Kérdés
Mit értünk az önmagunk istene kifejezés alatt?
Válasz
Egy isten az az entitás, amelyhez akkor futunk, amikor megerősítésre, támaszra, segítségre vagy bátorításra van szükségünk, egy olyan entitás, amiről/akiről elhisszük, hogy hatalmában áll megadni mindazt, amire szükségünk van. Önmagunk istene azért is olyan ellenállhatatlan számunkra, mert az a legszemélyesebb vágyainkból táplálkozik, és a legmélyebb késztetéseinkből fakad. Önmagunk istene az emberi akaratosságban, büszkeségben, engedetlenségben, hivalkodásban, dacban, mértéktelenségben ölt testet, és legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy csökönyösen csak a saját utunkat akarjuk járni.
Amikor a kígyó arra kísértette Évát, hogy ne engedelmeskedjen a tiltott gyümölcs elfogyasztására irányuló Istentől származó közvetlen parancsnak, önmagunk istenére apellált. Hitetlenséget és értetlenséget színlelve csábította az asszonyt arra, hogy Isten parancsát igazságtalannak tekintse: "...Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?" (1Mózes 3:1). Önmagunk istene Évában is ébredezni kezdett, amikor Isten indítékait megkérdőjelezve már így felelt: "...A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok" (1Mózes 3:2-3). Azt viszont már ő tette hozzá, hogy meg sem szabad érinteni a gyümölcsöt, hiszen ilyet Isten sohasem mondott. A konkurrens isten épp annak a sugalmazása által vetette meg a lábát, hogy az Úr utasítását túlságosan korlátozónak állította be, és mivel az túlságosan is korlátozó, így annak helyességét nyilván meg kell kérdőjelezni.
Önmagunk istene akkor támad fel bennünk, amikor beképzeljük, hogy mi Istennél is jobban tudjuk mi a helyes, mikor nem értünk egyet az Ő Igéjével, saját véleményünket pedig az Ő véleménye fölé emeljük. Pál apostol a 2Korinthus 10:5 igeversben hívta ki önmagunk istenét: "Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, a mely Isten ismerete ellen emeltetett..." Az emberi okoskodások, spekulációk, és a magasztos dolgok váltig való hajhászása (lásd Zsoltárok 131:1) önmagunk istenének sáros lábnyoma, melyet Isten abszolút és megmásíthatatlan igazságának megtiprásánál hagy maga után. Saját trónját ezen sárgalacsinokra emeli fel a szívünkben. Emberként sokszor azon kaphatjuk magunkat, hogy ilyen, és ehhez hasonló dolgokat gondolunk vagy mondunk: "Én Isten helyében biztos máshogy csinálnám", vagy "Nem értem, Isten miért tette/engedte meg ezt vagy azt". Az Istenünk egyre teljesebb ismereté felé vezető úton az Ő személyét/tanítását érintő nehezen bevehető igazságok helyes megértéséért való tusakodás szellemileg egészséges dolognak számít, ha azonban már önmagunkat és emberi véleményünket Isten végtelen bölcsessége fölé emeljük, azzal épp önmagunk istenének adunk helyet.
Önmagunk istene igen aktív korunk egyházában. Az önsegítő csoportok tevékenysége (lásd self-help), az önbecsülés, az önszeretet és az önmegvalósítás mind olyan témakörök, melyeknek egykor a világi pszichológusok asztalán volt a helyük. Napjainkra azonban már a fősodratú kereszténység állandó témáivá avanzsáltak. A félelmetes, szent Istent, akit a Szentírás "emésztő tűz"-ként ír le (5Mózes 4:24; Zsidók 12:29), akinek "...szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat..." (Jelenések 19:15), csupán olyan mértékben tartják fontosnak, amennyire és amennyiben beigazolja az önmagukról kialakított értékfelfogásukat, vagy míg a róla kialakított (emberi) képzetek kellemes érzéssel töltik el az ún. istentiszteleteik résztvevőit. Önmagunk istenének persze kicsit sincs ellenére, hogy a szeretet Istenét imádja, annak viszont már vehemensen ellenáll, hogy megismerje Isten egyéb tulajdonságait, hisz azok máris megfosztják a szívünk sarára épített trónjától.
Önmagunk istene a kulturális kereszténység (értsd pl. kultúr-baptizmus stb.) bajnoka. De a jóléti evangélium is voltaképp önmagunk, a mi énünk körül forog. Önmagunk istenét akár bibliai igeversekkel is elfedhetjük, ezzel azonban a ránk gyakorolt megtévesztő ereje csak nőttön nő. Vegyük észbe, hogy a Sátán jobban ismeri a Szentírást, mint mi, emberek, hisz még az Urat is azzal próbálta kísérteni - sikertelenül (Lukács 4:1-13). Önmagunk istenének imádói épp csak annyira akarják Jézust beengedni szívükbe, hogy jelenlététől jobban érezhessék magukat, annyira viszont már nem, hogy felvegyék maguk és felebarátaik keresztjét, és kövessék Őt (Lukács 9:23).
Abból tudhatjuk, hogy önmagunk istenét imádjuk, hogy már csak vonakodva, fenntartásokkal közelítünk Isten Igéjéhez. A Biblia világosan kijelenthet egy dolgot, énünk viszont mást akar, nekünk így pedig szükségszerűen választanunk kell: önmagunkat vagy Jézust követjük (lásd János 6:66; Máté 6:24). Időnként mindannyian küzdünk a test törekvéseivel. A Rómabeliekhez írt levél 7. fejezete épp azért íródott, hogy tudatában legyünk annak, hogy ezen küzdelmeinkben sem vagyunk egyedül. Amikor azonban önös törekvéseink követése életmóddá válik, akkor már hamis istenünk van (1János 3:3-9). Sajnos akkor is igaz ez, ha szánkkal azt valljuk, hogy Jézust szeretjük (lásd Máté 15:8).
Bölcsen járunk el, ha újra és újra megpróbáljuk a szívünket, hogy az önmagunk betolakodó istene nehogy félrevezessen minket (2Korinthus 13:5). Önmagunk istene észrevétlenül beslisszanhat, és képes felállítani szívünkben egy az Istenével konkurrens trónt, ami oly mértékig hasonlíthat arra, hogy észre sem vesszük a hamis cserét. Mivel önmagunk istene keresztényinek látszó tevékenységek mögé bújhat, észrevétlenül számos olyan ember szívében él és virul, aki Krisztus követőjének vallja magát. Épp az ilyen gyanútlan emberekhez intézte Jézus a következő dermsztő szavakat: "Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők" (Máté 7:21-23).
A következő néhány kérdés mélyebb átgondolása, szívünkben való forgatása által rendszeres időközönként újra és újra vizsgáljuk meg, hogy szívünk melyik trónja magasodik fel:
1. Valóban szeretem Isten Igéjét, és szívesen fogadom az Ő tanítását? (Zsoltárok 119:165)
2. Amikor egy meggyőző, az emberi okoskodásomat leigázó igeszakasszal szembesülök a Szentírásban, akkor valóban igyekszem az abban közölteket a gyakorlatba is átültetni, vagy inkább ellenállást tanúsítok? (Jakab 1:22)
3. Kié a teljes életemet érintő (sorsdöntő) döntéseim feletti legfelsőbb hatalom? (Lukács 6:46)
4. Melyik témáról olvasok szívesebben: arról, hogy hogyan válhatok jobbá, vagy arról, hogy hogyan ismerhetem meg jobban az Istent?
5. Csak akkor tudok "elmélyedni" Isten dicsőítésében, ha a dicsőítő zene stílusa megfelel az ízlésemnek, és a zenekar is szuperül szól?
6. Mi gyönyörködtet a leginkább?
7. A legközelebbi barátaim azok közül kerülnek ki, akik szeretik az Urat?
8. Az "istentiszteletet" heti, egyórás gyakorlatnak, vagy a mindennapi életem részének tekintem?
9. A vasárnap reggeli énem hétfő reggelre már megváltozik?
10. Ahelyett, hogy ellenállnék annak, és megbánnám azt, inkább kifogásokat keresek az életemben lévő bűnre?
Az önmagunk istenének nincs szüksége kézzel fogható, fizikai templomra vagy oltárra. Nagyon is beéri azzal, ha a szívünkben vehet lakozást, hogy így az ő akaratát érvényesítve az ő útjára szorítsa lépteinket. Pál apostol Isten Szent Lelke által nevezi meg azt a gyógymódot, amely által kivethetjük ezt a szélhámost szívünkből: "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem" (Galata 2:20). Az énünk nem fog együttműködni az igazsággal, hiszen az megköveteli tőle az szívbéli engedelmességét, az igazságnak való alárendelődést. Nincs tehát más út: az énünknek meg kell halnia (Róma 6:6-7). Isten senkivel és semmivel nem osztozik trónján, azzal pedig csupán magunkat csapjuk be, ha azt hisszük, hogy Ő nem veszi észre az önmagunk istenének való tetszelgésünket, szolgálatunkat. Lehet, hogy tartózkodunk a spirituális erkölcstelenség (értsd: bűn) külsőleges kinyilvánításától, valamint annak nyílt megnyilvánulásaitól életünkben, és például soha nem mondunk egy csúnya szót, vagy nem hajtunk térdet egy faragott bálványkép előtt, ha viszont nem Jézus életünk minden területe felett az Úr, akkor valószínűleg önmagunk istenének imádói vagyunk.
English
Mit értünk az önmagunk istene kifejezés alatt?
