol Júda királyairól, vagyis a déli királyságról.) Míg északon számos dinasztia országolt, addig a déli királyok mindegyike Dávid leszármazottja volt.
Isten a királyok egész idejében prófétát próféta után küldött, hogy figyelmeztesse népét a bekövetkező ítéletre, hogy még jó időben megtérésre hívja őket. Hóseás és Ámosz próféták az északi birodalom felé közvetítették Isten beszédét, míg Ézsaiás, Jeremiás (Jeremiás siralmainak írója), Jóel, Mikeás, Náhum, Habakuk és Sofóniás próféták a déli királyság felé szolgáltak. (Említésre méltó még Abdiás és Jónás próféta, akik idegen nemzetekhez vitték a szót.) Az emberek azonban nem engedtek Isten hívogatásának, így Ő végül átengedte őket azon bálványok hatalmába, kiket isteneikként tiszteltek. A pusztulás nem is váratott sokáig magára. Az északi királyságot Asszíria taposta (Kr.e. 722 körül), majd a déli királyság vált a Babiloni Birodalom martalékává (Kr.e. 586). Jeruzsálemet és a templomot elpusztították, Júda fiait és lányait Babilonba deportálták. A száműzetés idejében Ezékiel és Dániel töltötték be Isten prófétájának szerepét. Eszter - fordulatokban nem szűkölködő - könyve a Perzsa Birodalom fennhatósága alatt élő zsidók igaz történetét mondja el.
Miután Júda nemzetsége 70 évet töltött fogságban (mely egyes tanítók szerint pontosan megfeleltethető azon szabbatikus évek számának, amit a zsidók már nem tartottak meg – a fordító megjegyzése), Isten elkezdte visszahozni népét Jeruzsálembe, hogy újraépíthessék azt. Nehémiás és Ezra próféták a visszatérés, valamint az újjáépítés folyamatát írják le. Isten ebben az időben Zakariás, Aggeus, és Malakiás prófétákon keresztül gyámolította, vezette és figyelmeztette őket. Ők ugyanis számos isteni ígéretet közvetítettek a királyság biztos helyreállításáról, az Isten és ember közötti új szövetségről, de Dávid király egyik konkrét leszármazottjáról is, akinek országlása soha sem ér majd véget (lásd Jézus Krisztus). Isten Igéjében itt már arra is találunk egyértelmű utalásokat, hogy a pogányok, azaz minden nem-zsidó, szintén Isten áldó szeretetének kedvezményezettje lesz. Hogy mindez azonban pontosan hogyan fog majd végbemenni, még félhomály és füst fedte el. Malakiás az Ószövetség időrendileg legutolsó prófétája. Munkássága után mintegy 400 évnyi profetikus csend volt, így értelemszerűen újabb írások sem keletkeztek. Erre a 400 éves periódusra tehetőek a zsidó történelem azon eseményei, melyek egy viszonylag rövid függetlenség után római igához vezettek (lásd Jézus Krisztus földi szolgálatának korát).
Az Újszövetség Igéje (Máté-, Márk-, Lukács, és János közlésében) beszámol róla, amint egy próféta szájában négyszáz esztendő után először találtatik Istentől való szó. Keresztelő János azzal az elhívással lépett a történelem színpadára, hogy hirdesse Isten királyságának közeli eljövetelét, és hogy világosan rámutasson a rég várt Messiásra, aki örökké uralkodni fog. János a názáreti Jézust azonosította Messiásként. A négy evangélium mindegyike Jézus tetteiről, szavairól, és valós kilétéről számol be. Meglehet, hogy Urunk földi szolgálatát Bethlehemben, Dávid király városában kezdte, hiszen testben ide született, holott "sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs". Eljövetelével Isten ígérete igazzá vált, ugyanis a mindeneket Teremtő Isten testté lett, hogy a mi hasonlatosságunkban is együtt lehessen velünk, hogy velünk lakozzon. Az evangéliumok megörökíti a jeleket és csodákat, miket tett, mint ahogy isteni kijelentéseit is: az Úr Jézus Krisztus egy(enlőnek)nek mondta Magát Istennel, kinek egyedül van hatalma a bűnök megbocsátására, az angyaloknak pedig megengedte, hogy Istenként tiszteljék. Jézus egy 12 főből álló csapatot gyűjtött maga köré, akiket tanítva és szellemben megedzve apostolokul állított. Előttük nyíltan felfedte, hogy Ő az életét fogja adni a teljes világ bűneiért. Ők azonban még ekkor sem értették meg küldetése lényegét, hiszen Jézus halála egyszerűen túlfeszítette korlátolt és merev emberi elképzeléseiket. "Már hogy is lehetne az, hogy a rég várt királyt, a Messiást levágják?!" - gondolták. Azonban minden pontosan úgy következett be, ahogyan azt Jézus előre jelentette, vagyis elárulták, ártatlanként kivégezték a kereszten, majd feltámadt. Ahelyett azonban, hogy egy evilági királyságot állított volna fel, arra utasította minden egyes (valaha leendő) követőit, hogy menjenek ki a világba, és minden népnek hirdessék az Ő eljövetelének-, a bűneinkért való helyettesítő halálának, és feltámadásának örömhírét. Aki csak Benne bízik, annak bűnei végleg eltöröltetnek, és teste sátrának leomlása után bebocsátást nyer Isten örök nyugodalmának mennyei hajlékába. Mikor aztán az idő beteljesedik, Ő visszatér majd a menny minden erejével úgy, hogy minden szem meglátja Őt. Egyedül Ő töltötte be maradéktalanul az ószövetségi törvényt, egyedül Neki köszönhetjük, hogy nem valami emberkéz által épített templomban tökéletlen áldozatokon keresztül kell keressük Isten tetszését, hogy nem függünk semmilyen pap-, vagy papi kaszt emberi botlásaitól, esetleg jól megfontolt hamisságától. Jézus Krisztus második eljövetelekor az ígért királyságot is fel fogja állítani.
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve beszámol a Szent Lélek kiöntetéséről, és az evangélium örömhírének az akkor ismert világban való elterjedéséről. Jézus közvetlen tanítványait, vagyis az apostolokat bízta meg a természetfeletti egyház épületének vezérsorának letéteményével. Júdás helyét Mátyás töltötte be, és egy “új” apostol, Pál is csatlakozott hozzájuk. Ő, tárzuszi Saulként, még halálra kereste a zsenge egyház tagjait, mígnem egy napon az Úr Jézus Krisztus megjelent neki, és azt a feladatot ruházta rá, hogy a pogányok apostolaként előbb az Ő szenvedéseiből-, majd az Ő dicsőségéből is kivegye részét.
Az újszövetségi ihletett levelek lejegyzésénél is maga a szerző, azaz Isten Szent Lelke, vezette az apostolok kezét. A levelek címzettjei a Római Birodalom teljes területén szétszórtan éltek, a levelek témája pedig az igaz tanítás magyarázata, a helyes keresztényi magaviselet jellemzése. Tizenhárom levél Pál tollából származik. A levelek címe a címzettek hollétét fedi fel előttünk, nem pedig a levelek keletkezési helyét (szemben a gyülekezeteinkben manapság elterjedt értelemzavaró nyelvhasználattal pl. "római levél"- a fordító megjegyzése).
Isten ihletett Igéje eljutott tehát a rómabeli-, a korinthusbeli-, a galátziabeli-, az efézusbeli-, a filippibeli-, a kolossébeli gyülekezethez, vagy éppen Thesszalonika város hívő közösségéhez. Ezekkel szemben a Timótheushoz, Titushoz és Filemonhoz írt levelek, mint ahogyan azt már címük is mutatja, egyes embereknek íródtak. Mindezen levelek Krisztus személyének, irántunk való hű szeretetének más és más árnyalatait festik fel, de az evangéliumi tanítás gyakorlati vonatkozásainak taglalása szintén visszatérő, központi elemük.
Megint más ihletett levelek emberi írók nevét hordozzák, így Jakab, Péter (két levél), János (3 levél), Júdás levelei. A Zsidókhoz írt levél (le)írója ismeretlen, szerzője viszont minden kétségen felül Isten Szent Lelke. A levél címzettjei első sorban a zsidók, hiszen soraiban pontosan arra vetül fény, hogy Jézus Krisztus miképp töltötte be a teljes Ószövetséget, vagyis mind a törvényt, mind pedig a Messiásra vonatkozó próféciák egész garmadáját.
A Jelenések könyve a Biblia időrendileg legutolsó könyve. János apostol mindazon mennyei látomásait vetette papírra, melyeket személyesen az Úr Jézustól kapott. A Jelenések könyve olyan, mint egy főpályaudvar, ahova messzeföldről fut be sok-sok sínpár. Ezzel, és az elkövetkező dolgok csodás mivoltával magyarázható az a különösen gazdag jelképtár, melynek titkai csak az ószövetségi iratok jelképeinek Szent Lélek általi kibontásakor sejlenek fel. A fordulatos események azonban egy biztos pontban csúcsosodnak ki, mégpedig Jézus Krisztus szemmel látható visszajövetelének és országlásának tagadhatatlan tényében. Őbenne teljesedik be az Ábrahámnak és a világ minden nemzetségének adott Istentől való ígéret. Mindazok azonban, akik az Élet Fejedelmét elvetik, a második halál jegyesei lesznek a tüzes tó kínjaiban. Kizárólag az Úr Jézus Krisztus testté válása, bűntől tökéletesen mentes élete, értünk tett önkéntes áldozati halála, és testben való feltámadása által részesülhetünk bűneink bocsánatában. Ő állította helyre azt az élő kapcsolatot Isten és ember között, ami Ádám és Éva engedetlensége miatt veszett el. Végül Isten – ígéretéhez hűen – mindent újjáteremt, hatalmas Szavára előáll az új föld és az új ég, és annak minden serege. A világtörténelem csúcspontjáról pedig így olvasunk: “Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jelenések 21:3).
A Biblia eposza a teljes emberi történelmet átíveli. A Szentírás az Istennel való kapcsolatunk kezdeti elvesztésétől egészen Isten szent jelenlétébe való felemelésünkig ér. Kimentésünk csak Jézus Krisztus földi szolgálata és vére árán mehet(ett) végbe. Bár Isten színről-színre való jelenlétét csak az újjáteremtett égen és földön fogjuk majd megtapasztalni, a Szent Lélek hatalma által az újjászületett hívek már itt is átélhetik Isten örömét, ha jelen állapotunkban ez az öröm még sajnos nem is maradandó (de remélhetőleg egyre növekedő tendenciát mutat).
Isten Igéjét leginkább úgy ismerhetjük meg, ha nyílt szívvel olvassuk azt. Ha új beszállóként üdvözülhetünk az Úr Jézus Krisztus mentőhajójában, vagyis az Istennel való izgalmas örök kapcsolatnak még csak az elején állsz (mint valójában mi mindnyájan), és még nem ismered a bibliai igaz történeteket, akkor a Szentírás alábbi könyveit a következő sorrendben olvasd:
Genezis (1.Mózes)
Kivonulás
Számok
Józsué
Bírák
1 Sámuel
2 Sámuel
1 Királyok
2 Királyok
Ezsdrás
Nehémiás
Lukács (vagy bármelyik másik evangélium)
Apostolok Cselekedetei
Jelenések könyve
English
Miről szól a Biblia?
