Mózes 2. könyve (A kivonulás könyve)
Szerző: Mózes 2. könyvét Mózes írta (2Móz 17:14; 24:4-7; 34:27).Keletkezés ideje: Mózes 2. könyve Kr. e. 1440 és Kr. e. 1400 között íródott.
A könyv célja: A könyv másik címe kivonulás vagy idegen szóval: „exodus”. Isten időszámítása szerint az izraeliták Egyiptomból való kivonulásával véget ért Ábrahám leszármazottainak az rabszolgasága (1Móz 15:13), és kezdetét vette az Ábrahámmal kötött szövetség keretében adott ígéret beteljesedése, miszerint Ábrahám utódai nem csupán az Ígéret földjén élhetnek majd, hanem megsokasodnak és nagy nemzetté is lesznek (1Móz 12:1-3, 7). A könyv talán Jákob leszármazottainak gyors számbeli gyarapodását hivatott megörökíteni egyiptomi szolgaságuktól kezdve egészen addig, amíg az Ígéret Földjén megalapították teokratikus nemzetüket.
Kulcsigék: 2Móz 1:8: „Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet.”
2Móz 2:24-25: „Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségére. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.”
2Móz 12:27: „Az ÚR páska áldozata ez, mert kihagyta Izráel fiainak a házait Egyiptomban, amikor megverte Egyiptomot, de a mi házainkat megkímélte. Ekkor mélyen meghajolt a nép, és leborult.”
2Móz 20:2-3: „Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!”
Rövid összefoglalás: Mózes 2. könyve ott folytatja, ahol Mózes 1. könyve abbahagyja a beszámolót arról, hogy Isten miként bánt választott népével, a zsidókkal. Ott veszi fel az események fonalát, amikor Izráel családtagjai az akkor már befolyásos embernek számító József vendégeként Egyiptomba költöznek, és egészen addig követi nyomon történetüket, amikor végre megszabadulnak a kegyetlen rabszolgaságból, amelybe az „új király” taszította őket, „aki már nem ismerte Józsefet” (2Móz 1:8).
Az 1-14. részekben arról olvasunk, hogy miként sanyargatta a fáraó a zsidókat, hogyan emelkedett ki közülük Mózes vezetőül, milyen csapásokkal sújtotta Isten Egyiptomot, amikor a fáraó ellene szegült a parancsának, és hogyan indultak el végül a zsidók Egyiptomból. Figyelemmel kísérhetjük Isten szuverén és hatalmas munkáját a csapások közepette – melyek az elsőszülöttek halálával és az első páskavacsora elrendelésével végződnek –, majd az izraeliták megszabadulása, a Vörös-tenger kettéválasztása és az egyiptomi sereg megsemmisítése során.
A könyv középső része a pusztai vándorlást, valamint azt örökíti meg, hogy Isten mindeközben csodálatosan gondot viselt népére. Ám a nép annak ellenére is folyamatosan zúgolódott és lázadozott, hogy Isten kenyeret adott nekik a mennyből, vizet a kősziklából, édes vizet a keserű helyett, győzelmet ellenségeik felett, saját kezével kőtáblákba vésett törvényét, sőt köd- és tűzoszlop formájában még jelenlétével is megajándékozta őket.
A könyv harmadik része a frigyláda készítéséről számol be, majd az építendő szent sátor terveit ismerteti a különböző áldozatokkal, oltárokkal, berendezésekkel, ceremóniákkal és istentiszteleti formákkal együtt.
Mit vetít előre a könyv: Az izraeliták számára előírt különféle áldozatok az utolsó Áldozat, Isten Páskabáránya, azaz Jézus Krisztus előképének tekinthetők. Az utolsó egyiptomi csapás éjszakáján leöltek egy hibátlan bárányt, és vérével megjelölték a zsidó házak ajtófélfáit, hogy az öldöklő angyal elkerülje azokat. Ez a kép Jézust, Isten hibátlan és szeplőtelen Bárányát (1Pt 1:19) vetíti előre, aki szintén „megjelöl” bennünket a vérével, hogy örök életünk lehessen. Krisztus szimbolikus ábrázolásai között említhetjük Mózes 2. könyvében a szilából való vízfakasztás történetét is (2Móz 17:6). Ahogyan Mózes rácsapott a sziklára, hogy éltető víz fakadjon fel belőle, és az emberek szomjukat olthassák, úgy mért csapást Isten is üdvösségünk Kősziklájára, amikor a keresztfára küldte, hogy azután számunkra is élő víz fakadhasson e Kősziklából (Jn 4:10). A pusztában hulló mennyei manna szintén tökéletes előképe Krisztusnak, az Élet Kenyerének (Jn 6:48), akit Istentől kaptunk, hogy életünk legyen.
Gyakorlati alkalmazás: Mózes törvénye részben azért adatott az embereknek, hogy rájöjjenek, hogy képtelenek azt betartani. A törvény betartása révén tehát nem nyerhetjük el Isten tetszését. „Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem” – mondja Pál apostol (Gal 2:16).
Az izraeliták iránt tanúsított isteni gondviselés – a szolgaságból történő szabadulásuktól kezdve a pusztában hulló mannáig és fürjekig – nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az Úr kegyelmesen gondot viselt népéről. Isten megígérte, hogy minden szükségünket betölti. „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (1Kor 1:9).
Bíznunk kell az Úrban, mert Ő minden bajunkból meg tud bennünket szabadítani. Nem engedi, hogy a bűn mindörökre büntetlenül maradjon, ezért bátran átengedhetjük neki az igazságszolgáltatást és a bosszúállást. Ha kimenekít bennünket egy áldatlan állapotból, ne akarjunk ismét ugyanoda visszatérni. Ha valamit kér tőlünk, elvárja, hogy aszerint cselekedjünk, ám ezzel együtt kegyelmet is tanúsít irántunk, mert tudja, hogy a magunk erejéből képtelenek vagyunk a teljes engedelmességre.
English
Mózes 2. könyve (A kivonulás könyve)
