Kérdés
Mit mond a Biblia az önigazultságról és az önhittségről?
Válasz
Az önigazultság szótári definíciója valahogy így hangozhatna: „a saját igazságba vetett meggyőződés, mely egyben önelégült erkölcsiségben, és mások véleményének lekicsinylésében nyilvánul meg". A bibliai értelemben vett önigazultság, mely rokon a törvénykező szemlélettel, azt az elképzelést takarja, mely szerint az emberben lakozhat olyan mérvű igazság, mely által Isten elfogadhat minket (Rómabeliekhez 3:10). Bár minden hithű keresztény könnyen felismeri ezen gondolatiság hamis mivoltát, a bukott természetünk miatt mindegyikükre állandó kísértésként hat, hogy elhiggyük, valamilyen módon magunktól és önmagunkban is igazságosakká válhatunk. Az Újszövetség bizonysága szerint Jézus Krisztus és Pál apostol is kifejezetten keményen bánt azokkal, akik magukat megtévesztvén saját erejükből akartak megigazulni.
Jézus Krisztus különösen keményen szavakkal illette kora zsidó vezetőinek viselkedését. Máté evangéliumának 23. fejezetében azon farizeusokat kárhoztatja, akik csak azért ragaszkodtak mereven törvénykező hagyományaikhoz, hogy embertársaiknál jobbnak tüntethessék fel magukat. A farizeus és a vámszedő példázata kifejezetten olyan emberek füle hallatára hangzott el, „kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették" (Lukács 18:9-14). A farizeusok úgy gondolták, hogy Isten kizárólag helyes cselekedeteikért, és hibátlan teológiai ismereteikért fogadja el őket (és az embereket általában). A vámszedő ezzel szemben bölcsen felismerte, hogy nincsen benne semmi, amiért Isten előtt jó színben állhatna. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy az igazságosság kérdését illetően Jézus hogyan került újra és újra összetűzésbe az írástudókkal és a farizeusokkal. Az Úr ezzel ezzel párhuzamosan külön időt szentel arra, hogy szüntelenül figyelmeztesse tanítványait az önigazultság kevély kovászára. Akkor is így jár el, mikor teljesen nyilvánvaló módon jelenti tanítványainak, hogy Őnélküle semmit sem tehetnek (János 15:5).
Pál apostol sem bánt kevésbé kesztyűs kézzel az önhittséggel, mint ahogyan azt az Úr Jézus Krisztus tette. Nem véletlen, hogy az Isten kegyelmét mindenek felé magasztaló eszmefuttatását éppen a körülmetélkedés önhittségében felfuvalkodott zsidók hamis önelégültségének kárhoztatásával vezeti be (Rómabeliekhez 2:17-24). Ezen értekezés fonalát a 10. fejezetben veszi fel újra, mikor arról Isten Szent Lelke által ír, hogy a zsidók saját vélt igazságosságuk szerint akartak Istennek tetszeni, és ezzel gyakorlatilag elvetették és semmibe vették Isten Igazságát, vagy is az Úr Jézus Krisztust (Rómabeliekhez 10:3). Pál apostol arra a következtetésre jut, hogy Jézus Krisztus maga a törvény hibátlan betöltése, és ezzel egyben a törvény vége. Isten tehát saját isteni mércéjének betöltése, nem pedig holmi emberi lények (4.vers).
A Galátziabeliekhez írt levelében Pál szintén felkarolja ezt a témát. A Galátziában élő gyülekezet híveinek hamisan tanították, hogy különböző testi dolgokat kell tegyenek (kifejezetten a körülmetélkedést), hogy Isten szemében tetszésre találjanak. Pál nem válogatja különösebben szavait, mikor kerek-perec kimondja, hogy ez a tanítás sok mindennek nevezhető, csak éppen Jézus Krisztus evangéliumának nem, így mindenki legyen „átkozott", aki ezt hirdetni meri (Galátziabeliekhez 1:8-9). Ennél még kifejezőbben juttatja hallgatósága tudtára, hogy ha az ember igazsága puszta emberi tettek és törekvések által is elérhető volna, akkor Jézus Krisztus „ok nélkül", hiába halt volna meg minden valaha élt ember bűneiért (Galátziabeliekhez 2:21). Arról is világosan ír, hogy a törvény tetteiből lehetetlen megigazulni Isten előtt (Galátziabeliekhez 3:21). Mindezt egybevetve Pál bolondságnak nevezi a galátziabeli gyülekezet tagjainak azon törekvését, mely szerint testi törekvések által, testben akartak megigazulni Isten előtt (Galátziabeliekhez 3:1-3).
Azt hinnénk, hogy ez már egy rég tisztázott téma, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a napjaink hívei is bele-beleesnek ebbe a szellemi csapdába. Eredendően romlott, óemberi természetünk egy jól tapintható vonása, hogy saját erőfeszítéséből akarván akar tenni valamit saját megváltásának érdeméért. A kevélység csalárdságában felfuvalkodott szívünk nehezen akarja bevenni, és helyén kezelni Jézus drága vérén megvásárolt, kegyelem általi szabadságunkat. Sokszor tudatalatt sem akarjuk elfogadni, hogy semmit sem tudunk hozzátenni (vagy éppen elvenni!) Isten tökéletes kegyelmi ajándékához, melyet az Úr Jézus Krisztusban kaptunk. Mennyivel könnyebb is hozzánk hasonló halandók gyarlóságához hasonlítani „fényes érdemeinket", mint (f)elismerni azt, hogy minden igyekezetünk ellenére sem voltuk-, vagyunk-, vagy leszünk képesek Isten tökéletes mércéjét betölteni. Csak Jézusban részesülhetünk Isten megbocsátásában, amit Isten kizárólag túláradó szeretetének kegyelméből biztosít minden embernek. Mivel Isten a mi helyünkben állt Pilátus előtt, száját nem nyitotta fel, hiszen bűnösként nekünk sem lenne sok kibúvónk a jogos bírói ítélet elől. Mi emberek nem csak Jézus Krisztus teljesen bűn nélküli életének-, hanem az összes bűnünket elhordozó helyettesítő áldozati kereszthalálának is kedvezményezettjei vagyunk (2.Korinthusbeliekhez 5:21). Csak az Ő áldozata által vagyunk egyáltalán képesek szembenézni bűneinkkel, és csak Általa járulhatunk minden vétkünkkel az Ő keresztjéhez, ahelyett hogy azzal áltatnánk magunkat, hogy sok tipródás és izzadás árán valami módon tetszhetünk Istennek. Csak a keresztben láthatjuk meg annak a kegyelemnek a mértéktelenségét, ami képes volt minden bűnünket a tenger mélyére vetni, és csak Krisztus Urunkra nézve leszünk képesek önigazultságunk minden önös késztetését napról-napra az Ő keresztjére szegezni.
English
Mit mond a Biblia az önigazultságról és az önhittségről?
