Kérdés
Mit mond Isten rólam?
Válasz
Mielőtt közelebbről megvizsgálnánk, hogy a Biblia milyen kontextusban beszél az egyéni emberről, le kell bontsunk egy olyan felfogást, ami egyre nagyobb népszerűségre tesz szert a modern kereszténységen köreiben. Egy olyan megvezető tanításról van ugyanis szó, melyet különböző televíziós evangelisták, videómegosztó portál vitézek, bestseller-írók és a jóléti evangéliumot hirdetők is képviselnek. E szerint MINDEN rólam szól. Én állok az univerzum középpontjában. A Biblia rólam szól. Még maga Isten is csak rólam szól. Ezen ideológiának az a téves elképzelés adja alapját, mely szerint Isten értem létezik. Ahelyett, hogy elismernék, hogy Isten az Ő képére és hasonlatosságára teremtette az embert, inkább a gyarló ember tesz kísérletet arra, hogy Istent önnön képmására teremtse újra.
Az minden esetre igaz, hogy Istennek sok mondanivalója van rólunk, mint emberi fajról, és a Bibliából önmagunkról, mint egyénekről, is sokat tanulhatunk. Amikor azt olvassuk, hogy a Biblia mit mond rólunk, a tisztelet és az alázat szemüvegét kell feltennünk. Isten azon döntése, hogy egyáltalán szól hozzánk, nem szabad gőgössé tegyen, sokkal inkább végtelen hálára kell késztessen minket. Ahhoz, hogy megérthessem, Isten rólam mit mond, előbb meg kell értenem, hogy önmagáról mit mond. Máskülönben az egész vizsgálódásnak semmi értelme sincs. Hiszen ha Isten nem pontosan az, akinek mondja magát, akkor értelemszerűen az sem számít sokat, hogy rólam mit mond.
Az egyik dolog, amit Isten rólam mond, az, hogy az Ő képére lettem teremtve (1.Mózes 1:27). Isten a teremtés legnagyobb részét életre szólította, az emberiség teremtésénél azonban másképp járt el. Fazekasmesterhez hasonlóan lehajolt a föld porába, az általa teremtett agyagból embert formázott, majd saját életét lehelte belé. Az ember ekkor vált “élő lélekké” (1.Mózes 2:7). Isten később az ember bordájából asszonyt formált, majd e férfit és nőt férj és feleségként kapcsolta egybe (1.Mózes 2:21-24). Az így megalkotott emberi lények különböztek a növényektől és az állatoktól, amelyekben szintén volt élet. A férfi és a nő tüdejébe Isten lehelete, Isten lelke adatott. Istenhez hasonlóan így már nekik is örökkévaló lelkük volt, melyet magától Istentől kaptak. Ez a lélek örökké élni fog, hiszen Isten terve mindvégig az (volt), hogy emberi teremtményei a vele való örökkévaló közösségben létezzenek.
Isten azt mondja rólam, hogy valójában Istentől elszakított bűnös vagyok. Ádám és Éva engedetlenek voltak Istennek – ezen cselekedetük engedte be a bűnt Isten tökéletes világába (1.Mózes 2:16-17; 1.Mózes 3. fejezet). Ettől fogva minden ember fajtája legelső emberpárjának bűnös természetét örökölve látja meg a napvilágot (Rómabeliekhez 5:12). Az örökölt bűnös természetünk – valamint azon bűnök, melyeket személyesen mi követünk el – választ(anak) el minket Isten szent jelenlététől (Rómabeliekhez 3:23; 6:23).
Isten azt mondja rólam, hogy Teremtőmként nagyon szeret engem. Nem azért teszi ezt, mert erre bármi is kényszerítené – az Ő jelleme maga a nagybetűs Szeretet (1.János 4:8). Isten szabadon úgy döntött, hogy minket tesz szeretete alanyává/haszonélvezőjévé. Szeretetében Isten aktívan munkálja a mi maradandó javunkat (lásd Példabeszédek 8:18), ebben pedig egészen odáig elmegy, hogy önmagát áldozza fel, hogy minket megmentsen (Rómabeliekhez 5:8).
Isten azt is mondja rólam, hogy az egyedi rendeltetésem betöltésére alkotott engem (Zsoltárok 139:13-16). Isten mindannyiunkat úgy teremtett meg, hogy az Ő akaratát sikeresen megvalósíthassuk, és az Ő dicsőségét leginkább öregbíthessük. Még a gyarlóságaink és szellemi megpróbáltatásaink is azért kapnak teret, hogy pontosan kiábrázolják és mind vastagabban aláhúzzák az Ő kegyelmét, valamint arra késztessenek minket, hogy egyedül az Ő személyébe kapaszkodjunk (lásd 2.Mózes 4:11).
Isten irántunk való szeretetét a világ által valaha látott legnagylelkűbb cselekedet által demonstrálta. Jézus Krisztust, saját Fiát, küldte el a földre, hogy Ő vegye el a mi bűneinkért járó jogos büntetést (János 3:16-18; Kolossébeliekhez 2:14; 2.Korinthusbeliekhez 5:21).
Isten azonban, mindezen túl, valami mást is mond rólam, mégpedig azt, hogy (a nap végén) e két csoport valamelyikébe tartozom: vagy Isten gyermeke vagyok, vagy pedig az ördögé (1.János 3:7-10). Mindazok, akik hisznek Jézus (értük való) halálában és testbeni feltámadásában, valósággal Isten gyermekei. Ők mindenre kiterjedő bűnbocsánatban és teljes kegyelemben részesülnek, és saját érdem nélkül kapják ajándékba az örök életet (János 1:12). Isten őket családjába fogadta örökbe (Rómabeliekhez 10:9-13). Az ördög gyermekei ezzel szemben elutasítják Krisztust, és megvetik lelkük üdvözítésének felkínált ajánlatát. Így ők még mindig a bűneikben vannak, és ezzel Isten jogos kárhozata alatt állnak. A Kolossébeliekhez 3:1-17 igerész az Isten haragja alatt lévők és az Isten által megigazítottak közötti különbséget taglalja.
Az tehát, hogy Isten mit mond rólam, attól függ, hogyan viszonyulok Krisztushoz. Azokhoz, akik (még) elutasítják Őt, így szól: “Bánjátok meg azért [bűneiteket] és térjetek meg...” (Apostolok Cselekedetei 3:19 – betoldva). Azoknak, akik befogadják Őt, pedig a következőket mondja: “...Ember, megbocsáttattak néked a te bűneid” (Lukács 5:20), valamint “...Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (1.Péter 1:15-16). Isten gyermekei már örökbefogadottak, megigazultak és hűen szeretettek. Ő azonban azt is szeretné, ha gyermekei olyan szeretetteljesen bánnának egymással, amint az egy intakt családban szokás. Isten azért vált meg minket, hogy minél jobban Jézus képére formálhasson minket (Rómabeliekhez 8:29), így az egymással való kapcsolatunkban is az alázatos, szelíd szeretetet kell felöltözzük.
Mikor aztán Isten már családja tagjaként tekint rám, még sokkal több mondanivalója van rólam. Új identitást kaptam (János 3:3). Nem vagyok többé a harag gyermeke (Efézusbeliekhez 2:3), így létem végső állomása nem az Isten nélküli örökkévalóság (Máté 25:41). “Krisztusban vagyok”, az Ő igazsága fedezi el minden gyarlóságom, Isten pedig teljesen elfogad (Filippibeliekhez 1:1). Isten azt mondja, hogy többé nem vagyok kárhoztatva (Rómabeliekhez 8:1); Ő már nem tökéletlenségeimet-, hanem Fia igazságosságát látja bennem (Efézusbeliekhez 2:13; Zsidókhoz 8:12). Isten azt mondja, hogy “ő általa, aki szeretett bennünket” több vagyok, mint bármelyik nagy győztes (Rómabeliekhez 8:37 EFO). Azt is mondja, hogy az Ő isteni természetének részese vagyok “...kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e világon” (2.Péter 1:4).
Az, amit Isten az Ítéletnapon fog mondani rólam, az egész örökkévalóságra nézve döntő jelentőséggel bír. Isten azon a napon egyes emberekhez vagy ezen szavakat intézi majd, “...Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Máté 7:23), vagy pedig a következőket “...Jól vagyon jó és hű szolgám...menj be a te uradnak örömébe” (Máté 25:23). Mikor megállunk majd Isten előtt, az fogja meghatározni, hogy Ő mit mond rólunk, hogy hit általi kapcsolatban állunk-e Jézus Krisztussal (János 3:18), vagy sem. Isten azért küldte el egyszülött Fiát, hogy kifizesse minden tartozásunkat. Nekünk immár erre az egy kérdésre kell helyesen felelnünk: “Elfogadom Jézus Krisztus megváltását?”
English
Mit mond Isten rólam?
